A versailles-i kastély messze nem egyetlen épület, hanem egy hatalmas komplexum, amelynek szerves részét képezi az épületeket övező park szökőkútjaival és medencéivel. XIV. Lajos utasítására 1661-ben kezdték el átépíteni és bővíteni az apja által vadászházként építtetett, majd kastéllyá alakított épületet. A Napkirály már első körben is hatalmas költséggel bővítette igényeinek megfelelőre Versailles-t, de miután 1678-ban eldöntötte, hogy teljes udvarát ide költözteti Párizsból, újabb nagyszabású munkálatok kezdődtek.
Lehetetlennek tűnő feladat
A király André Le Nôtre kertépítészt kérte fel, hogy a pompázatos épületek köré „Európa legszebb kertjeit” tervezze meg, és mivel a francia kertépítészetnek már akkor is kihagyhatatlan elemét képezték a szökőkutak, csatornák és medencék, Nôtre sem felejtette ki ezeket a terveiből. Csakhogy volt egy kis gond. Versailles ugyanis nagyjából 10 kilométerre fekszik a legközelebbi nagyobb vízforrástól, a Szajnától, és ha ez még nem lett volna elég, közel 150 méterrel magasabban is, mint a folyó.
De a Napkirályt persze nem tántoríthatták el elképzeléseitől a fizika törvényszerűségeiből fakadó nehézségek. 1670-től több elképzelést is az uralkodó elé terjesztettek a probléma megoldására, de ezek megvalósításáról még Lajos főintendánsa, Jean-Baptiste Colbert le tudta beszélni urát az elképesztő költségekre és a siker kis valószínűségére hivatkozva. Ekkor jelent meg a színen Arnold de Ville belga mérnök, aki felhívta a király figyelmét egy általa tervezett szerkezetre, amely Val kastélyát látta el a Szajnából pumpált vízzel.
De Ville azt állította, hogy egy hasonló gépezettel Versailles-ba is el tudná juttatni a folyó vizét. Miután Lajos megtekintette a már működő szerkezetet, megbízta de Ville-t és társát, az asztalos Rennequin Sualemet, hogy lássanak munkához.
Elképesztő munka és költségek
A tervezés 1678-ban, az építkezés 1681-ben kezdődött. A feladat nagyságát mi sem érzékelteti jobban, mint hogy pusztán a megfelelő vízmennyiség biztosításához – kis szigetek összekötésével – egy több kilométeres szakaszon két mederbe kellett terelni a Szajnát. A Machine de Marly néven emlegetett óriási hidraulikus gépezet a baloldali ágban épült meg. A működéshez az energiát 14 darab, 12 méter átmérőjű vízkerék szolgáltatta, ezek működtették a pumpákat és szivattyúkat, amelyek három lépcsőben a part fölé 150 méterrel magasodó domb tetejére szállították a vizet, ahonnan egy vízvezeték szállította tovább Versailles felé.
Az építkezésen 1800 munkás dolgozott három évig, és összesen több mint 100 ezer tonna fát, 17 ezer tonna vasat, 800 tonna ólmot és acélt, tíz kilométernyi láncot és több mint 5 ezer kilogramm faggyút használtak fel (utóbbi biztosította a mozgó alkatrészek kenését, így rendszeresen pótolni is kellett). A költségek – bizonyára Colbert-nek számos ősz hajszálat jelentve – körülbelül 5,5 millió livre-t tettek ki,
De ezután a rendszert még működtetni is kellett. Több száz munkás dolgozott azon, hogy a víz folyamatosan rendben emelkedjen a magasba, ennek évi költsége további 15 millió mai forintra tehető összeget tett ki.
Több mint 2000 szökőkutat táplált
A kétségkívül lenyűgöző gépszörnyeteg napi körülbelül 3 millió liter vizet emelt ki a Szajnából – már amikor rendben működött. A rengeteg bonyolult, mozgó alkatrész állandó meghibásodással járt, ezért folyamatosan javítgatásra szorult. Ezen kívül rettenetesen hangos is volt, a környék kastélyait birtokló arisztokraták rendszeresen panaszkodtak az elviselhetetlen zajra. Persze a Napkirályt ez kevéssé hatotta meg, őt boldoggá tette, hogy végre megfelelő mennyiségű és megfelelő nyomással érkező víz jut el az udvarába, és a park összesen több mint kétezer szökőkútjába.
Minden baja ellenére az 1684 júniusában elkészült és 1688-tól működő Machine de Marly több mint 130 éven át szolgált. 1817-ben egy gőzgép hajtotta mechanizmusra cserélték, 1859-ben azt egy újabb hidraulikus rendszer váltotta. Ma elektromos szivattyúk biztosítják a versailles-i szökőkutak működését, amelyek már egy közelebbi víztározó vizét használják erre a célra.
