Léon Gambetta, a francia kormány belügyminisztere 1870. október 7-én gáztöltésű légballonnal menekült el Párizsból. A francia–porosz háború ekkor már majdnem három hónapja tombolt, a németek a fővárost ostromolták. Gambetta azt remélte, hogy vidéken új hadsereget toborozhat Párizs felmentésére. Kétségbeesett lépés volt ez, és jól mutatja, hogy a hadiszerencse mennyire elhagyta a franciákat. A helyzet az ezt követő hetekben csak tovább romlott, s a városban az éhező köznép már a macskákat, a kutyákat, a patkányokat és a lovakat kezdte enni.
A memoárok és a levelek tele vannak az állatkertből szerzett egzotikus húsok, a teve, az antilop vagy az elefánt élvezeti értékéről szóló vitákkal. A sörfőzdei patkányok húsát, nem meglepő módon, finomabbnak mondták, mint a csatornapatkányokét. A lelkiismeretlen vállalkozók pedig elkezdtek az alapvető élelmiszerek, például a tej bizarr hamisítványaival házalni.
Napóleon és Bismarck
E katasztrófa fő felelőse III. Napóleon volt. Az Európa nagy részét meghódító Bonaparte Napóleon unokaöccseként, 1851-es államcsínye után egy évvel császárrá kiáltatta ki magát. Victor Hugo lenézően „kis Napóleonnak” titulálta őt, de a nép nagy dolgokat remélt tőle. És tényleg voltak elismerésre méltó tettei: újjáépítette Párizst, megteremtve a város mai arculatát, és megerősítette Franciaország nagyhatalmi szerepét is, amikor az 1853–1856-os krími háborúban (angol segítséggel) megverte az oroszokat, majd 1859-ben az osztrákokat, utat nyitva ezzel az olasz egység megteremtése előtt.
III. Napóleon a XIX. századi Európa egyik nagy bajkeverője volt. Az ő és egész Franciaország balszerencséjére azonban a Rajnától keletre, a nagy német Poroszországban színre lépett egy még nála is nagyobb bajkeverő: Otto von Bismarck. Amikor Bismarck 1862-ben miniszterelnök lett, Poroszország még Európa leggyengébb „nagyhatalma” volt, azon kisebb-nagyobb államok tarka seregének tagja, amelyek még nem egyesültek német birodalommá. De a királya, I. Vilmos elhatározta, hogy átfogó katonai reformok segítségével változtat ezen a hátrányos helyzeten, és megbízta a párton kívüli Bismarckot, hogy erőszakolja át a vonakodó porosz parlamenten ezeket a reformokat. Kinevezésekor Bismarck a történelem egyik híres mondásában tette világossá a nézeteit:
Napjaink nagy problémáit nem beszédekkel és többségi szavazással kell megoldani, hanem vérrel és vassal.
Bismarcknak és Napóleonnak sok közös vonása volt. Mindketten konzervatív populisták voltak, és mindketten felismerték, hogy az új erőtől, az egész Európán végigsöprő nacionalizmustól nem félni kell, hanem kihasználni a benne rejlő lehetőségeket. A nacionalista felbuzdulás kihasználására tett próbálkozásaik azonban az ütközések felé sodorták őket, aminek aztán háború lett a vége. Ez a ma francia–porosz háborúként ismert konfliktus alig 10 hónap alatt lezajlott, de következményei még majdnem száz év múlva is érezhetőek voltak.
A győztes és frissen egyesült Németországban hozzájárult a militarizmus uralkodó ideológiává válásához; a legyőzött és megalázott Franciaországban pedig felszította a bosszúvágyat. A közhangulatnak ez a teljes megmérgezése újabb – és sokkal szörnyűbb – vérontásokhoz vezetett a következő évszázadban. Bátran kijelenthetjük, hogy
A franciák túltaktikázták magukat
A francia–porosz háborút megelőzte egy másik: 1866-ban Poroszország frissen megreformált hadserege hét hét alatt legázolta Ausztriát. Ez az akció igazolta Bismarck törekvéseit, és vészjelzés volt egész Európa számára. Poroszország közép-európai domináns nagyhatalommá vált, és a többi német fejedelemség már nem Bécsben, hanem Berlinben látta a vezető erőt, a centrumot. Ez megrémisztette a franciákat. III. Napóleon közvetlen pánikreakcióként nekilátott helyreállítani Franciaország tekintélyét, és elfoglalta Luxemburgot, de még Belgiumot is. Azt hitte, elnyeri Bismarck helyeslését, de csak kemény elutasításban volt része.
Aztán, 1868-ban, II. Izabella spanyol királynő trónfosztásával, újabb európai válság tört ki. Spanyolországnak új uralkodóra volt szüksége, s az akkoriban gyakori megoldásként most is a számtalan német fejedelmi család egyik tagját szemelték ki erre a posztra. Sajnos éppen Hohenzollern Lipót herceget, Vilmos porosz király egyik rokonát. Franciaország természetesen felháborodott a hír hallatán, 1870 júliusában. III. Napóleon kormánya a közvélemény nyomására és tekintélyének megőrzése céljából megpróbálta rávenni Poroszországot a spanyol királyválasztás elleni tiltakozásra. Vilmos király pedig megtette a franciáknak ezt a szívességet, ugyanis neki sem tetszett, hogy közeli rokona egy olyan, instabil országnak legyen az uralkodója, mint Spanyolország.
A dolog ezzel el is rendeződhetett volna, de a franciák túltaktikázták az egészet. A francia nagykövet (1870. július 13-án) Bad Ems fürdővárosban találkozott Vilmos porosz királlyal, s azt követelte tőle, hogy nyilvánosan visszakozzon, és akadályozza meg minden Hohenzollern-leszármazott uralkodói szerepvállalását. A próbálkozás balul sült el, mert Vilmos udvariasan bár, de határozottan visszautasította. Bismarck nem volt ott Bad Emsben, Berlinben maradt, és ott értesült az úgynevezett „emsi táviratból” erről a szóváltásról. Bismarck tisztán látta a várható következményeket, de nem törődött a diplomáciai finomkodás követelményeivel sem, és kissé átszerkesztve, de nyilvánosságra hozta a nemzetközi sajtóban a táviratot.
Ez volt az a híres vörös posztó, amit meglebegtetett a gall bika előtt. A franciák annak rendje és módja szerint bekapták a csalit, és hadat üzentek, amit a nép ujjongva ünnepelt a párizsi utcákon. A francia–porosz háborúban a franciák valójában a Poroszország mellé álló német államok egész koalíciójával találták szemben magukat. S annak polgárai egyre inkább német nemzettársnak kezdték tekinteni egymást, és nemzeti keresztes hadjáratnak a Franciaország elleni háborút. Mindeközben, persze, Poroszország rendelkezett a legnagyobb német haderővel, és az egész hadvezetés is az ő kezében volt.
Porosz fölény
Az ütőképességet illetően nem sok különbség volt a szembenálló felek között: a franciáknak jobb gyalogsági lőfegyvereik voltak, a poroszoknak pedig erősebb tüzérségük. A poroszok döntő fölényét a számbeli túlerejük jelentette, a nagyon gyors mozgósítási képesség, és mindenekelőtt a professzionális színvonalú hadvezetés. „Egyetlen csataterv sem éli túl az ellenséggel való harcérintkezést.” Ezt Helmuth von Moltke porosz főparancsnok mondta, egy új típusú, inkább menedzser, karizmatikus hadúr 1870-ben. Ő volt a porosz vezérkar főnöke, azé a testületé, amely még békeidőben vázolta fel a hadműveleteket és a valószínűsíthető fejleményeket.
A vezérkari tisztek rendszeresen visszakerültek a saját, eredeti ezredeikhez, így a kidolgozott, legjobb haditervek elterjedhettek az egész hadseregben, s az arra alkalmas parancsnokok tökéletesen ki tudták használni a lehetőségeket a fegyveres konfliktusok kirobbanása után. És ez jelentette a megoldást a Moltke-idézetben említett problémára is. Sem a francia, sem a többi hadsereg nem így működött, s az eredmény meg is mutatkozott 1870-ben.
A létszámfölény és a tökéletes haditervek lehetővé tették, hogy a poroszok Franciaország keleti határai mentén vonják össze az erőiket. A megfelelő tervekkel nem rendelkező franciákat gyorsan szétkergették, lerombolva III. Napóleon önbecsülését is, aki ostoba módon saját magát nevezte ki főparancsnoknak. A franciák számára az egyetlen észszerű megoldás a visszavonulás és az átcsoportosítás lett volna, de Napóleon félt, hogy elveszíti a tekintélyét, ha meghátrál. Ez egy sor újabb francia vereséget eredményezett, az első Gravelotte–St. Privat-nál történt, augusztus 18-án.
Alig 20 perc leforgása alatt csak a porosz gárdahadtest 8 ezer embert veszített halottakban és sebesültekben, a gyors és modern fegyverzet meg az elavult támadási módszer, a sorkatonák tömegeivel való rohamozás szerencsétlen kombinációja következtében. Ebben a háborúban vezették be a katonák személyi adatait őrző fémlapocskákat, az úgynevezett „dögcédulákat”, amelyek végre lehetővé tették az elesetteknek legalább az azonosítását. A poroszok azonban a Gravelotte–St. Privat-i szörnyű veszteségeik ellenére is győzni tudtak, köszönhetően a fejlettebb tüzérségüknek és ügyesebb manőverezésüknek.
Nemzeti ellenállás
Moltke ezután Metz erődjében csapdába ejtette a francia hadsereg nagy részét. A franciákra ismét politikai nyomás nehezedett, felmentő akciót követelve. Ez vezetett a sedani ütközethez (szeptember 1–2.), a franciák második katasztrofális vereségéhez, amelyben maga III. Napóleon is fogságba esett. Ennek az összeomlásnak a híre pár nappal később jutott el Párizsba, és rezsimváltást eredményezett. A politikai vákuumban a nemzeti honvédelem új, köztársasági kormánya lépett színre, és meghirdette a nemzeti ellenállási háborút.
A francia–porosz háború ezzel új szakaszba lépett. A poroszok Párizs felé nyomultak, és szeptember 19-én ostrom alá is vették a várost. Amely azonban túl erős volt, és nem lehetett csak úgy, egy rohammal elfoglalni. A poroszok ezért kiéheztetéssel próbálkoztak. Léon Gambetta elszökött, és vidéken próbált új, irreguláris seregeket toborozni, „francs-tireurs (szabad lövészek) néven ismert önkénteseket, akik aztán gerillaakciókkal próbálkoztak. A poroszok viszont nem ismerték el őket törvényes ellenfélnek, egyszerűen agyonlőtték az elfogott harcosokat, és felégették a rejtegetésükkel meggyanúsított falvakat.
De Gambetta új seregeinek decemberi veresége után Párizst már nem lehetett felmenteni, s az élelmiszerhiány miatt sem volt már más lehetőség, mint kikönyörögni a fegyverszünetet, amely 1871. január 28-án véget is vetett a harcoknak. Ez lehetővé tette a francia választások megtartását is, amely új kormányt juttatott hatalomra, az pedig előzetes békekötésre szánta el magát február 26-án. Az új rezsim működését mintegy 3 hónapig hátráltatta az úgynevezett párizsi kommün, amely március végén kerítette hatalmába a fővárost, de május 10-én végre meg tudták kötni a frankfurti békét.
Elszabadul a militarizmus
A frankfurti békeszerződés aláírói közül csak kevesen sejthették, hogy a francia–porosz háborúnak milyen óriási hatása lehet és lesz is egész Európára. Geopolitikai értelemben Európának korábban „gyenge”, sok önálló kis államból összeálló központja volt, most viszont lett egy kemény magja: a kisebb német államok a porosz katonai vezetés és a hazai közhangulat nyomására lemondtak a függetlenségükről, és hajlandóak voltak beleolvadni a Berlin által kormányzott, egységes német birodalomba. Ezzel azonban felmerült egy – máig aktuális – nagy kérdés is: egy ilyen nagy hatalmú állam miként viselkedik majd az európai nemzetek nagy családjában?
Eleinte elég jól mentek a dolgok. Bismarck, kétségtelen politikai tehetségével, igyekezett megőrizni a békét. De amikor 1890-ben kiesett a hatalomból, kezdtek megmutatkozni az 1870-es háború veszedelmesebb következményei is. Köztük például a militarizmus. A XIX. század végén minden nagyhatalom militarizálódott, s ebben élen járt a frissen egyesült Németország. A német ütőerő gerincét alkotó porosz hadseregnek az 1870-es háború után óriásira nőtt a híre és a tekintélye. Bismarck távozásával pedig egyetlen civil vezetőnek sem volt még csak esélye sem szembeszállni a katonaszellem ezen elburjánzásával.
Franciaország számára szörnyű megrázkódtatás volt a háborús vereség, amelyhez hozzáadódott még, büntetésül egész Elzász, valamit Lotaringia egy részének elcsatolása, és a nagy jóvátételi kötelezettség is. Ez a megaláztatás felszította a bosszúvágyat. Iskolás gyermekek egész nemzedékeinek a fejébe verték bele a békeszerződés igazságtalanságait. Az 1890-es években Franciaország, a német katonai hatalom erősödése miatti európai aggodalmakat kihasználva, olyan szövetségeket kötött, amelyek miatt viszont Németország érezte fenyegetve magát.
A militarizmus és az össznépi elkeseredettség megteremtette a tökéletes feltételeket a francia–német konfliktus újabb fordulójához, az első világháborúhoz, amelybe aztán belesodródott az egész világ. Az ebben a háborúban, 1914 és 1918 között meghalt sok millió ember halála sem oldott meg semmit – és csak a második világháború sokkalta nagyobb embervesztesége után hozták létre a francia–német megbékélésnek azt az egész intézményrendszerét, amely mindmáig uralja az európai politikai terepet. Ennek az intézményrendszernek a két legjelentősebb kiépítője Konrad Adenauer nyugatnémet kancellár és Charles de Gaulle francia államelnök volt. Mindkettőjük apja harcolt a francia–porosz háborúban.
A mostani adottságok közepette világos, hogy az 1870-es háború öröksége ma is meghatározza kontinensünk mindennapi politikáját, s ez a jelenség folytatódhat a belátható jövőben is.
A teljes cikk a BBC History történelmi magazin most megjelent, májusi számában lapozható fel.
