Wikipedia
Tudomány bbc history

Így terjedt a fojtogatós pánik Londonban

A XIX. századi londoniak egyfolytában rettegtek valamitől: hol attól, hogy rablás közben megfojtják őket, hol pedig attól, hogy a csatornákban elvadult disznócsordák tanyáznak. A BBC History magazin februári száma a birodalmi főváros pszichéjében tesz utazást néhány rémtörténeten keresztül.

A viktoriánus London burjánzó metropolisz volt, a brit birodalom fővárosa, a földteke magát legtekintélyesebbnek vélő nemzetének idegközpontja. Ugyanakkor minden sarkába beette magát a rettegés. A gyors iparosodás, a túlzsúfolt nyomornegyedek, a növekvő bűnözésről szóló szemléletes médiabeszámolók láttán sok helybéli arra a következtetésre juthatott, hogy mindenütt veszély leselkedik rájuk. És egy 1862-es rablótámadás alá is támasztotta e félelmeket.

Az 1862-es nyakszorító pánik

Hugh Pilkington liberális parlamenti képviselőt július 17-én az alsóház későre nyúló üléséről hazafelé gyalogolva megtámadták, fojtogatták és kirabolták (túlélte az esetet). A sajtó rávetette magát a történetre, nagyobb terjedelemben kezdett tudósítani az utcai erőszakról, bár nem volt jele annak, hogy aktívabbá váltak volna a bűnözők. A publikum beijedt, és

a sötétben settenkedő, áldozataik fojtogatására, „nyakszorító vassal” való elintézésére sóvárgó bűnözőkről fantáziált.

A szenzációhajhász média az erőszak mitikus növekedését az ideiglenesen szabadlábra helyezett bűnözőkkel és az ausztráliai deportálások csökkenésével kötötte össze. A Punch szatirikus lap rajzsorozatban mutatta be, hogyan védekezhetünk a fenyegetés ellen: például párban, hátunkat egymásnak vetve sétáljunk, vagy viseljünk védőeszközt, mondjuk hatalmas szegekkel kivert gallért (az első londoni rendőrök ezt alapfelszerelésként megkapták).

A sajtó a „tehetetlen” rendőrséget kárhoztatta, és az enyhítő jellegű börtönreform-tervezetek újra gondolására szólított fel. Annyira erős volt a kampány, hogy a parlament gyorsan kidolgozta és elfogadta az 1863-as „nyakszorító törvényt”, amely az erőszakos rablások büntetéseként újra bevezette a korbácsolást. Bár maga a pánik rövid életűnek bizonyult, a börtönreformot érintő változás – rehabilitáció helyett az elrettentésre helyezték a hangsúlyt – biztosította, hogy a bűnözéssel szemben fennmaradjon a kemény kéz politikája. Ahogy a The Times fogalmazott: „A londoni számára mindennél fontosabb, hogy a nap vagy éj bármely órájában biztonságban sétáljon az utcán”.

A gyilkos sörárvíz

A XIX. század során az alkoholt egyre inkább olyasféle veszedelmes szubsztanciának állították be, amely képes maga alá temetni a társadalmat, az 1814. október 17-én lezajlott események pedig korántsem csillapították az aggodalmakat. A Tottenham Court Roadtól nem messze helyezkedett el a Lópatkó sörfőzde, amely a porter típusú, felső erjesztésű, zamatosabb sörre szakosodott. A gyár egyik alkalmazottja, George Crick törést fedezett fel az egyik hatalmas erjesztő tartályban, de úgy vélte, ez nem jelent közvetlen veszélyt. Fogalma sem volt róla, hogy a sérült tartályban egyre csak nő a nyomás, mígnem olyan erővel robbant fel, hogy egy szomszédos tartályt is szétvetett.

Óriási, a hírek szerint 4,5 méteres árhullám keletkezett a csaknem egymillió liternyi sörből.

A portercunami kizúdult a sörfőzdéből, s akkora elánnal öntötte el az üzemet körülvevő Szent Egyed nyomornegyedet, hogy falakat roppantott össze, teljes pincéket árasztott el, és „darabokra” törte az embereket. „Teljes lakóházakat lyuggatott szét az ár; sokakat megölt… a szenvedők nyögései hallatszottak mindenfelől”. A halálos áldozatok száma elérte a nyolcat, mind munkásosztálybeli nők és gyerekek voltak.

Wikipedia

Nem sokra rá munkásokra osztották a járulékos hatások eltüntetésének „lesújtó feladatát”, akik „kellemetlen és ellenállhatatlan” sörbűzben végezték a dolgot. Hamar szárnyra keltek a pletykák, hogy az utcán folyó sörből vidáman behörpölők alkoholmérgezésben haltak meg. Az újságcikkekből azonban egészen másféle kép rajzolódik ki: a helyiek „körültekintően, emberségesen” mentették az áldozatokat, és rótták le kegyeletüket a holtak előtt.

Ettől függetlenül az önjelölt erkölcscsőszök az incidenst felhasználva az alkohol szegényekre gyakorolt veszélyeire hívták fel a figyelmet, a Morning Post egyenesen a „lőportárakhoz” hasonlította a sörfőzdéket. Világos volt az üzenet: a sört nem csupán inni, de készíteni is veszedelmes.

Holtak vasútja

1854 telén új vasútvonalat avattak Londonban. Az Illustrated London News dicsérő jelzőkkel, vidám hangon tudósított a zsúfolt városból útra kelő, „szélsebesen a nyílt vidékre száguldó” emberekről. Csak egy bökkenő volt: a vidékre tartó utazók többsége már nem élt. A londoni nekropolisz vasút a főváros túlzsúfoltsága miatt épült ki, a temetők megteltek, csatornákba és kriptákba szórták a holtakat, és az 1840–1850-es évek állandó kolerajárványaiban elhunytak ezrei vártak az utolsó útjukra.

Két vállalkozó, Richard Broun és Richard Sprye állt elő a megoldással: a holttesteket és a gyászolókat elszállítják a világ akkori (és Nagy-Britannia jelenlegi) legnagyobb temetőjébe, a brookwoodi temetőbe, melyet „a holtak városaként” is emlegettek. Minden jó szándéka ellenére Broun a hirdetésben sajnálatos bakit vétett, mint írta: valamennyi elhunytat „egy hatalmas halomban… összevegyítve” kell lefektetni. Tipikusan angol pánik tört ki emiatt, s ez elég sokat elárul a viktoriánus osztálykülönbségekről.

A tisztes közép- és felsőosztálybeli londoniak hevesen védelmezték jogukat, hogy még holtukban is elkülönülhessenek a „mosdatlan tömegektől”. Charles Blomfield londoni püspök ádázul ellenezte „az eltérő jellegű személyek azonos szállító eszközzel történő mozgatását”. A tiszteletre méltó egyházközségi tagok és a feslett erkölcsűek összeboronálása úgymond „sérti felebarátaink jóérzését”.

A vasúti kocsikat ezután a társadalmi hovatartozásnak megfelelően választották szét, a londoni „Temető állomáson” pedig a legalsó szintre kerültek a harmadosztályú „utasok”, felette voltak a másod- és első osztályú fogadótermek, melyekhez széles lépcsősor vezetett. E problémák ellenére a vonatjárat egészen a második világháborúig közlekedett, és több mint 200 ezer londonit juttatott el végső nyughelyére az élők és holtak közötti portálon át.

A hampsteadi csatornacsorda

A legtöbben hallották már a New York-i csatornában tanyázó aligátorok mítoszát. De kinek jutott eddig a fülébe a London föld alatti vízelvezetőiben dagonyázó, sivítozó malaccsorda meséje?

A növekvő urbanizációval a XIX. századi angol főváros csatornahálózata elérte kapacitása maximumát, az utcák telis-tele voltak emberi eredetű szennyel. A csatorna tartalmát átrostáló kincsvadász guberálók mindenkinél alaposabban ismerték az egészségtelen körülményeket. Henry Mayhew újságíró a Londoni munkások és londoni szegények című könyvében e guberálókat és a viktoriánus alvilág más törzstagjait is megszólaltatta, feltárva a város sötét, zavarba ejtő titkait: „Az a furcsa mese járja a rakpartiak között, hogy Hampstead környékén vaddisznók lakják a csatornákat. A sztori szerint egy koca… egykor itt ellette s nevelgette malacait… melyek többszörösükére sokasodtak, s majdnem ennyire ádázak is”.

Bűzös disznóhad frekventálja a föld alatti alagutakat – olyan kép ez, ami fogva tartotta a médiát és a közvéleményt, és alátámasztotta a folyton csak növekvő London kezelhetetlenül óriási méretét, illetve rámutatott az ember által termelt szeméten élő állatokra. A Daily Telegraph 1859-ben így írt:

London a világok világainak vegyüléke… s penetráliáinak [rejtett zugainak] ismeretlensége közkeletű azoknak, akik ott élnek. Azt mondják, a hampsteadi kanálisok szörnyűséges fekete csordát rejtenek… bősz röfögésüket egyszer még a highgate-i árkádok is visszhangzani fogják.

Az 1850-es évek legvégén végbement a londoni csatornák generálozása, a fekete disznók története városi legendává szelídült. Ám az a tény, hogy mekkora hatást gyakorolt a tömegkultúrára, bizonyítja, milyen félelmek éltek a legkülönbözőbb társadalmi rétegekben a londoni infrastruktúrával és azzal kapcsolatban, hogy szörnyek ólálkodhatnak a város felszíne alatt.

A félelmetes Rugóláb Jancsi

A viktoriánus Londonban elmosódtak a valós és mitikus lények közötti határok. A legendás és valóságos szörnyeket, köztük Sweeney Toddot és Hasfelmetsző Jacket nevelő utcákon kelt életre a tényeket és a fikciókat is meglovagló alak, Spring-Heeled Jack, azaz Rugóláb Jancsi. Ma már kevesen emlékeznek rá, holott majd egy évszázadig látogatta a londoniak rémálmait.

Sokféleképpen írták őt le, megjelenését gyakran ördögszerűnek mondták, s nyilvánvalóan képes volt arra, hogy falakon, kerítéseken, sőt néha kisebb épületeken is átugorjon. Jellemzően gyalogosokra, magányos sétálókra, postakocsisokra támadt. Bár férfiakra is veszélyes volt, a legnagyobb érdeklődést azok az esetek keltették, amikor nőkre vetette magát, és beléjük csimpaszkodott, pánikrohamba kergetve áldozatait. Időnként támadás közben kék-fehér lángokat is okádott.

Jancsi csínytevéseiről az 1830-as években egy névtelen bejelentő azt állította a londoni főpolgármesternek, Sir John Cowannek írt levelében, hogy „magas rangú” személyek által kötött „felelőtlen fogadás” áll a háttérben. Az eleinte szkeptikus The Times utána járt a sztorinak, és a dél-londoniak körében is hasonló történetekre bukkant, majd az Egyesült Királyság minden szegletéből jelentettek újabb meg újabb, neki tulajdonított bűntényeket.

Egyfelől a szexuális degeneráció rémisztő mintapéldánya volt, másfelől viszont tréfacsináló kópé, a rossz magaviseletű gyerekek fegyelmezésére bevetett mumus. A filléres rémregények bevett alakjává vált, sőt a bábszínházakban az ördög szerepét is átvette.

Az 1900-as évekre Jancsi szökkenései már elvesztették ruganyosságukat, a The Idler szerint „fura, ösztövér, kesze-kusza szakállú” figura lett belőle. Megszakítás nélküli jelenléte a viktoriánus korban mindazonáltal ráébreszt minket, miként szakította szét a társadalmi nyugtalanság a valóság vásznát, s vetített arra hátborzongató, bizarr árnyképet.

A teljes cikk – két további rémtörténettel a veszélyes malacképű nőről és a kísértetjárta belvárosi házról – a BBC History magazin legújabb, februári számában olvasható.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.