Amennyiben arról a kérdésről, hogy Horthy Miklós „honmentő” vagy „honvesztő” volt-e, reprezentatív közvélemény-kutatásra kerülne sor, eltérő válaszok születnének. Lennének válaszadók, akik szerint – az 1919 és 1944 közötti Horthy-kultusz egyik fő üzenete értelmében – „honmentő” volt. Mások – az 1945 és 1989 közötti kommunista propaganda interpretációjával összhangban – ennek ellenkezőjét állítanák. A kizárólag pozitív, illetve negatív vélemények propagandisztikus túlzások, amelyeket a politikai meggyőződés és/vagy az alapvető ismeretek hiánya eredményez.
Feltételezem, hogy a kiegyensúlyozottságra törekvés jegyében olyan válaszok is lennének, amelyek a két említett álláspont egyes elemeit ötvöznék. Azok, akik szerint a történelem egyes alakjait kiegyensúlyozottságra törekedve, egyszerre empatikusan és kritikusan szükséges vizsgálni, azt mondanák, hogy Horthy sem „honmentő”, sem „honvesztő” nem volt. Én legalábbis ezt a választ adnám, ha a közvélemény-kutatók megkérdeznének.
Ebben a cikkben Horthy fővezéri és kormányzói tevékenységének azon aspektusairól lesz szó, amelyek összefüggnek ezzel a kérdéssel. A sikerek és kudarcok egy személyhez való kapcsolása ugyan ma is népszerű, mivel leegyszerűsíti a múlttal való szembenézést, azonban pont emiatt félrevezető és megalapozatlan válaszokat eredményez.
Katonai dominancia
Horthy Miklós érdemi politikai szerepvállalása a Tanácsköztársaság bukását követően kezdődött, amikor függetlenedett a szegedi kormánytól, és a szerveződő hadseregével átvonult a Dunántúlra. Siófok székhellyel kezdte meg hatalmának kiépítését. A nemzeti hadsereg ellenőrzése alatt álló területeken a budapesti kormány nem tudta érvényesíteni az akaratát, a Dunántúl katonai parancsnoka Horthy volt, aki a katonai kerületek és a vármegyék katonai parancsnokait irányította.
Így a hadseregszervezésre, a statáriumra és az internálásra, a katonai cenzúrára, a hírszerzésre és a propagandára vonatkozóan a fővezérség intézkedett a saját érdekeinek megfelelően. Az 1919. augusztus közepét követő időszakkal kapcsolatban utalni kell a fehérterrorra is, amelyet – mint számos egykorú, levéltári dokumentum és későbbi források alapján kijelenthető – Horthy tudott és szükségesnek is tartott a „rendteremtés” érdekében.
A fővezér – a hadsereg hatalmi helyzete eredményeként is – az ország jövőjét meghatározó politikai szereplők egyike lett, a döntő tényező azonban nem a hadsereg szerepe, hanem a győztes hatalmak álláspontja volt. Az őket képviselő Szövetségesközi Katonai Misszió tagjaival és Sir George Clerk brit diplomatával Horthy meglehetősen jó kapcsolatot épített ki. Ez tudatos volt a részéről, mert belátta, hogy az antant támogatása szükséges az ország helyzetének stabilizálásához és saját hatalmának a megalapozásához is.
Hatalomra kerülése
A megszálló román hadsereg kivonulása az antant nyomására valósult meg, az így kiürített területekre a nemzeti hadsereg vonult be. A fővezér 1919 végén, 1920 elején arra tett javaslatot a Katonai Missziónak, hogy az antant autoritása alatt katonai diktatúra épüljön ki az országban, a javaslata azonban nem kapott támogatást, amit tudomásul is vett. Azt azonban nem ellenezték a győztes hatalmak, hogy kormányzó legyen.
Az, hogy Horthy Miklóst 1920. március 1-jén kormányzóvá választotta a Nemzetgyűlés, több tényező eredménye volt, ezek közül a legfontosabb az antant támogatása. Mögötte állt az egyetlen magyar katonai erő, a tanácsadóira is hallgatva jól helyezkedett, jó döntéseket hozott. A terror, a katonai diktatúra bevezetésének lehetősége, a fenyegetettség érzése is befolyásolta a politikai pártokat, amikor arról döntöttek, hogy támogatják a megválasztását.
Ugyan felmerült más jelöltek neve is, érdemi választási lehetőség – az adott helyzetben – nem volt. Ez annak ellenére is helytálló, hogy a fővezérnek átlagosnak tekinthető képességei voltak, politikai, jogi és közgazdasági ismeretekkel és tapasztalatokkal nem rendelkezett, mert ezeket a haditengerészeti karrierje során esélye sem volt megszerezni.
Megállapítható, hogy a fővezéri tevékenysége pozitívan és negatívan értékelhető elemeket is tartalmazott. Azonban nemcsak ő határozta meg az ország jövőjének alakulását, hanem az ellenforradalom más szereplői és az ország sorsát érdemben befolyásoló döntéseket meghozó győztes hatalmak is.
A bethleni konszolidáció
Azzal, hogy az antant elvárásaival összhangban 1920 elején nem vezetett be katonai diktatúrát, a fővezér megtette az első lépést a politikai konszolidáció felé.
Kormányzóként Horthy feladta az addigi, jóval kiterjedtebb hatalmát. 1920 tavaszán ugyan még nem lehet konszolidált politikai viszonyokról beszélni, de megkezdődött az a folyamat, amelynek eredményeként egyre inkább az alkotmányos, választott intézmények hozták a döntéseket, miközben a hadsereg döntési lehetősége fokozatosan csökkent. Ennek során egyre több jogosítvány került át a kormányhoz, a Nemzetgyűléshez és az igazságszolgáltatáshoz. Ez a folyamat Teleki Pál első miniszterelnöksége alatt folytatódott, majd Bethlen István volt az, aki azt befejezte.
Ennek során a kormányzó fontos szerepet töltött be, mert támogatta a konszolidáció megvalósítását. Egy ideig azonban ez még nem volt magától értetődő, mivel Horthy a hozzá közel álló különítményeket védte, és az 1920. és 1921. évi karácsonyi amnesztia is sokakat mentesített a fehérterror alatt elkövetett tetteik büntetése alól. 1921 és 1923 között azonban a kormányzó egyre inkább a Bethlen István nevéhez köthető konszolidációs politika támogatójává vált, amivel párhuzamosan eltávolodott a jobboldali radikális környezetétől.
Horthy Miklós azután, hogy 1919 és 1921 között aktív szereplője volt a kormányzati politika alakításának, 1921 végét követően lassan hátrébb is húzódott.
Antiszemitizmus
Horthy Miklós magát antiszemitának tartotta. A korszak elején még radikálisabb nézeteket fogalmazott meg, amelyek idővel mérséklődtek és szelektív antiszemitizmussá változtak. Ez azt jelenti, hogy a nemzethűségük alapján különbséget tett a „jó” és a „rossz” zsidók között. A „jó” zsidókat (bankárokat, gazdasági vezetőket, színészeket, művészeket stb.) nem is tekintette zsidónak, hanem becsületes, tisztességes magyar embereknek. Velük személyes kapcsolatban volt, a zsidósággal kapcsolatos előítéleteit nem vonatkoztatta rájuk.
A „rossz” zsidók közé – a kormányzó szóhasználata szerint – a „lázadó kommunista zsidók” és a galíciai „söpredék” tartoztak, akik nem integrálódtak a magyar társadalomba, a társadalom szegényebb rétegeihez tartoztak, és nem hoztak hasznot a magyar nemzetnek.
A szelektív antiszemitizmus mellett nézeteinek fontos eleme volt a fokozatos jogkorlátozás. Ugyan a zsidóellenes törvényeket nem ő kezdeményezte, de támogatta, elfogadta a zsidóság jogait korlátozó, diszkriminatív jogszabályokat. Az 1937-ben megerősített, halasztó erejű vétójogával nem élt. A zsidóság fizikai megsemmisítését nem támogatta. A magyar zsidóság 1919 és 1944 közötti sorsát illetően nehezen vitatható a kormányzó felelőssége, de nem lehet erről kizárólag az ő személyére koncentrálva beszélni.
A hadba lépés körülményei
1941. június 26-án, a Kassát ért bombatámadást és a rahói vonat elleni támadást követően az államfőt Werth Henrik, a Honvéd Vezérkar Főnöke és Bartha Károly honvédelmi miniszter arról tájékoztatta, hogy a támadást szovjet gépek hajtották végre. A megrögzötten antikommunista Horthy azonban bele sem gondolt abba, hogy milyen oka, érdeke fűződhetett ehhez a szovjeteknek. Ha alapos körültekintéssel mérlegelte volna a történteket, rá kellett volna jönnie, hogy a Szovjetuniónak nem volt oka szándékos támadás végrehajtására.
A kormányzó az incidenst mindenesetre háborús oknak nyilvánította, és néhány percen, esetleg másodpercen belül – a kormányfővel történő egyeztetés nélkül – döntött arról, hogy válaszlépésre van szükség. Ennek eredményeként Magyarország hadviselő féllé vált. Hogyan értékelhető mindez? Egyrészt szükséges leszögezni, hogy geopolitikai okokból a Németország felé egyre nagyobb mértékben elköteleződő Magyarország számára nem lett volna lehetőség kimaradni a világháborúból.
Ugyanis lehetett volna még várni, addig, amíg Hitler nem kezdi el követelni a kormányzattól a magyar állam csatlakozását a keleti fronton zajló hadműveletekhez. Horthy döntését illetően nem az a lényeges, hogy valójában kik hajtották végre a június 26-i támadásokat, hanem az információ, amit kapott. Ha mérlegelte volna, rájöhetett volna, hogy az 1920. évi XVII. tc. szerinti „közvetlen” és fenyegető” veszély nem állt fenn 1941 júniusának végén.
A német megszállás időszaka
A német megszállás időszaka alatt történtek közül a zsidóság deportálása és az átállási kísérlet kudarca emelhető ki. Megállapítható, azzal, hogy Horthy nem mondott le, törvényesítette a megszállást, amivel hozzájárult a megszállási rendszer hatékony működtetéséhez: ahhoz, hogy a részleges elitcserén átesett államapparátus, a honvédség és a karhatalom kiszolgálja a németek igényeit; ahhoz, hogy megvalósuljon az ország gazdasági és katonai mozgósítása, illetve a vidéki zsidóság deportálása. Mivel már a megszállás előtt tudta, mi is a náci zsidópolitika lényege, így okkal számíthatott arra, hogy 1944. március 19-e után ez Magyarországon is érvényesülni fog. Mivel ezzel nem tudott azonosulni, így saját lelkiismerete megnyugtatása érdekében igyekezett ettől – amennyire lehetett – távol maradni.
A deportálást az ország katonai és gazdasági mozgósításához hasonlóan a magyar állam szuverenitásának visszaszerzése érdekében szükséges rossznak tekintette. Az adott helyzetben nem tartotta elkerülhetőnek a zsidóság gettósítását és deportálását. Emiatt a neve okkal köthető össze a népirtással, mert tekintélyével, pozíciójából következően jóváhagyta azt, ami 1944 tavaszán Magyarország területén történt. Horthy Miklós június végén – a nemzetközi tiltakozás és a romló katonai helyzet hatására – döntött a deportálások leállíttatásáról, amely végül július 6-án következett be. Azonban ezt megtehette, de legalábbis megpróbálhatta volna korábban is. Nem tette, miközben május és június folyamán a kormányzó pozíciója érdemben nem tért el a július eleji helyzettől.
Ami az átállási kísérletet illeti: az antikommunista kormányzó csak szeptember végén járult hozzá, hogy fegyverszüneti delegáció utazzon Moszkvába. Az előzetes fegyverszünet megkötésére október 11-én került sor. Annak megkötése sikernek tekinthető, azonban a tartalmának megvalósítása, azaz a németekkel történő szembefordulás, már teljes kudarcot jelentett. Ugyanis nem került sor a szükséges politikai és katonai előkészületekre, az adott helyzetben indokolt parancsok és utasítások kiadására. Horthy megalapozatlanul bízott abban, hogy a tisztikar fenntartások nélkül követi a parancsait. A kormányzó környezete, akikben Horthy megbízhatott, elszigetelten tevékenykedett, a kormánnyal és a honvédséggel sem voltak meg a szükséges kapcsolatai. Az október 15-i államfői kiáltványban nem szerepelt az a tény, hogy az előzetes fegyverszünet megkötésére már sor került.
Az átállási kísérlet kudarcát tehát több tényező okozta, nem lehet azt állítani, hogy az kizárólag Horthy Miklóson múlott. Emiatt szintén nem lehet Horthy Miklóst „honvesztőnek” nevezni, mert Magyarország háborús veresége nem csak az ő tevékenységével kapcsolható össze. Azonban az, hogy miként is fejezi be az ország a háborút, már a kormányzón is múlott.
Összegzés: államférfi volt-e Horthy Miklós?
Tekinthető-e államférfinak Horthy Miklós? Megítélésem szerint nem. Először is azért, mert nem rendelkezett azokkal a képességekkel, tudással és tapasztalatokkal, amelyek államférfivá tesznek egy politikai szereplőt. Ráadásul ez nem tekinthető a történész utólagos értékelésének, merthogy a kortársai közül többen is, olyanok, akik bizalmas, baráti viszonyban álltak vele, hasonló megállapításokat tettek. A hadsereggel, a hajózással, a sporttal és a vadászatokkal összefüggő kérdések foglalkoztatták, minden más untatta.
Másrészt azért sem tekinthető államférfinak, mert egyszer sem fejtette ki részleteiben, hogyan is képzeli el Magyarország jövőjét. Végezetül azért sem tekinthető annak, mert fővezéri és kormányzói tevékenységéhez csak néhány – bár nem lényegtelen – pozitív, elfogadhatónak tekinthető döntés kapcsolódik. Ennek az is lényeges oka volt, hogy 1921 végét követően egyre kevésbé avatkozott be a napi kormányzati politika alakításába, egészen 1930–1931-ig. Ugyan 1931 után aktívabban vett részt a napi politikában, de minden egyes döntéshez így sem volt köze.
Fontos leszögezni, hogy nem attól lesz államférfi valaki, mert mindent jól csinál – ilyen ember eleve nincsen –, hanem attól, hogy a tevékenysége az ország szempontjából inkább pozitívan, mint negatívan értékelhető. Horthy esetében mind a fővezéri, mind pedig a kormányzói tevékenysége tartalmaz pozitív és negatív elemeket, azonban az összkép inkább negatív, mint pozitív. Ennek ellenére – amennyiben kiegyensúlyozottságra törekedve próbáljuk értékelni a történelmi szerepét – nem tekinthető „honvesztő” politikai szereplőnek, ahogyan a pozitív propagandisztikus jelzők sem kapcsolhatók a nevéhez.
Turbucz Dávid teljes cikke – amelyben a fentieken túl szó esik Horthy IV. Károly király visszatérési kísérletei és Gömbös Gyula miniszterelnöksége idején tanúsított viselkedéséről, valamint a területi revízióban betöltött szerepéről is – a BBC History magazin decemberi számában olvasható el. Ugyanitt Bern Andrea és Bencsik Gábor is kifejti véleményét Horthy megítéléséről, a kormányzó politikai pályájáról és emigrációban töltött éveiről pedig Ungváry Krisztián és Romsics Ignác ír.
