Laurence Duket lóhalálában száguldott a londoni St. Mary-le-Bow-templom felé 1284. július 26-án. Kezdetben alig tucatnyi ember tudhatta, hogy Duket akkor este miért futott el és keresett menedéket, de öt nappal később Londonban már mindenki értesült a történetéről, amikor megtalálták odabent a templomban: ott lógott, felakasztva az egyik gerendára.
A londoniak hallottak arról, hogy Duket miként támadta meg Westcheap plébániáján Ralph Crepynt, s a törvényszéki jegyzőkönyvek szerint „majdnem halálosan megsebesítette őt”. Duket ekkor azt hitte, hogy megölte a városi tanácsnok Crepynt, London első feljegyzett városi tisztviselőjét. S félve, hogy emberölésért majd felakasztják, azonnal a menedéket kínáló St. Mary-le-Bow felé vette az irányt. Nem számított ritkaságnak, hogy a gaztett elkövetése után a delikvensek sürgősen egy közeli templomban kerestek menedéket, az emberek tudták, hogyan működik ez.
A korabeli angol törvények szerint senkit, még egy gyilkost sem lehetett erőszakkal kirángatni egy templom biztonságából, és a templom által kínált menedékjog sok helyen kiterjedt a falain túlra, például az egész templomkertre és az ottani temetőre is.
A St. Mary-le-Bow-templomba bemenekült Duket immár biztonságban volt az üldözői elől, ezért aztán sokan megdöbbentek, amikor július 31-én reggel holtan találták őt odabent a templomban. Eleinte öngyilkosságnak vélték a dolgot, hiszen ki mert volna embert ölni egy templomban…? De mielőtt a halottkém megvizsgálhatta volna a holttestet, hogy kiderítse a halál okát, Jordan Goodcheap seriff levágatta őt a kötélről, és eltemettette egy árokban a városfalakon kívül. A történet itt véget is érhetett volna, ha nem lett volna egy fiú, aki szemtanúja volt a július 30-i, éjszakai eseményeknek: Crepyn barátai belopóztak a templomba, agyonverték-szurkálták Duketet, aztán letisztogatták a sebeit, és felakasztották őt, hogy öngyilkosságnak tűnjön az egész.
Egy méregpohár
Gyilkosságok ritkán fordultak elő a középkori templomokban, de ha mégis, akkor mindenfelé elterjedt a hírük. William FitzHerbert yorki érsek egy általa celebrált mise közben halt meg, miután fenékig ürített egy méreggel teli kelyhet. A herefordi püspök emberét, Bernard champagne-i perjelt pedig szintén a misén gyilkolták meg a püspöki templomban, 1252-ben. De a leghíresebb templomi gyilkosság kétségtelenül Thomas Becket megölése volt a canterburyi katedrálisban, 1170. december 29-én – és az ügyet még zavarosabbá teszi az a tény, hogy a gyilkosok abban a hitben cselekedtek, hogy II. Henrik király parancsát teljesítik.
Becket halála kivételes esemény volt. A középkori uralkodók és egyéb hatalmasságok nem öldököltek az egyházi falakon belül; épp ellenkezőleg, az volt a feladatuk, hogy gondoskodjanak az oltalmat keresők biztonságáról, s a templomokban gyilkolók elítéléséről és megbüntetéséről is. A király tisztviselői, értesülvén Duket megöléséről, bizottságot küldtek ki a gyalázatos gaztettet elkövető „Sátán csatlósai” ügyének kivizsgálására. Gonosz és szentséggyalázó tetteikért hét embert nyilvánosan a vesztőhelyre vonszoltak és felakasztottak. A nyolcadikat, Glouchesteri Alice-t pedig (Crepyn szeretőjét, aki állítólag felbérelte a gyilkosokat) elevenen megégették. S végül, Ralph Crepynt és a seriffet bebörtönözték és súlyos pénzbüntetésre ítélték, amiért megpróbálták eltitkolni a bűncselekményt.
A kora középkori Angliában az emberölés ilyen eseteit a megtorlás és a kárpótlás szempontjai szerint kezelték. A tettesek és az áldozatok családjai és barátai is előadhatták, viszonylag szabadon az álláspontjukat, uralkodói beavatkozás nélkül. Ilyen körülmények között az egyházak alapvető szerepet játszottak a rend és a törvényesség fenntartásában. Igyekeztek visszaszorítani a bosszúállási törekvéseket, megakadályozni, hogy véres, tömeges erőszakcselekményekbe csapjon át az ellenségeskedés, ezért védett búvóhelyeket kínáltak a tetteik következményei elől menekülőknek a tömegfelháborodás lecsillapodásáig. Továbbá időt és lehetőséget kínáltak a bűnözők családjainak és barátainak, hogy békésen rendezzék (általában pénzbeli kártérítéssel) a konfliktust az áldozatokkal és családjaikkal.
De hát, változtak az idők. A királyi hatóságok egyre inkább saját hatáskörükbe vonták a büntetőügyek intézését a helyi közösségektől, a XIII. századi Angliában már nem lehetett lerendezni a bűncselekményeket a helyi megtorlási és jóvátételi szokások szerint. Minden emberölési és a 12 pennynél nagyobb értékű lopási eseteket a királyi hatóságok elé kellett vinni, hogy azok vonják felelősségre és büntessék meg a tetteseket.
Vissza a templomba
Az egyház azonban óriási hatalommal rendelkezett a középkori Angliában is. Így aztán néhány templom megőrizhette azt a kiváltságot, hogy menedékjogot kínáljon a súlyos bűncselekménnyel gyanúsított személyeknek. A menedékhely szabályai és eljárásai még fontosabb szerepet kaptak az angol büntetőjogban, ha a kiszabható büntetés nem csupán kárpótlás volt, hanem kivégzés. A korona és a királyi bírók igyekeztek elérni, hogy aki bemenekült egy felszentelt templomba, azt onnan erőszakkal ne lehessen eltávolítani. Ha valakit mégis kirángattak, akkor a bíróság visszavitette őt oda.
1277-ben Wiltshire-ben elkaptak egy Richard Hutte nevű alakot, nála-rajta a lopott holmival. Hutte azonban megszökött az őrizetből, és bemenekült az Old Salisbury-i Szent Péter-templomba. Üldözői viszont utánamentek, kiráncigálták őt onnan, hogy bíróság elé állítsák. De csalódniuk kellett:
A XIII. századi Angliában gyakran járt akasztás a különféle bűncselekményekért, így aztán nagyon is érthető, hogy a gyanúsítottak igyekeztek minél gyorsabban menedéket keresni. Korlátlan ideig azonban nem maradhattak az ilyen helyeken. 40 napot kaptak arra, hogy döntsenek: vagy megjelennek a hatóság előtt, amely bebörtönzi (néha óvadék ellenében szabadlábon hagyja őket) a bírósági tárgyalásig, vagy önkéntes száműzetésbe vonulnak. Az önkéntes száműzetés vállalása esetén a templomba menekült bűnözők az ügyész és a környékbeli falvak lakói előtt megvallották bűneiket. Azután pedig a korona védőőrizetében örökre elhagy(hat)ták a királyságot.
De ha letértek az országból való távozáshoz kiválasztott kikötőhöz vezető útról, vagy egyetlen éjszakánál többet tartózkodtak valamelyik településen, akkor letartóztatták, bíróság elé állították és elítélték őket. S ha elkóboroltak, vagy túl sokáig időztek valahol, akkor büntetlenül meg lehetett őket ölni. 1275 körül Robert Gorwy a Worcestershire megyei Fladbury templomába menekült. Aztán odahívatta a királyi ügyészt, és bevallotta neki, hogy fejre mért botütésekkel agyonverte Robert molnár fiát, Davidet. Beismerő vallomása után megengedték neki, hogy száműzetésbe vonuljon. Gorwynak azonban más tervei voltak, letért a számára kijelölt útról. Valószínűleg el akart szökni Anglia más vidékeire, hogy ott új életet kezdjen. Bárhogy is volt, rosszul döntött, elfogták és lefejezték.
Bajba kerültek
A száműzetésbe indulókat néha akkor is megölték, ha ők maguk betartották a szabályokat. Aymler l’Escot például 1256 körül baltával agyonvert egy embert, aztán menedéket keresett Westmorlandben, vállalta a száműzetést, és éppen haladt a számára kijelölt kikötő felé, amikor útközben elkapták, és őt is lefejezték. Ugyanígy járt két yorkshire-i betörő, Roger fia Alan és John Carpenter is: 1257 körül ballagtak a királyi országúton a kivándorlás felé, amikor megtámadták és lefejezték őket. Eljárásjogilag éppenséggel felelősségre lehetett vonni a kivándorlók gyilkosait, de ilyenkor ők arra hivatkoztak, hogy a banditák letértek a számukra kijelölt útról – és ennek az ellenkezőjét nehéz volt bizonyítani. Így aztán ezek a gonosztevőket gyilkoló alakok általában megúszták enyhe büntetésekkel – ha egyáltalán elítélték őket. Esetükben a kivégzés szóba sem jött; a legrosszabb, amire számíthattak, az egy kis börtön volt a pénzbüntetés kifizetéséig, vagy az ingóságaik elkobzása.
A száműzetésbe vonulók többsége nem úgy végezte, ahogy például Aymler l’Escot, de elvesztették minden ingó és ingatlan vagyonukat. Aki elmenekült az igazságszolgáltatás elől, annak a korona elkobozta a földjeit és egyéb tulajdonát (akár bűnös volt, akár nem). S ebbe a körbe tartoztak bele azok is, akik a templomokban kerestek menedéket. A száműzöttek aztán soha nem térhettek vissza az országba, ha mégis megtették, rövid úton kivégezték őket. Ez volt az ára annak, hogy ne ítéljék el és ne akasszák fel őket. Azt már nem tudjuk ilyen pontosan, hogy a hatóságok akkor mit tettek, ha valaki nem volt hajlandó elhagyni a menedékéül szolgáló templomot.
De Hubert Walter 1196-ban például egyszerűen kifüstölte William FitzOsbertet: nagy tüzet rakatott a templom oldalában (egyes feljegyzések szerint a tűz a templomra is átterjedt). Ám ez kivételes esetnek számított, Hubert Walter pedig Canterbury érseke és főbíró is volt. Az egész konfliktus akkor kezdődött, amikor az érsek odaküldött néhány embert, hogy tartóztassák le Osbertet, a magas adók ellen tiltakozó londoni népfelkelés vezetőjét. Ennek az érseki különítménynek az odaérkezésekor verekedés tört ki, melynek során Osbert megölte az érsek egyik emberét, s aztán bemenekült a londoni St. Mary-le-Bow-templomba (ugyanoda, ahol néhány évtizeddel később Laurence Duketet is meggyilkolták).
Osbert nem sokáig élvezhette a szabadságot. Amikor az érseki füstáradat miatt kénytelen volt kimenekülni a templomból, leszúrta őt az általa megölt ember fia. Ezt még túlélte, de nem sokáig. Az elfogott „népfelkelőt” bíróság elé állították, elítélték, ló farkához kötve a vesztőhelyre hurcolták, és felakasztották. Hubert Walter tulajdonképpen nem szegte meg a menedékjog szabályait az álnok, kifüstölős taktikájával – és a feljegyzések szerint I. Richárd királynak is tetszett, ahogy az érsek kezelte a londoni zavargásokat. De azért nem sokan merték volna követni ezt a fajta érseki példát. A dokumentumok azt mutatják, hogy csak kevés menekült lépte túl a 40 napos ott-tartózkodási határidőt, és meglepően kevés olyan eset fordult elő, amikor ezeket az embereket erőszakkal távolították el a templomokból.
Kóborló banditák
Ha egy bűnöző bemenekült egy templomba, a környékbeli falvak lakói értesítést kaptak, hogy figyeljék azt a templomot, és kapják el a szökni akaró tetteseket. (A hatóságok igyekeztek megakadályozni, hogy a banditák és a száműzetésre ítéltek templomról templomra járva szabadon bebarangolják egész Angliát.) Ezért aztán ha egy menedékkérő megszökött a templomból, a környékbeli falvaknak súlyos pénzbírságot kellett fizetniük. Szökések persze előfordultak, de csak ritkán: a menedékkérők több mint 90 százaléka alávetette magát a száműzetési eljárásnak.
Ez jól érzékelteti a menedékjog intézményének a hatékonyságát, s azt is, hogy milyen tisztelettel tekintett rá a középkori Anglia népe. És persze azt is sejteti, hogy akkoriban a templomok gyakran megnehezítették a királyi igazságszolgáltatás munkáját. Konkrétan megakadályozták, hogy a hatóságok kihallgassák és megbüntessék az alattvalókat.
A nép nemigen zúgolódott azért, mert a bűnösök menedéket kaphattak, de néhányan azt már igencsak nehezményezték, hogy a templomokba még a gyilkosok is bemenekülhetnek. Ez lehetett az oka például Laurence Duket megölésének is. Ralph Crepyn és londoni cimborái ugyanis felháborítóan enyhe büntetésnek tartották a száműzetést, ezért a menedékjog szabályait megszegve berontottak a templomba, és meggyilkolták Duketet. Ezért a gyilkosságért aztán nyolc embert végeztek ki. A helyzet paradoxona pedig az volt, hogy mind a nyolcan megmenthették volna az életüket, ha a gaztettük után maguk is menedéket kérnek a St. Mary-le-Bow-templomban.
A BBC History történelmi magazin új, májusi számában lévő cikkben további példák olvashatók olyan bűnözőkről, akik templomban bújtak el az igazságszolgáltatás elől.
