Fiume (horvátul Rijeka), amely ma Horvátország legfontosabb kikötője, 1776-tól 1918-ig – kisebb megszakításokkal – a Magyar Királysághoz tartozott. Első fénykorát a XIX. század második felében élte, amikor egyike volt a Monarchia gyorsan és látványosan fejlődő városainak. Az 1860-as években még 16 ezer fős település összlakossága 1910-re 40 ezer fő fölé emelkedett.
Ebből mintegy 24 ezren tartoztak az olasz, 13 ezren a horvát, 6 és fél ezren a magyar és kétezren a német nemzetiséghez. A lakosság nemzetiségi összetételéből, valamint a kikötőváros stratégiai jelentőségéből következett, hogy 1918 őszén, amikor az Osztrák–Magyar Monarchia darabjaira hullott, Olaszország, és a Szerbia vezetésével kialakult új délszláv királyság is magának igényelte.
Woodrow Wilson amerikai elnök, az 1919-es párizsi békekonferencia egyik befolyásos döntnöke ugyanakkor azt javasolta, hogy közvetlen környékével együtt legyen „szabad állam”, s egyben a béke megőrzésére hivatott új nemzetközi szervezet, a Népszövetség székhelye. Az egymást keresztező különböző elképzelések következtében hónapokra kaotikus helyzet alakult ki a városban.
Egyre zavarosabb helyzet
Az 1918. október 23-án fellázadt horvát katonákat a magyar katonai erők még képesek voltak lefegyverezni, és a város teljes feldúlását megakadályozni. A magyar közigazgatás és rendfenntartó erők azonban október 28-án elhagyták a várost, és ezt követően a délszláv állam támogatását élvező Délszláv Nemzeti Bizottság és az Olasz Királyság segítségében reménykedő Olasz Nemzeti Tanács is magának követelte a főhatalmat. Az utóbbi 1918. október 30-án bejelentette a város Olaszországhoz csatlakozását, amit a főtéren és környékén több ezer ember éljenzett meg. Ennek nyomatékaként november 17-én olasz csapatok érkeztek a városba.
A horvát lakosság és a városban tartózkodó horvát katonaság azonban másként képzelte el a jövőt, amiből többször keletkezett összetűzés. A nyugalom biztosítása érdekében néhány hét múlva brit és francia csapatok szálltak partra, s 1918 tavaszán Wilson elnök kijelentette: Fiume nem tartozhat Olaszországhoz. Az olasz békedelegáció tiltakozásának jeleként ezért átmenetileg otthagyta a békekonferenciát.
Az egyre zavarosabb helyzetben Gabriele D’Annunzio (1863–1938), a századforduló egyik jelentős olasz költője és botrányhőse (nem mellesleg háborús veterán) próbálta Olaszország javára billenteni a mérleget. Mintegy ezerfős szabadcsapatot szervezett, és önkéntesei élén 1919. szeptember 12-én bevonult a városba. Majd – az olasz lakosság támogatását élvezve – október 30-án ismét bejelentette Fiume Olaszországhoz csatolását.
Ez az állapot sem tartott azonban sokáig. Az olasz kormánnyal támadt viszálya miatt D’Annunzio 1920. szeptember 8-án kikiáltotta a fiumei önálló államot (Carnarói Olasz Kormányzóság, Reggenza Italiana del Carnaro), amelyet többen Mussolini későbbi fasiszta állama előképének tartanak.
Véres karácsony
Közben zajlottak a diplomáciai háttértárgyalások. Az Egyesült Államok hathatós támogatásával ezek során a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság elérte, hogy Olaszország végül lemondott a városról. Az ezt rögzítő rapallói egyezményt november 12-én írták alá, ennek értelmében Fiume és közvetlen környéke szabad állammá alakult, amelyet az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország azonnal elismert. Nem így D’Annunzio, aki olyan mértékben elveszítette józan ítélőképességét, hogy hadat üzent Olaszországnak.
Emberei közben raboltak és fosztogattak. Az anarchiának az olasz hadsereg vetett véget, amely december közepén szárazföldi és tengeri blokád alá vette a várost, majd öt napig tartó harcokban, december 24-től december 29-ig szétszórta a legionáriusokat. D’Annunziót pedig lemondatta, és embereivel együtt a város elhagyására késztette.
Úgy tűnt, hogy D’Annunzio távozásával a Fiumei Szabadállam megszilárdulása előtt nincs többé akadály. 1921 tavaszán szabad választásokat tartottak, amelyek a függetlenségiek győzelmével végződtek. Mussolini 1922-es római hatalomra jutása azonban ismét új fordulatot adott az események folyásának. Az olasz fasiszták felújították igényüket Fiumére, és minden eszközzel a helyzet destabilizálására törekedtek. A viszálykodás végül az 1924-es római szerződéssel ért véget. Ennek értelmében Fiume nagy része mégiscsak Olaszország része lett, míg Sušak nevű keleti városrésze a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságé.
