Különleges felfedezést tettek a magyar piramisoknál

Bár nem vonjuk kétségbe az alföldi róna vadregényes mivoltát, azért üdítő látványt nyújtanak a síkságból kiemelkedő kisebb-nagyobb kunhalmok – már ami maradt belőlük a XXI. századra. Impozáns síremlékek ezek, az elsőket 5500–5300 éve emelték, fél évezreddel az egyiptomi piramisépítések megkezdése előtt. A római kor végéig számos kultúra hagyta itt a kézjegyét a kurgánnak is nevezett „földpiramisok” formájában. Egykor 25 ezer állhatott belőlük a Kárpát-medencében – itt írtunk erről bővebben Az Alföld piramisai ősibbek az egyiptomiaknál című cikkünkben.

Több világ egy apró dombon

A honfoglalás után a magyarság is gyakran használta ezeket egyfajta temetődombnak, topográfiai adottságaiknak köszönhetően pedig sokszor templom, erődítmény került a halmok tetejére. Az utóbbi évtizedek kutatásai bebizonyították, hogy a szerte Eurázsiában fellelhető kunhalmok régészeti jelentőségük mellett ökológiailag is kiemelkedő értéket képviselnek: ritka és változatos összetételű élővilágnak adnak otthont.

Egy magyar-bolgár kutatás most egészen új léptékben vizsgálta a kurgánok élővilágát, pontosabban az élőhelyi sokféleség és a növényi fajgazdagság kapcsolatát. Az eredmények pedig nemcsak a természetvédelem számára fontosak, de a laikusnak is rejtenek érdekességeket. Kiderült például, hogy

a halmok két oldalán 13 fokos hőmérséklet-különbség is lehet egy adott napon belül, és egymástól több száz kilométerre honos fajok élnek itt együtt ebben a mikrovilágban.

A részletekről Dr. Deák Balázst, az Ökológiai Kutatóközpont Lendület Vegetáció és Magbank Dinamikai Kutatócsoportjának munkatársát, a Science of the Total Environment című interdiszciplináris folyóiratban megjelent tanulmány első szerzőjét kérdeztük.

Több ezer éves időkapszulák

A Kárpát-medence a teljes Ázsián és Kelet-Európán övszerűen végig húzódó sztyeppe nyugati határa, az úgynevezett erdős sztyeppe térsége. Átmenet a füves puszta és a zárt erdő között, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a környezet némileg hűvösebb és csapadékosabb, a lágyszárúak dominanciáját pedig egyre nagyobb fás, cserjés foltok törik meg.

Az eredeti, mondhatni honfoglaló őseinket is fogadó vegetációból azonban napjainkra alig maradt valami. A többé-kevésbé érintetlen gyepi területek ma hazánk legfontosabb természeti értékei közé tartoznak, fajgazdagságukat tekintve bizonyos szempontból a trópusi esőerdőket is lekörözik. Kevés van belőlük, főleg az elmúlt háromszáz évben felszántottuk, fásítottuk vagy beépítettük ezeket a területeket.

És itt érhetjük tetten a kunhalmok jelentőségét. Bár eredeti számuknak csak a töredéke maradt fenn napjainkra, azért jócskán találunk még olyan „dombocskát”, amit az erózió és az ember is megkímélt. Utóbbi az egykori temetők emléke iránti tiszteletnek köszönhető, de még inkább annak, hogy az apró, „meredek” területet nem érte meg megművelni.

Így a megmaradt kunhalmok az utolsó eljegesedést követő időszakban megtelepedő, őshonos növényzet menedékévé váltak, élőhelyszigeteket alkotnak a mezőgazdasági és egyéb, ember által alakított területek tengerében

– mondja a 24.hu-nak Deák Balázs.

A legnagyobb, ma ismert magyarországi kurgán, a Békésszentandrás közelében fekvő Gödény-halom 12 méter magas, átmérője mintegy 50 méter. Nem nagyobb, mint egy négyemeletes panelház, a többség pedig ennél is jóval kisebb. A jelen vizsgálatba bevont, szántóföldekkel körülvett, nyolc, átlagos méretű magyar halmon összesen 141 növényfaj fordult elő, melyek közül 41 kifejezetten az eltűnőben lévő gyepi élőhelyekre jellemző.

A halmok összesen 2,4 hektáros területén előforduló 141 faj a magyarországi flóra kicsivel több mint öt százalékát teszi ki, ami jól mutatja, hogy a kurgánokon található fajgazdagság nem egyenesen arányos a területükkel – gyakran több faj fordul elő rajtuk, mint arra a területükből következtethetnénk. Ennek tudatában még lenyűgözőbb, hogy a háborítatlan kunhalmokon sok esetben több növényfaj él, mint az azonos területű zavartalan gyepeken, és a kutatócsoport munkája nyomán ma már azt is tudjuk, hogy miért.

Észak és dél: hideg és meleg

A domború forma ugyanis öt különböző, eltérő környezeti feltételekkel rendelkező élőhelyet eredményez, az eltérés pedig a napfény besugárzásából adódik. A vegetációs időszakban a sugarak a déli lejtőt érik a leghosszabb ideig közvetlenül, míg az északit szinte egyáltalán nem. A két oldal között ezért még egy forrónak nem nevezhető, átlagos tavaszon is napi 13 Celsius-fokos hőmérsékleti különbség alakulhat ki.

Az eltérés jelentőségét – kevésbé tudományos, de annál érthetőbb módon – úgy tudjuk szemléltetni, mintha egyes növényeknek a Mátra lábánál, másoknak a hegyen, 500–600 méteres magasságban jellemző körülmények között kellene élniük. Csakhogy itt a két „élőhelytípus” alig karnyújtásnyira van egymástól.

Ennek megfelelően az élőhelyek fajösszetétele is eltérő. A magyarországi kunhalmok hűvösebb és ezáltal nedvesebb északi oldalának jellemző növényei a csattogó szamóca, a koloncos legyezőfű, a macskahere, addig a szárazabb és melegebb délinek a kunkorgó árvalányhaj és az útszéli bogáncs – többek között természetesen.

Több száz kilométer pár méteren

Hajnalban a domb keleti oldala köszönti a napot, gyorsan emelkedik a hőmérséklet, a pára jelentette nedvesség hamar elvész. A nyugati lejtő viszont órákkal tovább élvezheti a nedvességet, és bár délután értelemszerűen erősen felmelegszik, az „előnynek” mégis jelentős következményei vannak.

A napi hőingás mindkét égtáj felé jelentős, ám keleten a gyors párolgás miatt keményebb körülmények uralkodnak, a sztyeppe szárazságot jobban tűrő növényeit, mások mellett mezei iringót és korai sást találunk itt, míg nyugaton közönséges sarlófüvet, lila ökörfarkkórót. A fajnevek a legtöbb laikusnak nem mondanak sokat, ám a szakember szavai igen érzékletesek:

Ha kihagyjuk a kunhalom jelentette »vertikális tényezőt«, a déli és keleti lejtők jellemző növényeit a füves, míg az északiakét és a nyugatiakét az erdős sztyeppén kellene keresnünk. Ez az úgynevezett biomváltás a sík vidéken több száz kilométeres távolságot jelent, azonban itt néhány méteren belül megtörténik.

Hozzáteszi, a nyugati oldalak egyfajta olvasztótégelyként is működnek, a speciális mikroklímán „összeérnek” az északi és a déli lejtőkön gyakori fajok is. Ami pedig az ötödik élőhelytípust illeti, az a dombok teteje: reggeltől estig napsütötte rész, a nedvesség hamar lefolyik, elpárolog, csak a legkitartóbbak tudnak itt megtelepedni, mint a közönséges tarackbúza vagy a kiterjedt eurázsiai sztyeppék egyik jellegzetes faja, a taréjos búzafű.

Alapvető kiindulási pont

Tudományos szempontból a kunhalmok a kutatások kimeríthetetlen tárházát jelentik, világszinten például az úgynevezett sziget-biogeográfiai vizsgálatok számára lehet fontos. Az apró, egymástól elzárt, rendkívüli fajgazdagsággal bíró területek biodiverzitási hotspotokként foghatók fel, nagyon sok, részben vagy egészében elzárt élőhellyel kapcsolatos hipotézist lehet tesztelni földrajzi helyzettől függetlenül.

Van bármilyen ökológiai átjárás a „szigetek” között? Milyen genetikai módosulásokon mennek keresztül a magukra maradt fajok, vagy miként alkalmazkodnak a speciális élőhelyekhez – sorolja a teljesség igénye nélkül Deák Balázs.

A hazai kunhalmok élővilágának minél mélyebb ismerete egyben megóvásukat is segíti. Az utóbbi évtized egyik szép eredménye, hogy a régészeti feltárások során ma már olyan technológiákat részesítenek előnyben, amelyek a felszín bolygatása nélkül is alkalmazhatók. Ha pedig mégis „ásni kell”, akkor azt a természet legkisebb károsításával teszik. Bulgáriában még fontosabb a védelem: a Trák-síkság őshonos növényei egyedül a kurgánokon maradtak fenn.