DeAgostini / Getty Images
Tudomány

Több embert is megölt a világhírű művész

A világhírű ötvösművész és szobrász, Benvenuto Cellini erőszakban, szodómiában és gyilkosságban tobzódó, fantasztikus élettörténete remek bepillantást nyújt a korszak viszonyaiba. A BBC History legújabb számában megjelent cikk egy hosszabb részletét közöljük.

Aranyműves, szobrász, költő, zenész, gyilkos, halottidéző, pap, számos nő és férfi szeretője. Benvenuto Cellini, az itáliai reneszánsz egyik legkiemelkedőbb, de mára szinte elfelejtett alakjának hihetetlen élettörténete ritka bepillantást nyújt a korszak viszonyaiba. Ránk maradt művei és írásai azonban nem a harmónia és szépség idilli aranykoráról árulkodnak, hanem egy olyan időszakról, amelyben a politikai zűrzavar, a kíméletlen művészi rivalizálás és az egyházi intrikák uralták a mindennapokat.

A törvény felett állt

Bár Cellini manapság háttérbe szorul közvetlen elődei, Leonardo da Vinci (akinek megörökölte pozícióját Franciaországban) és Michelangelo (akit mélyen tisztelt) mögött, ő hagyta hátra az egyik első és minden bizonnyal az egyik legdrámaibb, legközvetlenebb művészi önéletrajzot. Az Életem (olaszul egyszerűen Vita) a XVI. század társadalmáról és művészetéről szóló grandiózus, botrányos és kérkedő beszámoló. A mű javarészt azokról az évekről szól, amikor Cellini a szülővárosában, Firenzében élt, de mesél a későbbi időkről, amikor más itáliai városokban lakott, Rómában, Velencében, Mantovában, Ferrarában és Sienában, valamint szó van benne a művész párizsi és fontainebleau-i életéről is.

A könyv lenyűgöző történelmi dokumentum, amely egyedülálló bepillantást nyújt a korszakba. Azonban nincs olyan történész, aki tényként kezelné egy önéletrajzban írtakat, ez esetben is joggal. Ha Cellini önéletrajzát összevetjük a történelmi dokumentumokkal, úgy találjuk, hogy bár a mű számos tényt tartalmaz, rengeteg kitaláció is szerepel benne – valószínűleg azért, hogy megfeleljen a kor irodalmi elvárásainak. Cellini önéletrajza részletesen leírja a riválisaival folytatott viszálykodásait – akik közül legalább hármat megölt, de közben ő készítette korának legszebb arany- és ezüstszobrait.

Túlélt háborút, börtönbüntetést, mérgezést, szifiliszt, és több családtagját pestisjárványban vesztette el, ami akkoriban mindennapos veszélyt jelentett. Barátkozott királyokkal, pápákkal és Firenze uraival, a Mediciekkel, akik mind elnézték bűneit, hogy továbbra is csodás műalkotásokat készítsen számukra.

Tudnotok kell, hogy az olyan embereknek, mint Benvenuto, akik kiemelkednek a mesterségükben, nem kell a törvények kötöttségeinek engedelmeskedniük

– mondta róla III. Pál pápa. Cellini jelen volt a reneszánsz fordulópontjain a leghíresebb városokban, erőszakos és szenvedélyes élete mellett a csapodár festő, Caravaggio ministránsfiúnak tűnhet.

Zavaros idők

Cellini önéletrajzában már kezdetben elmosódik a valóság és a fantázia határa. Az önéletrajza szerint „1500-ban, mindenszentek estéjén, pontban fél ötkor” született Firenzében. Valójában november harmadikán született, de mivel azt a benyomást akarta kelteni, hogy híres művészként fontos ember, ezért a szerencsehozó ünnepnapra tette át a születésnapját.

A világ, amelybe Cellini beleszületett, mind politikai, mind művészeti szempontból változóban volt. A XV. században Itália nem egységes ország volt, hanem apró köztársaságok és fejedelemségek halmaza alkotta, amelyeket általában zsarnoki condottierik, katonai „vállalkozók”, vagyis zsoldosok uraltak. A hatalmaskodó nagyurak nélkül nem születhettek volna meg a nagyszerű műalkotások, mivel ők bízták meg a művészeket, hogy készítsék el az általuk irányított városállamok, többek között Firenze, Ferrara, Mantova és Milánó köztereit és palotáit díszítő remekműveket.

Leemage via AFP Benvenuto Cellini

Az 1494-es francia invázióval kezdődő itáliai háborúk megváltoztatták az addig kreatívan viszálykodó városállamok közötti erőviszonyokat, a francia és a spanyol birodalom megjelenésével a művészek helyzete is megváltozott. Cellini különböző politikai csoportokhoz tartozó mecénásoknak dolgozva nőtt fel, ami erőteljesen befolyásolta a művészetét is.

Apja eleinte azt szerette volna, ha az ő nyomdokait követve zenész lesz a Medici-udvarban. Cellini, bár tehetséges fafúvós volt, furulyán és cornetten játszott, sok fiatal művészhez hasonlóan úgy döntött, hogy aranyművesnek tanul. Tizenéves korában Sienában, Bolognában és Pisában dolgozott, majd felvették a nagyhírű firenzei aranyműves céhbe. 1523-ban vádolták meg először törvénybe ütköző szexuális tevékenységgel és erőszakos bűntettekkel. Azzal gyanúsították, hogy szodómiát követett el Domenico di Giuliano da Ripával, és viszályba keveredett a Guasconti családdal.

Beismerte, hogy mivel „természeténél fogva kissé hirtelen haragú”, „megvadult bikaként” támadt rájuk, és leszúrta az egyiküket, ezért távollétében (mivel megszökött) halálra ítélték.

Háború és újabb gyilkosság

Cellini Rómába menekült, és ott saját aranyműves műhelyt nyitott. Kihasználta a Medici-házzal való kapcsolatát, és megszerezte Giulio de’ Medici támogatását, akit 1523-ban VII. Kelemen néven pápává választottak. Az Itáliai-félsziget szélesebb körű politikai viszályai azonban csakhamar maguk alá temették, 1527-ben V. Károly német-római császár seregének lázadó csapatai megostromolták Rómát. Az ezt követő megszállást fosztogatások és erőszakhullámok jellemezték, ebben az időszakban csaknem 25 ezer civil vesztette életét.

Cellini szervezte meg a pápai védekezést az Angyalvárban, ahol a saját bevallása szerint jobb munkát végzett az ágyúkkal, mint aranyművesként, sőt még azzal is hencegett, hogy ő lőtte le a császári seregek főparancsnokát, III. Károlyt, Bourbon hercegét. Még a háborút is arra használta, hogy előnyösebb fényben tüntesse fel saját szerepét. Miközben „a hihetetlen látványnak és tűzijátéknak” szemtanúja volt, a pápa azt parancsolta neki, hogy rejtse el az ékszereit, „vonja ki belőlük az aranyat, amibe az ékköveket foglalták”. Azt is parancsba kapta, hogy „olvassza be az aranyat olyan titokban, amilyen titokban csak tudja”, mielőtt a pápa és ő elhagyják a várost.

Cellini visszatért Firenzébe, de alig ismert rá a szülővárosára. A helyiek kihasználták a Rómában uralkodó zűrzavart, és elkergették a Medicieket, majd kikiáltották a köztársaságot. Közben a környéken végigsöprő járvány is elérte a várost. Egy korabeli beszámoló így írja le, mit tett Firenzével a betegség:

A gyönyörű és rendezett utcák, melyeken egykor gazdag és nemes polgárok nyüzsögtek, most bűzölögnek. (…) A boltok és üzletek be vannak zárva. (…) A piazzák és a piacok, amelyeken a polgárok gyakorta gyülekeztek, most tömegsírokként szolgálnak.

A járványtól való félelem, Róma elfoglalása és kifosztása arra kényszerítette a művészeket, hogy a betegség elől menekülve szétszéledjenek Itáliában, és ott keressenek pártfogókat, ahol tudnak.

Cellini sem tett másként, a járvány miatt Mantovában, Velencében, Nápolyban és Párizsban dolgozott, főleg aranyművesként keresve a kenyerét. 1529-ben a trónját újra elfoglaló pápának szüksége volt Cellini képességeire Róma újjáépítéséhez, és a pápai pénzverde vezetőjévé nevezte ki, hogy megtervezze az új pénzérméket. A művész indulatai azonban hamarosan újra a felszínre törtek. Miután a testvérét megölték, Cellini szembeszállt a gyilkossal,

megpróbálta egy csapással levágni a fejét, majd olyan erővel szúrta le, hogy nem tudta kihúzni a pengét a testéből. Bár letartóztatták, Cellini ismét megúszta a büntetést.

A pápa megmondta neki, hogy húzza meg magát, és a munkájával foglalkozzon, de Cellini képtelen volt behúzni a nyakát. Az Életemben írja, hogy amikor beleszeretett egy szolgálólányba, és el akarta bűvölni, egy pap és egy nekromanta segítségét kérte, hogy ördögöt idézzenek a római Colosseumban. A ceremóniához Cellini egyik tizenkét éves szűz szolgálólányát is igénybe vették, aki „az ördögök légióinak sokaságát látta megjelenni, míg aztán az egész Colosseum megtelt vélük”.

Hihetetlen történetek és féligazságok

Ez is az egyik olyan pillanat volt, amikor Cellini az Életemben feláldozta a tárgyilagosságot a művészi szabadság oltárán. Önéletrajza sűrűn merít korább itáliai írók és művészek műveiből, akik gondosan kidolgozták annak szabályait, miként rendezzék tudatosan úgy az eseményeket, hogy az terribilitàt, azaz olyan megrendítő és rémisztő pillanatokat eredményezzen, ami megdöbbenti és elbűvöli a hallhatóságot vagy az olvasóközönséget. Ha nem léteznének ördögök, akkor Cellini vajon konspirálna egy nekromantával? Talán. Nem sokkal ez után a jelenet után Cellini azt írja, hogy megtámadott és megsebesített egy nótáriust, majd Nápolyba menekült. Ez valóban megtörtént, vagy ez is egy újabb klasszikus retorikai fogás, amit meravigliosónak, a fantasztikus és konfrontatív cselekedetek leírásának neveznek?

Az viszont biztosan nem Cellini fantáziájának szüleménye, hogy új pártfogóra volt szüksége. Egyetlen művész sem lehetett meg bőkezű támogató nélkül, és VII. Kelemen pápa 1534 szeptemberében bekövetkezett halála után rádöbbent, hogy a Farnese családból származó III. Pál pápa uralkodása alatt – akinek nem állt érdekében a Medici-hívek támogatása Rómában – nemigen számíthat többé a pápai támogatásra. Cellini leszúrt és megölt egy rivális ötvöst, Pompeo de’ Capitaneist – a bűncselekményt ezúttal hivatalos dokumentumban is rögzítették, és újból száműzték. A pápa végül feloldozta, de a pápaságon belül a Firenze-ellenes csoportok tovább áskálódtak a keményfejű ötvösművész ellen. Amikor meghallotta, hogy I. Ferenc francia király művészeket keres, hogy segítsenek átalakítani fontainebleau-i palotáját, Cellini Párizsba indult. Ott viszont elégedetlen volt a közömbös fogadtatással, ezért 1537-ben azt a végzetes döntést hozta, hogy visszatér Rómába.

A pápa fia, Pier Luigi Farnese rögtön bezáratta az Angyalvárba, amelyet 1527-ben még ő védelmezett. Azzal vádolták, hogy a fosztogatások idején pápai ékszereket lopott.

Ebben az időszakban írta a bebörtönzéséről az egyik legfestőibb és legszívhezszólóbb beszámolót, amelyben részletekbe menően elmeséli, miként próbálták őrölt gyémánttal megmérgezni, miközben azt remélték, „véget vet nyomorult életének”, és megtalálja a módját, hogy „végezzen magával”. Ehelyett ő a Bibliát olvasta, és csodálatos megtérésben volt része, egy Krisztussal kapcsolatos látomás után: „egy Láthatatlan Lény elragadott, és magával sodort, akár a szél”. Mindeközben pápai intrikák zajlottak körülötte, és több nagy hatalmú pártfogója, többek között Ippolito d’Este bíboros, egy ferrarai egyházi méltóság végül elérte, hogy szabadon bocsássák.

De megint beütött a baj

Úgy tűnik, hogy Cellini a bebörtönzése alatti eksztatikus vallási megtéréséről szóló beszámolója csupán a korszak kedvelt irodalmi technikáinak újabb példája, és önéletrajzában a földi bűnök vezetnek el a csodás megtéréshez. A valóság viszont világiasabb és erőszakosabb volt. Cellini, miután visszanyerte szabadságát, úgy döntött, hogy visszatér Franciaországba, és I. Ferenc pártfogását élvezi. De miután elhagyta Firenzét, Sienába ment, ahol megölt egy postamestert – ami aligha tekinthető egy megtért vezeklő példás életvitelének.

A Párizsban és Fontainebleau-ban töltött évek, amíg a francia királynak dolgozott, Cellini legboldogabb és legtermékenyebb időszaka volt. I. Ferenc megbízásából nagyobb szobrászati projekteken kezdett dolgozni, és a király bebizonyította, hogy a pártfogása vetekszik a pápáéval, valamint nagy ellenfeléével, V. Károly német-római császáréval. Cellini elkészítette a különleges sótartóját, amit azért tervezett, hogy kézzelfogható formába öntse Ferenc vágyát, aki be akart törni az ázsiai fűszerpiacra – a műtárgy só- és borstartóként működött.

Leemage via AFP Az I. Ferencnek készített só- és borstartó.

Egy nagyobb, klasszikus ihletésű szobron is dolgozott, de – mint mindig – beütött a baj. Az egyik modellje viselős lett az ő gyermekével – ez későbbi élete során újra és újra megismétlődött –, majd megszületett első leánygyermeke. Cellini nyíltan vitába keveredett I. Ferenc kegyencnőjével, amire újból szodómiával vádolták, bár ezúttal azt mondták, hogy egy nővel vétkezett. Újfent elérkezett az ideje, hogy tovább álljon. 1545-ben tért vissza Firenzébe, hogy egy hatalmas új patrónusra tegyen szert I. Cosimo de’ Medici herceg személyében.

A mestermű elkészítése

Firenzében Cosimo visszaállította a Mediciek uralmát, és megbízta Cellinit, hogy készítsen egy hatalmas köztéri alkotást annak örömére, hogy a Mediciek visszaszerezték uralmukat a város felett. Azt kérte Cellinitől, hogy alkossa meg a Meduszát megölő Perszeusz szobrát. A klasszikus történettel azt akarta kifejezni, hogy a maszkulin Mediciek legyőzik a várost eddig uraló, ellenséges, „feminin” republikánus eszméket. Cellini csaknem egy évtizeden át dolgozott a Perszeuszon. Becsvágyó lévén bronzból akarta kiönteni egyetlen darabban, hogy túlszárnyalja da Vincit – aki megpróbálta és kudarcot vallott egy hasonló bronzszobor készítése során – és Michelangelo márvány-Dávidját; ez a szobor ugyanazon a téren állt, ahova Cosimo fel akarta állítani a Perszeuszt.

A következő kilenc évben Cellini megállás nélkül dolgozott a Perszeuszon és más kisebb szobrokon, miközben folyamatosan magánéleti gondjaival küszködött, és szakadatlanul perlekedett a barátaival, szeretőivel, művészi riválisaival, sőt még Cosimóval is. Egy másik modelljétől fia született, és késhegyig menő harcot vívott művésztársával, Baccio Bandinellivel. Egy impulzív jelenet során Bandinelli Cosimo előtt azzal vádolta Cellinit, hogy „mocskos szodomita”, miután Cellini nevetségessé tette őt, mert az elkészült Herkules-szobráról azt állította, úgy néz ki, mint egy zsák dinnye.

De a Perszeusz nem mindennapi műnek ígérkezett. Az Életem csúcsjelenetében Cellini leírja, hogyan öntötték ki a szobrot. Lázas betegen feküdt, amikor azt a hírt hozták neki, hogy baj van. Vihar tombolt éppen, és azzal fenyegetett, hogy leég a műterem. Cellini munkához látott, és azzal mentette meg az öntvényt, hogy ónötvözetet dobált a kemencébe. „Láttam, hogy a halott újraéled”, írta. 1554. április 27-én nagy diadallal leplezték le a szobrot a Loggia dei Lanzin, szemben Michelangelo Dávidjával. A közönség meglepődött, Cosimo el volt ragadtatva. Perszeusz magasra tartja Medusza levágott fejét, amitől, ha valaki ránéz, kővé változik. Cellini úgy állította be a fejet, hogy egyenesen Michelangelo szobrára nézzen – ami kőből készült, szemben az ő bronzszobrával.

Az üzenet világos: Michelangelót kővé változtatta Cellini, s elhomályosította nagy mesterét.

A hírnév megkopik

Cellini, amikor végre komoly hírnévre tett szert, és megkapta azt az elismerést, amire olyannyira vágyott, elvétette a lépést. 1556-ban megtámadott és komolyan megsebesített egy újabb rivális ötvöst. Letartóztatták és börtönbe vetették. Csak hónapokkal később engedték szabadon váltságdíj fejében, és 1557-ben újból szodómiával vádolták. A bírósági iratok szerint a vád az egyik tanítványától származott, „akivel nagyon sokszor bűnös viszonyba keveredett, és elkövette a szodómia bűnét, ugyanabban az ágyban aludt vele, mintha a felesége volna”. Talán a vádak komoly voltát mutatja, hogy Cellini mindkettőt kihagyta az önéletrajzából, de a periratok felfedték: bűnösnek vallotta magát, és négyévi börtönre ítélték. Cosimo az ítéletet házi őrizetre változtatta, de Cellininek soha nem sikerült visszaszereznie a jó hírnevét. Beszennyezte a szodómia vádja, és a fiatalabb művészek átvették a helyét.

A sors iróniája, hogy művészi hírnevét visszaállítandó fogott bele önéletrajzának megírásába. 1558-ban, amikor a megbízások elmaradtak, elkezdte diktálni az Életemet egyik műtermi segítőjének, talán, hogy jobb színben tüntesse fel cselekedeteit, és visszaszerezze reputációját.  Feleségül vette a szolgálóját, de nemzett gyermekeket a modelleknek és más szolgálóknak is. Kérkedve fordult a vallás felé, a keresztre feszített Jézus életnagyságú márványszobrán dolgozott, de Cosimót nem érdekelte a mű. Cellini „romlott áru” volt, és akadtak fiatalabb, izgalmasabb szobrászok helyette. Cellini visszahúzódott a magánszférájába, de féktelen maradt, sőt egyre szertelenebb lett. Szerzetesi fogadalmat tett, de pár év múlva visszavonta, feltehetőleg, mert a papi élet kevésbé volt izgalmas, mint remélte.

Befolyása egyre gyengült a Medici-udvarnál, mégis mindenkivel vitába szállt, akivel csak tudott. Nem meglepő, hogy egy másik riválisa, a művész és író, Giorgio Vasari nem szerepeltette Cellinit nagy hatású A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete című művében, ami nem tett jót a hírnevének. Cellini továbbra is az írásban keresett menedéket, a szobrászatról és az aranyművesség fortélyairól írt könyvet. A nagyhírű firenzei szépművészeti akadémia tagja lett, de ezt arra használta, hogy még tovább vitatkozzon a többi művésszel, akik közül az egyik „reménytelen holdkórosnak” nevezte.

Cellini 1571. február 13-án halt meg, és két nap múlva nagy pompával eltemették a Santissima Annunziata templomban – a szertartás költségeit az állam állta. A rendkívüli reneszánsz művész életének utolsó ironikus fordulata volt, hogy a gyászbeszédben Cellini egyedülállóan erényes életre való törekvését dicsérték.

A teljes cikk a BBC History magazin legújabb, júniusi számában található, amelyből Cellini legszebb alkotásainak bemutatása mellett az is kiderül, mit gondolt róla az utókor, például Goethe, Oscar Wilde és Terry Gilliam.

Ajánlott videó

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.