Mitől lesz valaki remete? A Cambridge Dictionary szótári meghatározása szerint a remete „olyan személy, aki egyedül, a társadalomtól elzárkózva él, elsősorban vallási okokból”. A valóságban azonban jóval összetettebb a kép. Az elmúlt 1500 esztendőben a magányba húzódó különcöket vagy éppen milliárdosokat hol elragadtatással, hol ellentmondásos érzésekkel szemlélték.
Jó példa erre az Oszlopos Simeonnak nevezett szerzetes. Eleinte a szíriai Teleda kolostorában élt 411 körül, ám sokan panaszkodtak rá, hiszen annyira bűzlött, hogy egyszerűen nem lehetett a közelébe menni. Mikor alaposabban megvizsgálták az esetet, rájöttek, hogy tunikája alatt olyan szorosra fonta testén a kötelet, hogy a húsa rothadni kezdett, s az ágya is tele volt férgekkel.
Patológiás feltűnési vágy
Ekkor azonban még el sem kezdődött a szokatlan pályája. Állítása szerint a kolostort elhagyva 47 évet töltött egy oszlop tetején, mielőtt 459-ben jobb létre szenderült. Ha a nagyotmondásból kicsit visszaveszünk, akkor is legalább 28 esztendőről lehetett szó, s hogy precízen fogalmazzunk, több, egyre magasabb oszlop is szerepel a történetben – a legutolsó már 18 méter magasra nyújtózott.
A másfél méter átmérőjű oszlop tetején egy körülbelül 4 négyzetméteres platform foglalt helyet, felette pálmaágakból álló védőernyő tartotta távol a napsugarakat és az esőt. Az ezeket az adatokat is szolgáltató Isabel Colegate A Pelican in the Wilderness: Hermits and Solitaries (Counterpoint, 2002) című könyvében leírja, hogy Simeon árnyékszéket is használt, melyből cserépcső vezetett le egészen a földig.
Ha a „remeteséget” a magánnyal azonosítjuk, Szent Simeon kissé ellentmondásosan viselkedett, manapság talán azt mondanánk rá, hogy patológiás feltűnési vágy jellemezte. Túlzásba vitt aszkézise és önutálata miatt Európa és a Közel-Kelet minden tájáról sereglett hozzá a közönség, akiknek fáradhatatlanul ontotta prédikációit, sőt az egyik szemtanú szerint közben 1244 tiszteletteljes féltérdre ereszkedést is produkált (e pontnál az illető abbahagyta a számlálást). Ha ma élne, bizonyára jövedelmező szerződésajánlatot kapna a Celeb vagyok, ments ki innen! valóságshow-ban, ahol híres embereknek kell a túlélésről tanúságot tenniük szélsőséges körülmények között.
Szeretet és szenny
Már jócskán benne jártunk a XIX. században, amikor még élt egy szent remete a walesi Llanbedrben. 1872 júliusában Francis Kilvert segédlelkész meg is látogatta, s mikor a ragyogó napsütésből belépett a kunyhójába, „leírhatatlan s szinte felfoghatatlan… szenny, piszok, por, tisztátalanság és nyomorultság” fogadta. Mégis itt éldegélt Llanbedr remetéje, a Cambridge-i Egyetemen végzett John Price tiszteletes. Kicsit később együtt léptek ki a kalyibából, s Kilvertet megdöbbentette, hogy „a népek nagy tiszteletük jeléül… megérintették kalapjukat. Rendkívül szent embernek ismerték, s ha ezer éve élt volna, remeteként vagy kanonizált szentként tartották volna számon.”
Nagyon nem evilági, önzetlen személyiség volt. Jeremy Bolwell író szerint gyülekezetet úgy szerzett magának, hogy vesztegetéshez folyamodott, 2–6 pennyt fizetett fejenként annak, aki eljött az istentiszteletre, valószínűleg a saját zsebéből. „Felajánlotta – állítja Bolwell –, hogy »összetartozó« vagy »bűnben élő« csavargó párokat összead, 5 shillinggel ösztönözve a döntést. Mivel rosszul látott és a valósággal is meggyűlt a baja, bizonnyal többször is összeadta ugyanazokat a párokat.” Annyira nagylelkű volt, hogy „a hidegebb téli hónapokban olajkályhákat állított a templomba, és megengedte a csavargóknak, hobóknak, hogy istentisztelet alatt azokon sütögessenek”.
Az egyház többé-kevésbé magára hagyta, így Price 1895-ben, 86 éves korában bekövetkezett haláláig a nyomor több lépcsőfokát is megjárta. Mikor
végül bevitték a talgarthi kórházba… ruháit ollóval kellett levágni a testéről, majd megfürdették, amibe aztán a trauma következtében bele is halt.
Ficsúr a disznóólban
A világi remeték mind közül a legkülönösebbek. Az angliai Pailton faluban Joseph Underhill konkrétan egy disznóólban élt. A tákolmány nagyjából 2,3 négyzetméteres volt, s négykézláb kellett bemászni. Olvasóink megnyugtatására szögezzük le gyorsan, hogy disznók nem laktak benne. Az albérlet égbekiáltóan szélsőséges példája ez, hiszen Underhill a szűkös létesítmény használatáért hetente 6 pennyt fizetett Mrs. Robinsnak.
Az állítólag igazi ficsúrnak számító, korántsem szegény Underhillt pár évvel azelőtt szerelmi csalódás érte. 1890 februárjában két fiút megvádoltak azzal, hogy 26 fontot loptak tőle, s az újsághír szerint „csaknem 200 fontot tartott a bankban”. A helyi hatóságok sikertelenül próbálták eltávolítani őt a disznóólból. A lopás után egy időre otthonban helyezték el, ám nemsokára újra négykézláb nyomakodott előre a ganéjban.
Végezetül a rá következő januárban haldokolva tették hordágy gyanánt egy ajtóra, de még e halálos elgyengültségében is vissza próbált szökni az ólba, amelyet egyébként – állították azok, akik aztán kitisztították – „15 centi mély mocsok borított”. A kihűlésben és légcsőhurutban elhalálozott Underhill 125 fontot, 6 shillinget és 2 pennyt hagyott maga után (mai értéken 16 ezer fontot, azaz kb. 6,5 millió forintot).
A visszahúzódó milliárdos
Amikor hétéves voltam, az esti híradásban láttam a repülőtéren kiterített Howard Hughes pilóta, mérnök, filmrendező és producer megtört testét – ez a szörnyű kép egész életemben elkísér. Hivatalosan veseelégtelenségben hunyt el 1976 áprilisában, ekkor már a 188 centiméter magas férfi alig 41 kilogrammot nyomott. Egykor ő volt Amerika reneszánsz embere: merész pilóta, látnoki filmkészítő, elképzelhetetlen varázs vette körül. Mikor még a milliomosok is legendának számítottak, ő már milliárdos volt.
1950-ben, 45 évesen már annyira félt a baciktól, hogy autói és házai használatlan ablakait mind befedte. Donald Barlett és James Steele leírja, hogy a segédjeinek, sofőrjeinek és küldönceinek a vágószobában használatos fehér cérnakesztyűket kellett viselniük. Egy doboz neki szánt konzerv tálalásához a következőkre volt szükség:
1957 tavaszán a Beverly Hills Hotel egyik bungalójában éldegélt. Takarítót nem engedett be, testőreit és gépészeit eltiltotta a fürdőszobától, azt javasolva nekik, hogy tejes dobozba ürítsenek. Hetekig ugyanazt a barna inget és pantallót hordta, majd egyszer csak levetette és meztelenül mászkált. Nem volt hajlandó kilincshez érni, ezért mindig belerúgott az ajtóba, ha ki kellett nyitni előtte. Hosszú időn át megkülönböztethetetlen lehetett az utcán élő csavargóktól mosatlan és szanaszét álló hajával, szakállával, visszapöndörödő kéz- és lábkörmével.
A jólét igazi áldozata volt, akihez hétköznapi segítség fel sem érhetett. Barátai nem voltak. Midőn a Las Vegas Desert Inn szállóból 1966-ban kíséretével együtt ki akarták tenni, hogy szilveszterre gazdag vendégeket fogadhassanak, Hughes egyszerűen felvásárolta a hotelt. Lear királyhoz hasonlóan a hatalom téveszméje kergethette, ám Shakespeare hőse legalább átélt egy utolsó revelációt lánya, Cordelia kapcsán.
Vajon boldogabb volt-e, mint a bérelt disznóólban tengődő Underhill? Howard Hughes talán a XX. század legköltségesebben nyomorult alakja lehetett.
A teljes cikk – benne a bérremetével, aki egy 18. századi angol parkban fizetségért öltött teveszőr köntöst – a júliusi BBC History magazinban található.
