A középkorban a szülés közösségi esemény volt. A családtagok, a plébános és a helyi szakemberek mind segítséget nyújtottak – és amikor bábákat is odahívtak, azok gyakran csapatban dolgoztak. Egy XII. század végi angol leírás megemlíti, hogy a middletoni Eliza szülésénél hét bába volt jelen. Egy ilyen nagy csapat képes volt összeadni tudását, és megosztani a szülés segítésénél elvégzendő feladatokat.
E nők szolgálatait mindenféle helyzetekben igénybe vehették. 1259-ben Saint-Saëns francia faluban két helybeli bába segédkezett egy apáca, Roueni Nicola szülésénél, amely a zárdában zajlott le. Nicola gyermekét valószínűleg a kolostorban szolgáló egyik pap keresztelte meg, bár erre a bábáknak is volt felhatalmazásuk, ha a gyermek lelke veszélyben forgott.
A bábáktól elvárták, hogy erkölcsi döntőbírók is legyenek, akik felkutatják a törvénytelen születéseket (nem kétséges, hogy Nicola kisbabája is közéjük tartozott) és a gyermekgyilkosságokat. Eközben saját magatartásuk is vizsgálat tárgyát képezte. 1481-ben Agnes Marshall angol szülésznőt azzal vádolták, hogy varázslás jellegű ráolvasásokat alkalmaz. A rosszul fizetett és olykor boszorkánysággal gyanúsított angol szülésznőknek kevesebb pozitív tapasztalatuk volt, mint a szakmai képzésben részesülő és a városi vezetés által hivatalosan alkalmazott francia és német kolléganőiknek, még akkor is, ha sokkal kevesebbet kerestek, mint a férfi szülészek.
Orvosok, illetve sebészek csak ritkán segítettek a szülésben, bár arisztokrata hölgyek szüléséhez gyakran hívták oda a család orvosát. Anjou Blankára, II. Jakab aragóniai király második feleségére mind a 10 szülésekor orvosok vigyáztak. Ennek ellenére 1310-ben, utolsó kislánya születése után nem sokkal meghalt.
A kórház legyen az utolsó mentsvár!
A legtöbb középkori nő nem orvosi, hanem otthoni környezetben esett át a szülésen. Ez pedig – ha az arisztokráciához vagy a kereskedői réteghez tartoztak – gyakran azt jelentette, hogy már egy hónappal a szülés várható ideje előtt visszavonultak a szülőszobába, egy elsötétített, puha bútorokkal berendezett helyiségbe. A szülőszoba ugyan szigorúan női felségterület volt, amelyet barátnők, nőrokonok és bábák felügyeltek, de a férfiakat is súlyosan érintette a szülés, különösen azért, mert a családi vérvonal folytatása volt a tét. Amikor a norfolki Margaret Paston 1441-ben terhes lett, megkérte a férjét, hogy
A mai szokásokkal éles ellentétben, a kórház csak az utolsó választás volt a szülő nő számára. A középkori kórházak a beteg szegényeknek fenntartott jótékonysági intézmények voltak, ennek megfelelően egyes nők bizonytalan otthoni körülményeik miatt kerültek a kórházi szülészeti kórtermekbe. A leányanyáknak különösen nagy szükségük volt a kórházi ellátásra. Ők ingatag társadalmi helyzetük miatt gyakran elhagyták gyermeküket, akiket így szoptatós dajkáknak kellett táplálniuk a lelencházakban. Az egyik ilyen intézmény, a firenzei Santa Maria della Scala falában volt egy elfordítható doboz, ahova a csecsemőket névtelenül be lehetett tenni (a dobozt aztán befordították, és a babát a kórházban kivették belőle).
Az intézményben szoptatós dajkáknak is fenntartottak ágyakat, és a csecsemőket egy vidéki szoptatós dajkákból szervezett hálózatba juttatták el. A szülészeti kórtermekben fekvők így is hozzájutottak a bábák szakértelméhez. Ezek a szülésznők pályafutásuk végére nagy tapasztalatra tehettek szert nem csupán a gyermekszülés, de az általuk segített szegényebb nőket érintő szociális nehézségek kezelése terén is.
Kérd az égiek segítségét!
Míg a terhességgel kapcsolatos hivatalos orvosi útmutatáshoz nehéz volt hozzájutni, az isteni segítséghez (vagy legalábbis annak ígéretéhez) egy cseppet sem. Középkori elődeink úgy hitték, hogy a biztonságos terhességet és szülést több szent is támogatja. Valószínűleg nem meglepő, hogy e szentek többsége nő volt, közülük is a két legkiemelkedőbb Szűz Mária és Szent Margit. A késő középkori Angliában azonban egy kevésbé ismert szentet, Julittát is széles körben tisztelték, fiával, Quiricusszal együtt. Julitta és Quiricus együtt halt mártírhalált – az anya és gyermeke közötti kapcsolat szentségét szimbolizálva. Ez a szent pár – Szűz Mária és más szentek alakjával együtt – terhességi öveken is szerepel.
E hosszú pergamentekercseknek érintkezésbe kellett kerülniük az anya testével, akár úgy, hogy körültekerték a hasán, akár úgy, hogy feltekerve hordta magánál. Ezek az övek az ereklyékhez hasonlítottak, mivel úgy gondolták, hogy a szentekhez kapcsolódó tárgyakat jótékony erők hatják át. Mágikus jellegzetességeik a gyógyító szövegek és varázsigék voltak. VII. Henrik angol király felesége, Yorki Erzsébet hetedik vagy nyolcadik gyermekének születése előtt fizetett egy szerzetesnek, hogy hozzon neki egy Szűz Mária-övet. A királyné a Hampton Court-i kolostorba is elment, nyilván azért, hogy további isteni védelmet kapjon. Szomorú, hogy 1503 februárjában, a szülés után meghalt, és az újszülött kislánya is.
Az öveket és más kegytárgyakat – például szenteket ábrázoló szobrocskákat – a kevésbé tehetős nők is ugyanúgy használták, mint az elit tagjai, sőt a szüléssel kapcsolatos, de vallási tartalommal nem rendelkező tárgyaknak is értéket tulajdonítottak. A XII. században Angliai Matild német-római császárné, I. Henrik angol király lánya – egy nehéz szülés után, amelyet újszülött fiával együtt túlélt – a selyemmatracot, amelyen vajúdás közben feküdt, hálából adományként felajánlotta a leprások javára. Ez a matrac így már nem csupán egy királyi személyhez köthető luxuscikk volt, hanem a megnyugváshoz, a biztatáshoz és a gyógyuláshoz is köze lett.
Örvendezz, de ne engedd el magad!
A statisztikák zord képet festenek arról, milyen volt a szülés és a csecsemőkor a középkori Európában. Az 1420-as évekbeli Firenzében elhalálozott férjes asszonyoknak mintegy az ötöde szülésben halt meg, az észak-yorkshire-i elhagyott középkori faluból, Wharram Percyből származó régészeti leletek pedig arra utalnak, hogy a gyermekek 19 százaléka kétéves kora előtt meghalt. E szörnyű mortalitásnak nem egyetlen oka volt, de az egyik legfőbb bűnösnek a fertőzést tekinthetjük.
Egy, Becket Tamásról az 1170-es években feljegyzett csodálatos történet szerint a feltoni Herbert felesége nagyon megszenvedte, hogy szülés után a méhlepénynek csak egy része távozott a testéből, ezért a szent segítségére volt szüksége a bent rekedt anyag okozta fájdalom és légzési problémák enyhítésére.
A sebezhető újszülöttet olyan tárgyakkal – például korall és borostyán amulettekkel – látták el, amelyeknek védelmező erőt tulajdonítottak. Az anya 4–6 hétig, a gyermekágy idejére a szülőszobában maradt, így nem térhetett vissza a közösségbe, viszont pihenhetett és visszanyerhette erejét. Ez egyfajta tisztulási folyamat része volt, amely azt a hiedelmet tükrözte, hogy az anya teste a szüléstől tisztátalanná válik, ahogy a nőket a menstruáció idején is annak tekintették. A hosszú elzártság után az anyát rituálisan visszafogadták a plébániatemplomba.
A templom előcsarnokában találkozott a pappal, aki meghintette szenteltvízzel, ezután az asszony felajánlást tett, és misét tartottak a tiszteletére. Ezt a rituálét „churchingnek” hívták. Bár e rituálé korlátozta az anya mozgásszabadságát, lehetőséget adott a lakomákra és az ünneplésre is – a szülőszobában és az egyházközségben egyaránt. Ez a vallási szokás annyira beleszövődött a középkori életbe, hogy Észak-Európában a nők a reformáció idején ellenezték a megszüntetésére irányuló törekvéseket. A „churching” valószínűleg alátámasztotta a nőkről kialakult negatív sztereotípiákat, ugyanakkor anyai identitásukat is megerősítette, ezt pedig nyilvánvalóan értékelték.
Két további középkori tipp és a terhesség alatti „kívánósság” veszélyes étkezési szokásainak kora újkori kezeléséről szóló cikk a BBC History magazin legújabb, márciusi számában olvasható.
