Hulton-Deutsch Collection / Corbis / Getty Images
Tudomány

Nem volt 200 ezer halott Drezdában

Még ma is tartja magát a mítosz, miszerint a világtörténelem legbrutálisabb terrorbombázása 200 ezer civil életét követelte Drezdában, 1945 februárjában. A hitelesnek elfogadott, valós szám csak 2010-ben jelent meg egy történészbizottság jóvoltából, az alapvető kérdés azonban nem változott: miért kellett ártatlan emberek ezreinek, tízezreinek meghalniuk egy-egy bombázás során?

A második világháború a pusztítás új dimenziójával ismertette meg az emberiséget, amiben hatalmas szerepe volt a légierőnek. A bombázások megdöbbentő, soha nem látott tömegben szedték civil áldozataikat, és az igazsághoz hozzá tartozik: sajnos nem mindig véletlenül. A köznyelv terrorbombázásnak nevezte és nevezi az indokolatlanul sok ártatlan ember halálát okozó bombatámadásokat, az ikonikus példa pedig Drezda megnyomorítása.

Az Elba Firenzéjének is nevezett keletnémet várost 1945. február 13. éjszakáján gyakorlatilag porig rombolta több száz szövetséges repülőgép bombaterhe. A civil áldozatok számát a németek hivatalosan 200-250 ezer főben adták meg, amivel ez lett a világtörténelem legvéresebb terrorbombázása. A britek a háború után 30-35 ezer ártatlan ember halálát „vállalták magukra”, ami ugyancsak elképesztő adat, de közelében sincs az előbbi számnak.

A hatalmas különbség oka még a XXI. század elején is kérdés volt, vajon a goebbelsi propaganda túlzott, vagy a győztesek próbáltak „szépíteni” embertelenségüket?

Egy történészekből álló bizottság 2010-ben hosszas kutatás után végül 22 700 – 25 000 főben adta meg a civil áldozatok számát. Miért terjedt ilyen széles körben és ennyire sokáig a 200 ezer áldozat mítosza? Mit jelent a terrorbombázás, és egyáltalán, miért kellett ártatlan emberek ezreinek, tízezreinek meghalniuk egy-egy bombázás során? Fóris Ákos történészt, az ELTE BTK Történelem Segédtudományai Tanszék egyetemi tanársegédét, a Clio Intézet munkatársát kérdeztük.

Siegfried Richter / ullstein bild / Getty Images Drezda a bombázás után 1945-ben

Mi a terrorbombázás?

Maga a terrorbombázás nem hadászati és nem is történettudományi szakkifejezés, hanem inkább egy-egy bombázás erkölcsi megítélésére vonatkozik. Kezdjük azzal, hogy a világháborúban kétféle célból vetettek be bombázókat. Az úgynevezett taktikai bombázás a földön harcoló alakulatokat volt hivatott segíteni konkrét harci helyzetekben, míg a stratégiai bombázás során az ellenség hátországát – ipari létesítményeket, vasutat, pályaudvarokat, infrastrukturális létesítményeket, katonai központokat – támadták.

Utóbbiak többsége értelemszerűen sűrűn lakott területeken feküdt, a civil veszteség mondhatni elkerülhetetlen volt.

Mégis, ha a stratégiai bombázás átlépte a vonatkozó normákat, az már erős érzelmeket váltott ki: a kifejezés 1941-ben jelent meg először, a propaganda pedig azon nyomban kisajátította minden hadviselő országban

– mondja a 24.hu-nak Fóris Ákos. Nagyon kisarkítva tehát soha, sehol nem adtak ki parancsot terrorbombázásra, minél több civil elpusztítására, de „megjegyzésszerűen” azért találunk rá példát mindkét oldalon. Hogy ez utóbbi mit jelent, annak megértéséhez egészen 1918-ig kell visszamennünk az időben.

A lakosság megtörése

Az első világháború utolsó évének alapélménye volt a közellátás összeomlása, a hátország teljes kimerülése, aminek hatására a lakosság több országban saját kormánya ellen fordult. Ehhez jött, hogy a légierő épp csak önálló fegyvernemmé vált a nagy háború idején, de már az 1920-as évektől döntő jelentőségűnek értékelték a légiháború teoretikusai, amennyiben mélyen az ellenség hátországában képes elpusztítani annak infrastruktúráját, hadiiparát.

A kettőt összekötve pedig alkalmas a lakosság morális erejének a megtörésére, amely így belülről bomlasztja, sőt meg is döntheti hazája politikai rendszerét.

Számos esetben alkalmazták a németek akár a gyakorlatban, akár fenyegetésként, és ezt a célt szolgálták a London elleni légitámadások is, miként a szövetségesek 1944-ben a Berlin szakadatlan bombázására kidolgozott, bár a maga grandiózusságában meg nem valósult Villámcsapás nevet viselő hadművelete. Más kérdés, hogy semmiféle eredménnyel nem járt, a brit és a német lakosság is kitartott vezetői mellett. Sőt, a történész megjegyzi, hogy a célokat nem is lehet konkrétan szétválasztani, vagy mondjuk úgy: egyesítették őket.

A gyárak lerombolása, a pályaudvarok, közlekedési csomópontok megsemmisítése együtt járt lakóépületek elpusztításával, az ellátás akadályozásával, ami végső soron, a munkások személyes körülményeinek romlásával a termelésre is kihatott.

Deutsche Fotothek / picture alliance / Getty Images

Véletlenből indult

Közelítve a drezdai eseményekhez, a stratégiai célpontok, mondjuk úgy, nagyvonalú kezelése egy véletlennel kezdődött. Az angliai csata kezdetén ugyanis Hitler kifejezetten megtiltotta London vagy bármely polgári célpont bombázását, de 1940. augusztus 23-án a Luftwaffe London Harrow lakónegyedére, majd másnap a West Endre (Oxford Str.) dobott bombákat akaratán kívül, teljesen véletlenül. A brit válasz egy Berlin elleni éjszakai légicsapás volt, az indulatok elszabadultak. Pontosabban a propaganda.

Churchill azonnal felismerte, micsoda mozgósító ereje van, ha a német »terrorbombázásokban« a lakosság felismeri saját, személyes fenyegetettségét

– emeli ki Fóris Ákos.

Németország nem tudott ebből kihátrálni, ezért inkább „beleállt” a helyzetbe. Beindult Joseph Goebbels propagandagyára is, Hitler szeptember 4-én már szó szerint a brit nagyvárosok porrá bombázásával fenyegetett, három nappal később pedig be is váltotta ígéretét.

Sok történész szerint egyébként jókora stratégiai hiba volt a Luftwaffe fókuszát légvédelmi állásokról, repülőterekről a városokra áthelyezni: az így nyert lélegzetvételnyi időt a britek remekül kihasználták, sikerült újjászervezniük légierejüket úgy, hogy az „angliai csatát” végül ők nyerték. És ahogy fent már említettük, a 40 ezer polgári áldozat, romba dőlt otthonok, városrészek ellenére Anglia kitartott háborús miniszterelnöke mellett.

Volt alapja

Drezda 1944 nyarán-őszén került a szövetségesek célkeresztjébe, amikor repülőgépeikkel már keletnémet területek is elérhető távolságra kerültek. Máig széles körben elterjedt vélekedés, hogy az Elba Firenzéjének semmiféle katonai, hadászati jelentősége nem volt, a légitámadás teljesen öncélú lehetett, a terrorbombázás iskolapéldája. Csakhogy ez nem egészen fedi a valóságot.

Photo12 / UIG / Getty Images Gyújtóbombák Drezda felett

A szovjet Vörös Hadsereg 1945 januárjában közelítette meg Drezdát, Sztálin kifejezett kérése volt a szövetségesek felé, hogy bombázással segítsék az előrenyomulást: Kelet-Németország egyik legfontosabb, érintetlen vasúti csomópontja feküdt a városban, fontos utak keresztezték itt egymást, illetve egy amerikai jelentés 110 ipari egységet azonosított a területén. Működött egy hadtestkiegészítő parancsnokság, és jelentős katonai infrastruktúra.

Az amerikai és brit légierő-parancsnokság hadicélokra hivatkozva rendelte el a bombázást, amihez laikusként két megjegyzést fűzhetünk. Egyrészt a pályaudvarok, csomópontok, gyárak általában frekventált helyen fekszenek, bombázásuk során elkerülhetetlenek a civil áldozatok. Másrészt viszont ha valaki akarja, bárhol talál olyan vasúti szakaszt, amelynek támadásával elfedi, legitimálja valós célját: a lakosság megtörését.

Valójában Drezda esetén sem történt másképp, mint egyéb helyszíneken: a két célt összevonták.

A 200 ezer áldozat mítosza

Az 1945. február 13-ai légicsapás három hulláma gyakorlatilag teljesen megsemmisítette a várost. Az áldozatokról először február 17-én írt egy svéd újság berlini tudósítójára hivatkozva, ekkor még 100 ezer halottat említve, majd 10 nappal később ugyanez a lap már 200 ezerre módosított. A német becslések 20-40 ezer közötti áldozati létszámról szóltak, ám a propaganda előbbi adatot tűzte zászlajára: márciustól

a hivatalos német álláspont szerint a Drezda elleni terrorbombázás 200-250 ezer ember életét követelte.

A történész megjegyzi, máig nem tudni, hogy a svéd újság öncélúan próbált valami nagyot alakítani légből kapott számadatokkal, vagy a németek „bérelték” fel az újságírót titokban, hogy később legyen hivatkozási alapjuk. Nem tudni, mi alapján, de 1948-ban a Nemzetközi Vöröskereszt is 275 ezer civil áldozatról adott ki hivatalos jelentést, ami tovább erősítette a „német verzió” hitelét.

Sőt, 1949-50-től az NDK vezetése a hidegháború szolgálatába állította a tragédiát. Átvette a náci propaganda sérelembeszédmódját, de az áldozati adatokat nem, ez utóbbi folyamatosan változott az NDK időszakában, de inkább a mostani értékhez közelített. A vérengzés célja pedig ebben a narratívában az volt, hogy a szövetségesek inkább elpusztították a nagy múltú kulturális központot, mintsem az a Szovjetunió kezére kerüljön.

Fred Ramage / Keystone Features / Getty Images Önkéntesek segítenek a törmelékek rakodásában 1946 márciusában

A valóság

Azóta több számítás, becslés született, de különböző okokból egyiket sem tekinthetjük hitelesnek, valódi változást a 2000-es évek hoztak. Ekkor a város főpolgármestere egy történészbizottságot bízott meg azzal, hogy lehetőleg egyszer és mindenkorra állapítsa meg a bombázás áldozatainak számát. A szakemberek megfelelő forráskritikával élve, halotti anyakönyvi kivonatok, temetési jegyzőkönyvek áttekintése után 2009-ben megállapították: 18-25 ezer főről lehet szó.

Egy évvel később, 2010-ben az alsó határt módosították, így most a hivatalos történészi álláspont 22 700-25 000-ben adja meg az áldozatok számát.

Persze ez nem jelenti azt, hogy újabb források felbukkanása, egyéb kutatási eredmények tükrében ne lehetne – sőt, ha indokolt, kell is – változtatni, de a 200 ezres becsléseket ideje elengedni. A drezdai áldozatok száma átlag feletti, de nem egyedülálló.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.