„Deczember 14-kén este Tacitusról beszélgettem feleségemmel, midőn hirtelen rosszul lett. Egész másnap délig a legirtózatosabb kínokat szenvedte, miknek visszagondolása most is megrázkódtatja lelkemet; már eszem ágában sem volt, hogy a szülést túl fogja élni szegényke, mert különben is olly kicsiny, vékony és gyönge, vagy legalább ennek látszik, hogy a szellő is könnyen elbánhatnék vele… Született Zoltán fiam deczember 15. 1848. déli tizenkettő órakor, Debreczenben, Ormós szabó házában, az utczára nyíló kapu melletti szobában, pénteki napon…
Fiam is oly gyönge, olly hideg, olly kicsiny, mondhatnám, olly alaktalan volt, hogy az első pillanatban halvaszületettnek véltem. Harmadnapos korában megbetegedett, s a betegség még inkább elcsigázta; de nemsokára felgyógyult, s azután folyvást szemlátomást gyarapodott” – írta Petőfi Sándor Zoltán fiam életrajza hét hónapos koráig című művében, egyetlen fia születéséről. A költőtől még annyit tudhatunk meg Zoltán további sorsáról, hogy – állítólag – már kéthetes korában, nagy erőlködések közepette felült; de a büszke apa nem sokáig követhette kisfia fejlődését.
Kezelhetetlen gyerek
Petőfi Zoltán természetesen nem is emlékezhetett híres apjára, mégis egész életét az ő árnyékában élte le. A források szerint Szendrey Júlia nem igazán tudta kézben tartani a cseperedő fiatalembert, aki először nagyapjánál, majd mostohaapjánál, végül pedig nagybátyjánál, Petőfi Istvánnál nevelkedett Csákon. Ekkor már túl volt egy iskolai bukáson, többször pedig magatartási problémák miatt kellett iskolát váltania. Végül, 17 éves korában Szegedre került, ahol a piaristákhoz járt, itt egy ideig inkább a könyveket bújta, és úgy tűnt, a „rendes polgári létet” választja.
Ám hamar elterjedt a város ifjúsága között, hogy Petőfi fia ott lakik, és Zoltán körül újra gyűlni kezdtek az emberek, akik apja miatt akartak vele megismerkedni. Egy idő után megint mulatozni járt, majd érettségi előtt fogta magát és korábbi, még letört próbálkozásai után Debrecenben újra beállt színésznek, de sem elég kitartó, sem elég tehetséges nem volt a sikerhez, csak a nevére való tekintettel nem rúgták ki a társulattól.
Apja árnyékába halhatott bele
Közben verseket is írogatott, de a szervezete nem bírta a nélkülözésekkel és mulatozásokkal járó megterheléseket, lebetegedett, előbb rokonoknál, majd külföldi fürdőkben lábadozott. Miután 1870 nyarán hazatért Gleichenbergből, úgy tűnt kicsit jobb bőrben van, de a remény csalókának bizonyult – 150 évvel ezelőtt, 1870. november 5-én reggel meghalt.
„Vajon akart-e nagy lenni? Aligha. Egyáltalában semmit se akart. Egyetlen zseniális tette az, amit apja jegyzett föl róla, hogy kéthetes korában óriási erőlködéssel felült az ágyában. Azután semmi se történt. Gyerekes kapkodással másolja apja leggyöngébb verseit és az apja életét… Ez a fiú csak paródia, az apja igénytelen paródiája. (…) Pedig ezerszeresen az ő fia. Nemcsak az életét adta neki, hanem a halálát is (…).
Neki is sikerül kicsapatni magát az iskolából, consilium abeundit kap, és ő is színész lesz, koplal és faluz, ripacsok közt nyomorog, kártyázik, csókolódzik és iszik. Gyorsan pergő változatban játssza le – sokszorosan megkicsinyítve – az apja életét” – írta róla Kosztolányi Dezső, és bár ennél bizonyosan több együttérzést érdemel az utókortól Petőfi Zoltán, abban nyilvánvalóan igaza volt Kosztolányinak, hogy a fiú tragikusan rövid élete alatt nem tudta feldolgozni azt a terhet, amelyet apja emléke jelentett.
