A mohácsi csata részleteit ezernyi legenda, félremagyarázás, tudálékosság, dezinformáció, szubjektív értékelés homályosítja: ma már az ütközet pontos helyszínére is több mint tucatnyi megoldás kínálkozik. A káoszt nem a múlt köde idézte elő, így van ez a kezdet kezdetétől, például a csata után egyesek széltében-hosszában terjesztették, hogy fényes magyar győzelem született.
Persze érthető a számtalan narratíva. A kortársak érzékelték, hogy nagyon komoly, talán sorsdöntő harc zajlott 1526 nyarán az Oszmán Birodalom és a Magyar Királyság között. Ám az csak később és lépésenként realizálódott, hogy az augusztus 29-én megvívott mohácsi ütközet az egyik legnagyobb nemzeti tragédiánk bevezetője, hosszabb távú hatásaként megszűnt a középkori magyar állam.
A Bölcsészettudományi Kutatóközpont és a Pécsi Tudományegyetem (PTE) konzorciuma 2018 elején indította el a „Mohács 1526–2026: Rekonstrukció és emlékezet” című projektet, amelynek célja, hogy történetileg hiteles és méltó alapot nyújtson az 500. évforduló megemlékezéseihez. A több tudományágat egyesítő kutatócsoport legújabb eredményei végre megválaszolni látszanak az egyik legalapvetőbb kérdést: hol zajlott a mohácsi csata?
A részletekről Dr. Pap Norberttel, a kutatás pécsi vezetőjével, a PTE TTK Földrajzi Intézetének tanszékvezető egyetemi tanárával beszélgettünk.
Igaz leírás
Magáról a csatáról számos kortárs (és persze későbbi) beszámoló maradt fenn úgy a keresztény, mint oszmán oldalról. A történeti források közül messze a legértékesebb egy szemtanú, Brodarics István Igaz leírás a magyaroknak a törökökkel Mohácsnál vívott csatájáról című műve.
Nemcsak azért, mert II. Lajos király kancellárjaként személyesen vett részt a csatában, hanem mert a humanista igényességgel megírt beszámoló céljául tűzte ki, hogy véget vessen a már akkor is nagy számban terjedő hamis híreknek és kommentároknak. Már a munka címében is erre utal az „igaz leírás”. Ami viszont témánk szempontjából a legfontosabb:
Brodarics a csatatér és a környező vidék topográfiájának részletes leírásával igyekezett saját hitelességét alátámasztani. Hogy mindenki számára világos legyen, ő tényleg ott volt, nem a levegőbe beszél
– emeli ki a 24.hu-nak Pap Norbert.
Földvár a csata kulcsa
Az elmúlt félezer évben a környezet rengeteget változott. A kutatócsoport a közelmúltban azonosított két, Brodarics által említett fontos pontot, egy mára betemetődött nagy árkot, valamint azt a mély mocsarat, amelybe sokan belevesztek a csata végén. Egy másik felfedezésük a Törökdomb, az oszmán győzelmi emlékmű volt – itt írtunk ezekről bővebben.
Csakhogy még mindig hiányzik egy kulcspont, egy bizonyos Földvár nevű falu, amelynek határában a török ágyúk álltak, és amelynek templomát a magyar seregből is látta Brodarics.
A falu jelentőségét mutatja, hogy jó évszázada folyik a hajsza Földvár megtalálásáért, és a vita a különböző jelöltek fölött. Eleddig vagy 16 különböző helyszínen azonosították már, nagyjából a mai Majs, Nagynyárád, Sátorhely és Udvar település alkotta négyszög körzetében.
Ott vannak a településnyomok, ahol „bemérték”
A Fodor Pál és Pap Norbert vezette kutatócsoport tovább dolgozik. A kutatók most írott források, történeti térképek, a térség gazdasági szerkezetének, tájhasználati változásainak és a földrajzi telepítő tényezőknek az elemzésével, térinformatikai modellezéssel, valamint távérzékeléssel kezdte újra a munkát. A kutatást összefoglaló, A mohácsi síkon fekvő Földvár település című dokumentumot ide kattintva olvashatja el, most csak a lényeget emeljük ki.
Eszerint a legvalószínűbb, hogy a középkori falu valahol Sátorhely község mai közigazgatási területén belül állhatott a jelen településtől délre, a Borza-patak mentén. Az 1526. évi csata után ugyan pusztásodott, de lakói újratelepítették, majd 1704-ben, a rác- és kurucdúlások következtében néptelenedett el véglegesen. Végül ugyanezen a birtokon, a XVIII. század második felében, a mai Sátorhely község belterületén alakult ki az az állattenyésztő birtokközpont, amelynek a nevében Földvár neve még jó ideig élt.
A falu helyét először közelítéssel határoztuk meg, tehát hogy hol kell rá számítani. Aztán nem kis meglepetéssel fedeztük fel, hogy abban a meghatározott térségben, sávban tényleg volt egy középkori település, amit 1967-ben részben már ki is ástak, de akkor nem tudták mire vélni
– mondja Pap Norbert. Hozzáteszi, a Földvár-kérdés ezzel még nem zárult le, sok vizsgálatra lesz még szükség a tisztánlátáshoz. A vita ugyanakkor alábbhagyott, mintha kifulladt volna.
Készültek a túlerő ellen
A terep főbb elemeinek ismeretében és a történeti források alapján a szakemberek felvázolták a csata valószínűsíthető menetét is – a továbbiakban a kutatócsoport összefoglalójából idézünk.
II. Lajos királyunk haderejének fő fegyverneme a páncélos nehézlovasság volt, a csatateret is ennek megfelelően választották ki. Azt remélhették, hogy egy megfelelő időben indított, elsöprő páncélosroham eldöntheti a csatát – a tűzfegyvereknek a keresztény oldalon nem szántak döntő szerepet.
A magyar sereg a Mohács alatt fél mérföldre (Brodaricsnál egy magyar mérföld 8–8,3 kilométer, tehát esetünkben a fél mérföld az mintegy 4 km) álló táborból a „nagyárok” vonaláig (Mohácstól 6,7, a tábortól 2,7 km) vonult, és az ettől délre elterülő nagy, fátlan síkságra várta az oszmán had érkezését. Az ároknak a csata előtti mérlegelésben lehetett szerepe: ha kedvezőtlenül alakulna a helyzet, a védekezést segítő környezeti elemként számolhattak vele. Brodarics említi is, hogy a keresztény katonaság harc közben az „árokba” (völgybe) visszahúzódva gyűjt erőt a további küzdelemhez.
A nagy számbeli fölényben lévő ellenséggel szemben Tomori Pál akkor remélhetett győzelmet, ha nem karolják át őket. Az ábrán látható felállásban kelet felől a Vizslaki-rét „mély mocsara” zárja le a teret, nyugati irányból pedig a Borza-patak kiterjedt ártere korlátozta a törökök mozgását. Egyben kijelölte a felvonulás és az összecsapás helyét is, a felállásból úgy tűnik, Tomori Pál ezen a jól definiált, száraz síkon akarta megvívni a harcot.
A török átlátta a helyzetet
A hadvezetésben korábban voltak viták, miszerint a Dráva és a Karasica vonalát kellett volna védeni, ám a történtek alapján arra lehet következtetni, hogy az összecsapás helyét nem folyamvédelemre alapozták, hanem a nehézlovasságnak kedvező terepre tervezték. Ehhez pedig hagyni kellett az ellenség átkelését a Borza-patakon.
Az oszmán hadvezetés feltehetőleg megértette Tomori tervét, és miközben a Borza-patak szűk völgyében átkaroló hadműveletet indítottak, azt sem lehet kizárni, hogy török lovascsapatok a Buziglica, Majs, Nagynyárád vonalon haladva is kerültek a magyar sereg hátába.
A törökökről tudjuk, hogy lassan haladtak előre, Ibrahim pasa a ruméliai csapatokkal állást vett fel Földvár falunál. A tüzérséget a falutól északra és keletre állította fel, ahogy a puskával felszerelt janicsárokat is felvonultatták egy olyan helyen, ahol akkoriban egyes források szerint erdő volt, más források szerint pedig az említett Földvár állt.
Ez a helyszín megfelelhet a Borza-patak kanyarulata környékének, ahol még a XVIII. században is egy erdőt mutattak a térképek, illetve a patak mentén fekvő településnyomok részlegesen átfedést mutatnak a korabeli galériaerdővel. A török fősereg nagy része viszont nem kelt át a Borza-patakon, hanem tábort kezdett verni, attól délre és nyugatra is védekezésre rendezkedett be: a szultáni hadinapló szerint nem terveztek csatát augusztus 29-ére.
Hátba támadták a magyarokat
Amennyire ma meg lehet ítélni, Tomori haditerve nem volt rossz, de a kivitelezés nem sikerült jól. Túl későn indult rohamra a keresztény nehézlovasság, a török tűzfegyverek pedig megtörték a páncélosrohamot, az oszmánok pedig újabb és újabb erőket vetettek harcba. A török balszárnyon lovasokat küldtek a Sátorhelyi-hát takarásában a magyar jobbszárny ellen.
A fő fronton a harc a mintegy egy olasz mérföld (1800 méter) mélységű területen hullámzott, a csata során a keresztény lovasság Földvár falut is megközelítette. Az oszmánok azonban részben a tűzfegyvereikre is támaszkodva, majd lassan számbeli fölényre jutva végül megfutamították a magyar sereget, amelyet vélhetően a török lovasság hátba is támadott.
A csata helyszíne az oszmánok számára egyik legnagyobb győzelmük helyét jelölte, egy olyan helyszínt, amely a magyarországi katonai felvonulásaik alkalmával táborozási helyként szolgált. Ez volt az a táborhely, ahol 1529-ben Szapolyai János kézcsókra járult a szultán elé, kétszeresen is megalázva, megalázkodva.
Nem ritkán az erre elvonuló követségek is megálltak itt, ahol még sokáig az ágyúállások, a tömegsírok halmai mutatták az összecsapások helyét a Vizslaki-rét melletti úton elvonulóknak. Így a korszak írott forrásaiban újra és újra megjelenik a csata helye, amely idővel elvesztette az ütközet utáni évtizedekre még jellemző fizikai vonásait.
Hogy megerősítsék emlékezetét, a törökök száz évvel a csata után egy szakrális emlékművet emeltek itt, a csatatér szélén. Ez volt a híres Császárdomb, amelyet napjainkban Törökdombnak hívnak, és amelyhez egészen az első világháborúig jártak a muszlim zarándokok.
