A svájciak utoljára az 1847-es polgárháború, az úgynevezett Sonderbund háború idején fogtak „élesben” fegyvert, de híres semlegességüket bizony hosszú évszázadok alatt vívták ki maguknak. Sokszor valóban harcolniuk kellett azért, hogy a környező hatalmakat és hatalmasságokat rádöbbentsék arra, a kis állam feletti ellenőrzés megszerzése több áldozattal járna, mint amekkora hasznot remélhetnének tőle.
A Habsburgoknak nem volt ínyére
Annak, hogy a mai Svájc területén már a XIII. század során kialakulhattak a szabadság később megvédhető kis területi egységei, a magas hegyek és szűk völgyek miatti elzártság mellett az is volt az oka, hogy a terület a Német-római Birodalom belseje, valamint a császári iga ellen váltakozó sikerrel lázadozó Észak-Itália között feküdt. Így a császárok a saját felvonulási területük biztosítására jobbnak látták az ekkoriban létrejött szabad paraszti közösségeknek, a kantonoknak kiváltságokat adni, és földesurak helyett saját közvetlen irányításuk alatt megtartani őket.
A birodalom további gyengülésével aztán egyfajta hatalmi vákuum keletkezett e területen, ami nagyon megfelelt a kantonok lakosainak, de az éppen felemelkedőben lévő és a környéken családi birtokokat uraló Habsburgoknak már kevésbé volt ínyére. Nem ismerték el a kantonok korábbi kiváltságait, és a terület lakóit a máshol megszokott módon jobbágyként kezelték, ezzel erős tiltakozást váltva ki.
A helyzet a XIII. század végére, I. Rudolf német király uralkodásának (1273–1291) idejére mérgesedett el annyira, hogy három kanton, Schwyz, Uri és Unterwalden vezetői „örök szövetségre” léptek érdekeik megvédésére. A szövetség igazi erőpróbájára nem kellett sokáig várni, ugyanis miután a kantonok a császári trónért folyó küzdelemben IV. (Bajor) Lajost támogatták Habsburg III. (Szép) Frigyes ellenében, utóbbi 1315-ben öccsét, I. Lipót osztrák herceget küldte a megrendszabályozásukra.
Besétáltak a csapdába
A feltehetően túlzó és ellentmondó források miatt nem tudjuk pontosan, mekkora sereg élén vonult fel Lipót herceg, az azonban biztos, hogy gyalogos katonái mellett szép számú lovagseregnek is parancsolt, miközben a kantonok szinte csak paraszti származású gyalogosokat tudtak hadrendbe állítani. Márpedig az akkori csatamezőkön a páncélos lovagok szinte legyőzhetetlennek számítottak – egy történet szerint az egyik lovag meg is üzente a svájciaknak, hogy közelednek, mert úgy érezte,
Az elbizakodott Lipót aztán különösebb körültekintés nélkül bele is sétált a svájci fővezér, Werner Stauffacher állította csapdába, aki az utak eltorlaszolásával 1315. november 15-én a Morgarten-hágóba terelte a Habsburg csapatokat, ahol a számára kedvező terepviszonyok mellett indította támadásra katonáit az egyik tó partján összezsúfolódott ellenség irányába. Az osztrák seregben hamar eluralkodott a pánik, amikor a fatörzseket és köveket is a nyakukba zúdító svájciak betörtek a büszke lovasok közé, és egymás után végeztek velük – sokan állítólag inkább a vízbe vetették magukat, mint hogy a svájciak kezei közé kerüljenek.
A csata gyorsan eldőlt, Lipót rengeteg embert veszített, és szégyenszemre vissza kellett vonulnia, Stauffacher katonái közül egyes feljegyzések szerint mindössze 15-en estek el. A győzelemnek Európa-szerte híre ment, a szövetséghez hamarosan újabb kantonok csatlakoztak, és 1353-ra megalakult az a nyolctagú szövetség is, amely már a mai svájci állam közvetlen elődjének tekinthető.
