Némelyik író évekig csiszolgatja első regényét, Ian Fleming azonban csak pár hetet szánt rá. 1952 januárjában a középkorú brit újságíró téli napsütésre vágyva vonult el a Karib-szigetekre. Egyik reggel, szokásos úszását és rántottából, kávéból álló reggelijét követően Fleming leült ütött-kopott Royal írógépe elé, s kisajtolta magából a Casino Royale első mondatát. Alig egy hónappal később már be is fejezte a regényt: James Bond életre kelt.
Fleming még 13 Bond-könyvet írt, amelyeket több mint 100 millió példányban adtak el világszerte, a filmadaptációk pedig összesen mintegy 5 milliárd fontot (körülbelül 2 billió forintot) kaszáltak, így ez lett az egyik legsikeresebb nagyjátékfilm-sorozat a mozi történetében.
Bond tényleg egy jelenség. Igencsak ritka példája azon kitalált karaktereknek, melyek szorosan összefonódtak egy nemzet önképével, s emellett ekkora népszerűségre tudtak szert tenni az egész földkerekségen. John F. Kennedy amerikai elnök és Kim Dzsongil észak-koreai diktátor egyaránt rajongott érte.
Rendkívüli népszerűsége a Fleming által teremtett világban – és persze karakterekben – rejlik: Bondon kívül ide sorolhatjuk M, Miss Moneypenny és a főgonoszok, például Scaramanga, Goldfinger és Blofeld alakját. Ám egyikük vonásait sem az ujjából szopta az író, hanem olyan színes egyéniségek jellemzőiből ötvözte, akikkel élete során találkozott. „Minden, amit írok, az igazságban gyökerezik”, írta Fleming. Kik is állnak tehát írói leleményének képmásai mögött?
James Bond
Fleming sok minden, így a madármegfigyelés iránt is érdeklődött, ez az oka annak, hogy Aranyszem (Goldeneye) nevű jamaicai birtokán a könyvespolcon őrzött egy agyonforgatott példányt James Bond, a köztiszteletben álló amerikai ornitológus A Nyugat-Indiák madárhatározója (Field Guide of Birds of the West Indies) című könyvéből.
De nem azért tett így, mert nem jutott más az eszébe, hanem direkt választott egyszerű, megbízható és a karaktere hátteréről a lehető legkevesebbet eláruló nevet. Talán egy hírszerzési poén is megbújik mögötte: a kémeket akkoriban „madármegfigyelőknek” hívták. Erre utaltak a Halj meg máskor (2002) című film producerei is, amikor a Pierce Brosnan által játszott Bond magát madármegfigyelőnek álcázva beletemetkezik a Nyugat-Indiák madárhatározójába.
Ettől eltekintve a két Bondban alig van közös vonás, a kitalált személy külső megjelenése inkább alkotójára hasonlít. Mindkettőjüknek kék szeme és sötét haja, valamint „kegyetlen szája” volt, az író azonban bevallotta, hogy a képzeletbeli Bond sokkal jóképűbb nála. Fleminggel együtt Bond is az etoni magániskolába járt, majd otthagyta, élete nagy részét apátlanul töltötte, a háborúban a Királyi Haditengerészet Önkéntes Tartalékosainak parancsnok-helyettesi pozíciójáig vitte. Fleming is szerette a nőket, a gyors autókat, a szerencsejátékot és a martinit – már ha megfelelően szervírozták –, s bizonyos emberekkel szemben ridegséget vagy tartózkodást tanúsított, úgyszintén Bondhoz hasonlóan.
Több karakterből gyúrta össze
Ugyanakkor nagyon is eltértek egymástól: az író a második világháború zömét íróasztal mögött töltötte, ám Bond a tettek embere volt. „Bond igazából nem hős – fejtegette Fleming –, inkább hatékony és nem túl szemrevaló, faragatlan eszköz a kormány kezében”, „különféle jellemzők fúziója, melyeket az előző háború alatt a titkosszolgálatnál és a különítményeknél megfigyeltem”. Bond életerős vakmerősége visszavezethető azokra a merész katonákra, kémekre – így a 30-as rohamegység, egy különleges, az ő segítségével kitalált és irányított osztag gerilláira –, akikkel Fleming a háborúban összefutott.
Bond figurájának megalkotását közvetlenül is befolyásolhatta egyebek mellett Patrick Dalzel-Job, a 30-as rohamegység félelmet nem ismerő tagja, Fleming rámenős fivére, Peter, aki fedett akciókban is részt vett a háború idején, valamint Conrad O’Brien-ffrench brit kém és síző, akivel Fleming még a háború előtt, Ausztriában barátkozott össze. Szintén a lehetséges ihletők közé tartozott Sir Fitzroy Maclean (a Különleges Légi Szolgálat, az SAS volt tagja) katona, író és politikus, illetve Wilfred Dunderdale, az MI6 párizsi állomásvezetője a háború elején. Fleming később az MI6 New York-i állomásvezetőjét, Sir William Stephensont úgy jellemezte, hogy nem teljesen olyan, mint Bond, mert „valóságos”, míg az utóbbi „az igazi kém erősen romantizált változata”.
Ebből a szelektív felsorolásból is látható, milyen nagy számú ember jöhet szóba James Bond alakjának inspirálójaként. Fleming kifejezetten törekedett rá, hogy könyveiben minél kevesebbet áruljon el a személyiségéről és a hátteréről. A neves kémregény-szerző, John le Carré a „végső szajhának” nevezte Bondot, mivel szerinte vonzereje az olvasók csekély róla szóló ismeretén alapul, akik így saját fantáziáikat és vágyaikat vetíthetik ki rá, míg úgy nem érzik, hogy bizonyos mértékben azonosulnak vele. Mindez megmagyarázná, miért övezi felfokozott izgalom és vita, hogy melyik színész játssza Bondot legközelebb a filmvásznon. Olyasvalakire van szükségünk, akibe magunkat is bele tudjuk látni – ez pedig végső soron Fleming írói kvalitásait dicséri.
M, a kémfőnök
Első látásra Bond felettese, a kémfőnök M alakjának ihletője egyértelműnek tűnik. A háború alatt Fleming a haditengerészeti hírszerzés igazgatója, John Godfrey admirális segédtisztjeként szolgált. Munkája részeként merész megtévesztési terveket szőtt – az első olyan állás volt ez életében, amelyben kitűnt, egyfelől képzeletének szárnyalása, másfelől a goromba főnökével kialakított jó kapcsolat miatt. Godfrey modora olyan volt, mint M-é, még Godfrey háza is hasonlított M-ére, hiszen mindkettőnek csengő helyett egy hajókolomp volt a bejáratánál. A Bond és főnöke közötti viszony is leírható úgy, ahogyan Godfrey és Fleming együttműködött.
De miért nevezte el az író pont M-nek? Nyilván arra törekedett, hogy Bond főnökének neve olyan legyen, mint egy hamisítatlan kémfőnöké. Bond névleges munkahelyének, a Titkos Hírszerző Szolgálatnak (Secret Intelligence Service, SIS) – népszerűbb nevén az MI6-nek – a fejét C-nek nevezték. Ám mivel az MI6 akkor még hivatalosan nem létezett (csak egy 1994-ben hozott törvény teremtette meg a jogi alapot), ezt a nevet legfeljebb akkor használhatta volna fel Fleming, ha nem tartott volna az államügyész szigorú dorgálásától.
Ehelyett az ábécé egy másik betűjét vette elő. Talán a Különleges Hadműveletek Parancsnoksága (Special Operations Executive, SOE) egyik vezetője, Sir Colin Gubbins vezérőrnagy inspirálta, aki mindig M-ként szignálta a leveleit. Valószínűbb, hogy egyfajta főhajtás volt a titkosszolgálat legismertebb M-je, az MI5 kémfőnöke, Maxwell Knight előtt. Knight 1931, saját „M szekciójának” vezetése óta hívta magát M-nek, ügynökeinek kódnevei is mind M-el kezdődtek.
De más magyarázat is lehetséges. Fleming még kisgyermek volt, amikor szeretett apja 1917-ben elesett az első világháborúban. A konzervatív parlamenti képviselő Valentine Fleminget gyerekei csak Mokie-nak becézték, egyszóval ő is rejtőzhet a legendás M mögött. Esetleg másvalaki a családból? Ian anyját, Evelyn Fleminget is gyakran hívták M-nek a fiai. Amikor később iskoláról iskolára és munkahelyről munkahelyre vándorolt, az erőteljes személyiségű asszony vezette Ian kezét, az 1920–1930-as években újabb és újabb lehetőségeket szervezett kisebbik fia számára, ezek közül több külföldi utazással járt, s így nem nehéz elképzelni, hogy a leendő író szemei előtt egyfajta küldetésként lebegtek.
A főgonoszok
Ha Bond, Q, M és Moneypenny a Fleming útjába kerülő valódi emberek keveréke volt, ugyanezt a gonoszokról is el lehet mondani, esetükben viszont nem a csodálat, inkább a bosszúszomj vezette a képzeletet. Hihetőnek tűnik, hogy Ernst Blofeld és Francisco Scaramanga megteremtése pont erre kínál példát – előbbi nem kevesebb mint kilenc filmben tűnik fel Bond ellenségeként (például a Nincs idő meghalni címűben, amelyet majd 2021-ben mutatnak be), utóbbi pedig zseniális bérgyilkosként szerepel Az aranypisztolyos férfi címűben (1974).
De miért éppen Blofeld és Scaramanga? A legmeggyőzőbb magyarázat az, hogy Fleming unokaöccse, Nichol állítólag épp a könyvek megszületése előtt számolt be nagybátyjának két iskolatársáról, akik terrorizálták. Egyiküket Blofeldnek hívták – a legendás krikett kommentátor, Henry rokona volt –, a másikat meg Scaramangának. Kiderült, hogy az idősebb Scaramanga az író iskolatársa volt, s több összetűzésbe is keveredtek. Fleming minden bizonnyal úgy döntött, ideje kiegyenlíteni a számlát.
Talán akkor is (egy ettől eltérő) bosszú járt a fejében, amikor megalkotta a könyvben (1959) és filmen (1964) is címszereplő Auric Goldfinger aranycsempész figuráját. A háború utáni London lakosainak jelentős részéhez hasonlóan Fleming sem volt oda Goldfinger Ernő (1902–1987) betonkolosszusaiért, a magyar származású brutalista építész ugyanis az egyik felelőse volt a toronyházak elburjánzásának a brit fővárosban.
Hírszerző tisztként Fleming számos óriási egójú személyiségnek keresztezte az útját, de talán egyikük sem volt annyira extravagáns és furcsa, mint Aleister Crowley. Az okkultista, szadomazochista Crowley, „a világ legkomiszabb férfija” ihlethette meg az írót Le Chiffre kiötlésekor: a vért könnyező matematikai géniusz már az első Bond-regényében, a Casino Royale-ban (1953), majd az azonos című filmben (2006) is megjelent. Fleming amúgy is hallott volna Crowley-ról, ám az okkultista személyesen is felkeltette figyelmét, miután Hitler helyettese, Rudolf Hess 1941-ben Nagy-Britanniába repült. Miközben Fleming és társai azon morfondíroztak, mihez kezdjenek a nemzetiszocialista vezetővel, Crowley – aki jól tudta, hogy Hess odavan az okkult dolgokért – beszélgetőpartnernek ajánlotta magát. Bár ez nem volt túl légből kapott ötlet, végül sehova nem vezetett.
Nem sokkal a világháború előtt Fleming találkozott egy különös nevű tengerésztiszttel: úgy hívták, hogy Sir Reginald Aylmer Ranfurly Plunkett-Ernle-Erle-Drax admirális. E kivételes névkollekció örököse lett a Bond bukását kitervelő Hugo Drax a Holdkelte 1955-ös regény- és 1979-es filmváltozatában. Drax persze kudarcot vallott, a világ leghíresebb kémje pedig azóta, hogy Ian Fleming 1952-ben kitalálta, mindig túléli – hogy majd máskor haljon meg.
A BBC History legújabb, novemberi számában olvasható cikkből a fentieken túl az is kiderül, ki volt a hasznos kütyüket gyártó Q és a történelem leghosszabb flörtjének másik főszereplője, Miss Moneypenny ihletője.
