Az első keresztes hadjárat több tízezer keresztény zarándokkatonája elkeseredetten állta a sarat az előre nyomuló szeldzsuk török lovassággal szemben 1097. július 1-jén, reggel. A keresztesek csak pár napja érkeztek meg az 1200 kilométeres, ellenséges területen át vezető menetelés után, amikor a törökök váratlanul lecsaptak rájuk a táborukban, egy Dorylaeum nevű régi római település közelében, Anatóliában. A csata egyik szemtanúja, egy pap, Chartres-i Fulcher felidézi, mennyire megrémültek, amikor rajtuk ütöttek a törökök. Ő és a társai „összebújtak, mint bárányok a karámban, reszketve a rémülettől”. Hat órán át dúlt a harc, míg végül – csodával határos módon – a törökök belátták, nincs esélyük a győzelemre.
Hit és arany
A keresztény lovasság, amelyet a minden hájjal megkent normann nemes, I. Bohemund tarantói herceg vezetett, mindaddig sikeresen feltartóztatta őket, míg jó pár kilométernyi távolságról megérkezett az erősítés. Ezek a friss csapatok először rendezetlen visszavonulásra kényszerítették a törököket, majd végül megfutamították őket. A csata végeztével a keresztesek eltemették a halottaikat, és hálát adtak a győzelmükért.
A Dorylaeumnál vívott csatára évekkel később már úgy emlékeztek, hogy Isten a győzelem révén jelezte, szívének kedves a keresztes hadjárat, és egyúttal bizonyítékul szolgált az első keresztesek rendkívüli kitartására és elszántságára. De ez a nap kivételesen jövedelmező voltáról is emlékezetes maradt. Egy krónikás feljegyezte az emberek között terjedő jelszót:
Tartsatok össze – kiáltották, amikor a törökök lecsaptak –, bízzatok Krisztusban és a szent kereszt győzelmében. Kérünk, Istenünk, legyen ma sok zsákmány!
Így is lett. A keresztesek nem csupán lélekemelő győzelmet arattak; ujjongva fosztották ki, Kilidzs Arszlán, a török sereg vezetőjének táborát, valamint háromezer megölt katona kirablásával is gyarapodtak. Bíztak Krisztusban, és ahogyan megígértetett, sok zsákmányt szereztek. Tömör csatakiáltásuk két eleme a keresztes háborúk korának két alapvető értékét tükrözte: a hitet és az aranyat.
Krisztus nevében
A legtöbb történész a keresztes háborúk korát II. Orbán pápa 1095-ös, a clermonti zsinaton meghirdetett első keresztes hadjárata és 1492, az utolsó andalúziai (dél-spanyolországi) iszlám erősség bukása közötti időszakra teszi. Összefüggő „szent háborúk” sorozata volt, amit számtalan ellenség ellen vívtak.
Az első keresztes háborút azért hirdették meg, hogy segítséget nyújtsanak a Bizánci Birodalom keresztény lakosságának az anatóliai törökök elleni harcban, és felszabadítsák Jeruzsálemet a Kairóban székelő Fátimida Kalifátus uralma alól. Az évszázadok során sok más keresztes háborút is hirdettek – az arabok, a törökök, a kurdok, a szunnita, valamint a síita muszlimok, az észak-afrikai berberek, a lettországi pogányok, a dél-franciaországi katarok és a Kelet-Európába betörő mongolok ellen. Szent háborúkat vívtak Krisztus más valódi és vélt ellenségeivel – többek között a bizánci és a német-római császárok és számos keresztény király ellen is.
A keresztes háborúknak látszólag két célja volt. A pápák feljogosítva érezték magukat, hogy Krisztus nevében háborúzzanak, mert azt gondolták, kötelességük megvédeni a keresztényeket és földjeiket a hitetlenektől. Az egyszerű középkori emberek letették a keresztesek esküjét, felvarrták a ruhájukra a feltűnő szövetből készült keresztet, és csatlakoztak a keresztesek seregéhez, mert azt ígérték nekik, hogy evilági bűneik megbocsáttatnak, és így könnyebben jutnak a mennyországba. A keresztes háborúk története során mindvégig ezt a két célt ismételgették.
A krónikások feljegyezték, amikor II. Orbán útjára indította az első keresztes háborút, arról beszélt, hogy megszentségtelenítették „Isten szentélyét” (vagyis Jeruzsálemet), ezért meghirdeti a „háborút, amely a mártíromság dicső jutalmát” hordozza magában. Az 1147-ben kezdődő második keresztes hadjárat népszerűsítésében a híres ciszterci apát, Clairvaux-i Bernát segédkezett. Felszólította Nyugat-Európa lovagjait, hogy csatlakozzanak „a harchoz [amelyet] veszély nélkül megvívhatnak, és ahol dicsőség kiérdemelni és elnyerni a halált”. A harmadik keresztes hadjáratot 1187-ben VIII. Gergely hirdette meg, miután Szaladin szultán elfoglalta Jeruzsálemet. A pápa arra kérte a kereszteseket, hogy
Viszont az egyház csak kevés alkalommal bátorította a kereszteseket arra, hogy az anyagi gyarapodásukat tartsák szem előtt. A keresztes háborúkról beszélő prédikátorok gyakrabban beszéltek a keresztesek szörnyű nehézségeiről, a költségekről, amit azok vettek magukra, akik csatlakoztak a mozgalomhoz, és VIII. Gergely szavával élve „elvetik a luxust és a hivalkodást, egyszerű ruhát viselnek, ahogyan az olyan emberekhez illik, akik bűneikért vezekelnek”. Hivatalosan legalábbis elvárták tőlük, hogy szerényen viselkedjenek, és a túlvilágon, ne pedig itt e földön várják a jutalmukat.
Jámborság és profit
A keresztes hadjárat története mégis ellentétes gondolatokon alapult. Az volt az igazság, hogy éppen a keresztes hadjáratok meghirdetőinek sikerült összhangba hozniuk Krisztus békés tanításait a nevében vívott hódító háborúkkal, így aztán csöndben beletörődtek, hogy a keresztesek vezeklő zarándokokként indulnak harcba, ám közben azt remélik, hogy tele zsebbel és megtisztult lélekkel térnek majd haza.
A keresztes hadjáratok kezdete előtti évtizedekben már számos nyugati gondolkodó feljegyezte, hogy a keresztény harcosokat legalább annyira foglalkoztatja a vagyonszerzés, mint a lelki üdvösségük. Brémai Ádám történetíró, aki az 1070-es években tudósított a keresztények és a pogányok közötti kereskedelemről a Baltikumban, azt írta, hogy „az embereket ugyanannyira érdekelte a szőrme[kereskedelem], mint a halhatatlan lelkük”.
Nagyjából ugyanabban az időben a Földközi-tenger déli részén Gaufredus Malaterra az arab fennhatóság alatt álló Szicília normann meghódításáról írt; feljegyezte, hogy a normannok nemcsak vallási célból támadták meg Szicília muszlim urait, hanem „anyagi haszonért” is. A XI. századi királyok, akik Spanyolországban hódítottak el területeket a muszlim uralkodóktól, a háborús zsákmányból jelentős adományokat juttattak a bencés szerzetesrendnek. A profit és jámborság összekapcsolása jóval megelőzte a keresztes hadjáratokat, és amikor az egyház úgy döntött, hogy intézményesíti a pogányok és eretnekek elleni háborút, ez nem változott.
Persze nem minden keresztes gazdagodott meg. Az első keresztes hadjárathoz csatlakozók közül sokan megrokkantak, meghaltak vagy tönkrementek az utazás költségei miatt. Mégis elegen voltak, akik nagyon is jól jöttek ki a vállalkozásból. 1099 júliusában, amikor az első keresztesek behatoltak Jeruzsálembe, és kardélre hányták a várost, az egyik normann vezér, Hauteville-i Tankréd személyes testőrségét küldte a Haram al-Sarifra (a Templom-hegyre), ahol két napot azzal töltöttek, hogy megszabadítsák a Sziklamecsetet (amit a keresztesek az Úr Templomaként ismertek) legdrágább díszeitől.
Tankréd, a krónikás szavaival élve, „elképzelhetetlen mennyiségű aranyat és ezüstöt” harácsolt össze magának. Nem volt egyedül. Szerte a városban a keresztesek „aranyat, ezüstöt, lovakat, öszvéreket és mindenféle javakkal megrakott házakat zsákmányoltak”. Szóval ennyit Krisztus tanításáról, hogy „add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között, így kincsed lesz a mennyben” (Máté 19:21). A keresztesek 1099-ben másként gondolták.
A nagyhatalmak kelet felé fordultak
A pénzügyi ellentételezés lehetősége csupán a számos erős motiváció egyike volt a keresztesek számára. Az első király, aki Európából részt vett a keresztes hadjáratban, I. Sigurd norvég király volt 1107–1111 között. A mai Spanyolország és Portugália muszlimok uralta városain át Jeruzsálembe vezető kalandos utazását elregélő sagák tele vannak a Sigurd tengerészei által az út során ejtett zsákmány mennyiségére vonatkozó örömteli utalásokkal. Amikor Sigurd elhagyta a Szentföldet, hajóit úgy megrakták kincsekkel, hogy az árbocukra és a vitorláikra is jutott, és ott csillogtak a napfényben.
Sokan követték a példáját. 1099 után a palesztinai és a szíriai partok mentén négy keresztes államot alapítottak: a Jeruzsálemi Királyságot, az Edesszai és a Tripoliszi Grófságot és az Antiochiai Fejedelemséget. Ezek megművelni való birtokokat, megadóztatható falvakat, fejlesztésre váró kikötővárosokat és nem utolsósorban a mediterrán világot India és Kína távoli piacaival összekötő kereskedelmi útvonalakat jelentettek. Nyugat-Európa anyagilag jobban eleresztett hatalmai gyorsan rádöbbentek, mekkora potenciál rejlik a szentföldi vagyongyűjtésben. Kelet felé fordultak, hogy grófságokat, püspökségeket és kereskedelmi állomásokat alapítva hasítsák ki a részüket ebből az izgalmas új világból.
Ebben három nagy észak-itáliai kereskedőváros járt az élen: Genova, Pisa és Velence. Mindhárom jelentős tengeri hatalommal rendelkezett, amit fel tudott ajánlani a keresztes hadjáratok számára, vagy felhasználhatott az olyan keleti kikötővárosok védelmére, mint Akkó, Türosz és Bejrút. Szívesen tetszelegtek a keresztény világ kiemelkedő tényezőjének szerepében. Valamennyien tudták, ha részt vesznek a keresztes háborúkban, nem csak bűneik megbocsátása lesz a jutalmuk, ahogy azt az egymást követő pápák ígérték, hanem anyagilag is jól járnak.
Jobban érzékelteti mindezt néhány epizód, köztük Türosz ostroma – a mai Libanon területének kitartóan védelmezett erőssége –, amelynek elfoglalására 1124-ben került sor. Domenico Michele velencei dózse vezetésével száznál több velencei hajó tartott keletre, hogy részt vegyen az ostromban. Részvételük alapvető fontosságú volt Türosz bevétele szempontjából, és egészen rendkívüli jutalmat kaptak érte: a város bevételeinek harmadát a velenceieknek adták, és egy önkormányzattal rendelkező velencei kereskedelmi kolóniát hoztak létre saját törvényekkel, szabályozással és adómentességgel.
Türosz több mint 160 évig maradt keresztény kézen, és ez alatt az idő alatt Velence is szépen profitált. Mindez egyáltalán nem mondható kirívónak. A tengerpart minden nagyobb városában megszokott látványt nyújtottak az itáliai kereskedelmi kolóniák: láthatóan megtérült számukra a keresztes hadjáratokba való befektetés.
Hódíts és gyarapodj
Szükségtelen mondani, hogy a kereszteseknek a „Szent Kereszt győzelmére” és a zsákmányszerzésre irányuló törekvései közötti feszültség milyen kellemetlen, sőt végzetes lehetett azok számára, akik a másik oldalon álltak. Ennek leghírhedtebb példája talán a negyedik keresztes háború idején esett meg 1202 és 1204 között, amiben szintén Velence játszotta az egyik főszerepet.
Velence polgárai elhatározták, hogy – nagy költséggel – erős flottát építenek, amellyel Egyiptomba szállítják a negyedik keresztes háború seregeit, mert a gazdag Alexandria városának meghódítását tűzték ki célul. A keresztes flottát végül eltérítették a Magyar Királysághoz tartozó Zára (ma Zadar) és Konstantinápoly keresztény városai felé. Mindkettővel nagyon kegyetlenül bántak el, és Konstantinápolyt, a kereszténység szégyenére, de Velence jelentős hasznára kifosztották. A Szent Márk-bazilika látogatói még mindig láthatják azt a négy aranyozott bronz lószoborból álló csoportot, amit akkor hoztak el Konstantinápolyból.
Nem csupán Velence játszott időnként negatív szerepet. A XIII. században a vallásos lovagok nemzetközi „katonai rendjei” – a templomosok, az ispotályosok és a teuton lovagok – is célkeresztbe kerültek, hiszen ők arra esküdtek fel, hogy szerény, kegyes életet élnek, minden erejüket a keresztes háború ügyének szentelik. Ezzel szemben az a szóbeszéd járta a korban, hogy erős túlzás Krisztus szegény lovagjainak nevezni őket, mert ezeknek a rendeknek tagjai – széleskörű adómentességüknek és támogatóiktól származó nagylelkű adományoknak köszönhetően – nagy gazdagságban és kényelemben élnek.
Bizonyos szempontból ez igaz is volt. A teuton lovagok szépen profitáltak a Baltikum meghódításából, ahol a pogányok ellen harcoltak a földért, ami aztán az övék és más keresztény telepeseké lett. A templomosokat viszont 1307 és 1312 között perbe fogták, részben azért, mert hatalmas gazdagságuk felkeltette IV. Fülöp francia király irigységét.
Természetesen a középkori keresztes hadjáratok nem minden résztvevője gazdagodott meg. Sokan mindenüket elveszítették, még az életüket is. Ugyanakkor csak nagyon kevés keresztest motivált csupán egyetlen tényező. Az emberek összetett személyiségéhez híven a keresztesekben összekapcsolódott a szenvedélyes keresztény hit és az a szilárd meggyőződés, hogy le kell győzniük Krisztus ellenségeit, valamint vezekelniük kell evilági bűneikért. Mégis, a keresztes hadjáratban való részvétel okainak mélyén gyakran a gyors meggazdagodás vágyának időtlen emberi ösztöne állt.
A BBC History új, 2021. márciusi számának keresztesekről szóló összeállításában II. András keresztes hadjáratáról, Zára magyar uralom alatt álló kikötőjének keresztes elfoglalásáról és a szentföldi békés keresztény–muszlim kapcsolatokról is olvashatunk.
