Habsburg IV. Károly 1921. március végi trónfoglalási kísérlete nemcsak belpolitikai következményekkel járt, hanem Magyarország külpolitikai pozícióját is rontotta. A versailles-i békerendszer értelmében Magyarország mind a négy szomszédja részesedett az 1918 előtti Magyar Királyság területéből, Románia, Csehszlovákia és Jugoszlávia egész országrészeket kapott, Ausztria hozzájuk képest jóval kevesebbet. Ezekből a döntésekből szinte elkerülhetetlenül következett az új Magyarország és szomszédjai antagonisztikus ellentéte.
Ez már 1920 tavaszán, a trianoni békeszerződés újragondolásával kapcsolatos tárgyalások idején megmutatkozott Párizsban és Londonban. A brit és olasz felvetésekkel szemben, melyek az 1919-ben megállapított határok módosítását célozták Magyarország javára, a csehszlovák, a román és a délszláv delegáció felháborodottan tiltakozott, és a csehszlovák külügyminiszter, Edvard Beneš javaslatára kimondták: Magyarország 1919-ben megállapított határait „véglegesnek kell tekinteni”.
Kölcsönös védelem és semlegesség
A három állam Magyarországgal szembeni együttműködése az év második felében is folytatódott, sőt kezdett szerződéses formát ölteni. A Csehszlovák Köztársaság és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság képviselői 1920. augusztus 14-én Belgrádban olyan szövetségi szerződést írtak alá, amelynek kulcsmondata így hangzott: „Abban az esetben, ha a Magas Szerződő Felek egyikét Magyarország részéről nem provokált támadás érné, a másik Fél kötelezi magát, hogy […] a megtámadott Fél védelmére siet.” A szerződéshez csatolt szigorúan titkos katonai egyezmény ennél is tovább ment. Ugyanis nemcsak közös védelmet írt elő magyar támadás esetére, hanem azt is, hogy ha a két aláíró állam egyike megtámadná Magyarországot, a másik
köteles szövetségese iránt semlegességét megőrizni, és Magyarország határán nem kevesebb mint két mozgósított hadosztályt tartani.
A magyar vezetés érzékelte, hogy egy olyan ellene irányuló regionális együttműködés van kibontakozóban, amely, ha két másik szomszédja is csatlakozik hozzá, Magyarországot gyűrűbe fogja zárni. Ezért Romániával és Csehszlovákiával is törekedett valamiféle együttműködés kialakítására. Ez az igyekezete azonban – döntően a határok miatt – 1921 tavaszáig nem vezetett eredményre. Ebben a helyzetben jelent meg IV. Károly Magyarországon, amelyet mindegyik szomszédunk a versailles-i status quo ellen irányuló lépésként értékelt.
Attól tartottak, hogy az uralkodó berendezkedése a magyar fővárosban szeparatista tendenciákat generálhat, illetve erősíthet fel állampolgárai, elsősorban a katolikusok között. 1921. április 23-án ezért a Csehszlovák Köztársaság a Román Királysággal is védelmi szerződést kötött.
Kisantant
A csehszlovák–román szerződés ugyanarra a kaptafára készült, mint a csehszlovák–jugoszláv. Sőt annyival még tovább is ment, hogy a Magyarországot érintő külpolitikai ügyekben állandó konzultációt írt elő, és azt, hogy mindkét fél „egyetértően fog eljárni”. A két szerződést a Románia és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság között 1921. június 7-én aláírt, hasonló szellemben készült megállapodás tette teljessé. Ez utóbbi mindössze annyiban különbözött a két előzőtől, hogy a neuilly-i béke betartatását, vagyis Bulgária határainak a garantálását is előírta.
Csehszlovákia nagyon szerette volna, ha az ily módon létrejött szövetségi rendszerhez, melyet a háborúban győztes nagyhatalmak közkeletű nevéből (Entente) kiindulva kisantantnak neveztek, Ausztria is csatlakozik. Ez azonban nem következett be, köszönhetően a Magyarország és Ausztria közötti határvita (Burgenland) 1921. október–december közötti békés lezárásának. A három másik szomszédunk ennek ellenére sok borsot tört a magyar kormány orra alá. 1921–1922-ben például több mint egy évig sikeresen késleltették Magyarország felvételét a Népszövetségbe, 1923-ban pedig mindent megtettek annak érdekében, hogy a Bethlen-kormány által kért népszövetségi kölcsön folyósításának feltételeit súlyosbítsák.
Németországgal szemben viszont semmiféle külpolitikai egyeztetésre vagy katonai védelemre nem vállaltak kötelezettséget. Ezért amikor az 1930-as évek elején megkezdődött Németország gazdasági, majd politikai behatolása a térségbe, egyre inkább nemzeti érdekeik – s ebből következőleg a tömbön belüli centrifugális erők – kerekedtek felül. 1938 őszén, amikor Hitler hozzáfogott Csehszlovákia dezintegrálásához, egyik szövetségese sem sietett a segítségére. A kisantant addig létezett, amíg a versailles-i államrend. Húsz évig.
