Ernest Renan francia filozófus a XIX. század végén hétkötetes művet írt a kereszténységről. Hatalmas, széleskörű, évszázadokat és földrészeket átfogó kiadvány volt. E kötetek egyikét azonban teljes egészében egyetlen uralkodónak szentelte: Nero római császárnak.
Nero Kr. u. 54-ben, mostohaapja, Claudius halála után került hatalomra. Tizennégy zűrzavaros, vérontással teli év után egyszerre mindennek vége szakadt: Nero az uralma elleni lázadás csúcspontján – valószínűleg önkezétől – meghalt. Ez azonban, mondja Renan, nem az utolsó tett, amit a világ látott tőle. Nero vissza fog térni a Földre, és második eljövetelével beköszönt az apokalipszis.
Renan vakmerő, de aligha eredeti kijelentést tett. A történészek a III. századtól kezdve a gonosz megtestesítőjét látták Neróban – egyenes vonallal kötve össze Róma ötödik császárát a világvégével. Negatív ítéletük rajta ragadt: manapság mindenki, akit érdekel az ókori történelem, „tudja”, hogy Nero volt minden római császár közül az egyik legrosszabb.
De vajon igaz-e az, amit mindenki „tud”? Kétségtelen, hogy mielőtt elfogadnánk a történelem ítéletét, újból meg kell vizsgálnunk a forrásokat, és meg kell kérdeznünk magunktól, hogy mi motiválta a császár sok becsmérlőjét, és a tárgyi bizonyítékok hogyan segíthetnek a kép teljessé tételében. Csak ekkor tudjuk megválaszolni a kérdést, hogy Nero híre miért olyan szörnyen nyomasztó – és hogy a róla alkotott ördögi képet teljesen kiérdemelte-e.
Hóhér kutyák
Több oka van annak, hogy a történészek majdnem kétezer éven át egységesen befeketítették Nerót. A legfontosabb azonban biztosan az, hogy az ő uralkodása alatt történt az első keresztényüldözés. Kr. u. 64-ben tűzvész söpört végig Rómán, amely 14 kerületéből 10-et elpusztított. A tűzvész után Nero ambiciózus újjáépítési programba kezdett, amelybe Tacitus római történetíró szerint olyan élvezettel vetette bele magát, hogy sok római hamarosan gyanakodni kezdett: talán ő adott parancsot a gyújtogatásra?
Nero igyekezett eloszlatni ezeket a szóbeszédeket, ehhez pedig bűnbakra volt szüksége, Tacitus szerint ekkor kerültek a képbe a keresztények. A gyújtogatás miatt Nero ezt a már amúgy is népszerűtlen vallási szektát büntette meg azzal, hogy az elítélteket a saját kertjében rendezett parádén kutyákkal csonkíttatta meg és tépette szét. Egy másik büntetés keretében az áldozatokat keresztre feszítették és felgyújtották, hogy lámpásként világítsanak az éjszakában.
Ez az igazán szörnyű beszámoló érthetően megragadta a korai keresztények figyelmét. Amikor egy Algasia nevű nemes hölgy megkérte Jeromost (aki az V. század elején latinra fordította a Bibliát), hogy értelmezze a „törvénytaposó” (az Antikrisztus) figuráját Pál thessalonikabeliekhez írott második levelében, ő félreérthetetlen választ adott: „Nero, a caesarok legmocskosabbja elnyomja a világot.”
Ám korántsem a keresztények megégetése volt az egyetlen esemény, amellyel Nero kiérdemelte az Antikrisztus címet. Sulpicius Severus 5. századi történetíró szerint a császár „minden tekintetben felettébb gyűlöletesnek és kegyetlennek mutatkozott, és végül odáig ment, hogy tulajdon anyjának gyilkosa legyen”. Sulpicius itt korábbi, nem keresztény történetíróktól kölcsönöz, hogy Nero romlottságának mélységét megmutassa. E történetírók pedig rengeteg feldolgozható anyagot adtak a Sulpiciushoz hasonló keresztény íróknak.
A Nero életéről ránk maradt három fő történeti beszámoló szerzői: Tacitus (aki egy generációval Nero halála után írt), Suetonius (Tacitus kortársa) és Cassius Dio (aki a másik kettőnél néhány generációval később alkotott). Mindhárom szerző egyaránt erőszakos testvér-, anya- és feleséggyilkosként írja le Nerót. Azzal vádolják a császárt, hogy megölte mostohatestvérét, Britannicust, attól félve, hogy az elbitorolhatja pozícióját, és túlságosan hatalmaskodó természetű anyját, Agrippinát is eltetette láb alól. Három felesége közül kettőnek a haláláért is felelős: az elsőnek, Octaviának azért kellett meghalnia, mert Nero beleszeretett egy Poppaea nevű másik nőbe; a második áldozat maga Poppaea volt, akit a császár dührohamában halálra rugdosott.
Őrült kicsapongások
Nero „bűnei” közé tartozott az is, hogy nagy kedvelője volt mindennek, ami görög. Miközben a görög hagyomány fontos szerepet játszott Rómában (az elit fiatal férfi tagjait gyakran küldték Görögországba, hogy a legjobb szónokoktól tanuljanak), a görög kultúra iránti túlzott rajongást gyengeségnek tekintették. A rómaiaknak, úgy vélték, az olyan római tevékenységeket kell előnyben részesíteniük, mint a politika és a háború. Az olvasmányainkból ismert Nero viszont sajnos sokkal jobban kedvelte a színházat és a szexuális kicsapongást.
Nero nem csupán nézni szerette a színházi előadásokat, de szívesen fel is lépett, amit először Kr. u. 64-ben tett meg Nápolyban. Rómában a színészek jellemzően a társadalmi ranglétra legalján helyezkedtek el, ami a császár színpadi ambícióit még botrányosabbá tette. Ugyanilyen kárhozatos dolog volt Nero pompa iránti megszállottsága. Ezt Aranypalotája, a Domus Aurea példázta, amely a benne felhalmozott nemesfémek, ékkövek és műalkotások bőségéről kapta a nevét. Bár a császároknak szabad volt gazdagságukkal és státuszukkal kérkedniük, az általános vélekedés szerint Nero ezt erősen túlzásba vitte.
Ha Nero hivalkodása sértette a rómaiak jóérzését, akkor két férfival kötött állítólagos „álházassága” sokak szerint már túlment minden határon. Az első ilyen házastárs, Sporus úgymond Nero felesége lett, a Doryphorus [Dorüphorosz, („Lándzsavivő”)] vagy Pythagoras [Püthagorasz] néven ismert másodikat viszont férjének tekintette. Suetonius ezt írja Neróról: „Egészen új játékot eszelt ki; azt ugyanis, hogy vadállat bőrébe varrva kitört a ketrecből, és nekiesett karókhoz kötözött férfiak és nők szeméremtestének…”.
Nem teljes a kép
A Nero elleni bizonyítékok lehengerlők, de mielőtt elfogadnánk a történelem lesújtó ítéletét, el kell ismernünk, hogy Tacitus, Suetonius és Dio bizonyítékai igen hiányosak. Az általuk festett kép a legjobb esetben is csak részleges. E történetek olvasásakor nem szabad elfelejtenünk, hogy a fennmaradt forrásokat olyan szerzők írták, akik sohasem találkoztak Neróval – olyanok, akik a császár uralkodásának idején vagy nagyon fiatalok voltak, vagy még meg sem születtek. Egyikük sem kortárs történelmet írt – és mindegyiknek megvolt a maga oka, hogy kést döfjön bele.
Tacitus és Suetonius egyaránt a Iulius–Claudius-dinasztiát követő Flaviusok idején kezdte pályafutását, és egyikük valószínűleg Traianus (98–117), a másik pedig Hadrianus (117–138) uralkodása idején írt. Ez az időbeli eltolódás lényeges, mert a Iulius–Claudius-korszak ezáltal vált biztonságos(abb) térré az írók számára ahhoz, hogy a római birodalmi rendszer erősségeit és gyengeségeit kutassák. Tacitus Neróról alkotott ítélete ugyan tagadhatatlanul negatív volt, de meg kell jegyeznünk, hogy Évkönyveiből (Annales) a Iulius–Claudius-dinasztia egyetlen tagja sem jött ki különösebben jól.
Tacitus a politika és a háború területén élesítette nézőpontját. Maró gúnnyal semmisítette meg a talpnyaló senatorokat, akik Nero minden szeszélyének engedelmeskedtek, és a császár által a pártusok ellen Armeniába küldött Corbulo tábornokot használta fel arra, hogy kiemelje a császár és a hozzá közel állók katonai alkalmatlanságát.
Suetoniust ellenben cseppet sem érdekelte az Armeniában folyó háború. Ő szívesebben vette célba Nero erőszak iránti szenvedélyét, luxusimádatát és szexuális hajlamait – ahogy a császár és Pythagoras hálószobai hancúrozásainak leírása bizonyítja. Ez a megközelítés színpompás anekdotákat kínál, de problémát okoz a történészeknek, akik megpróbálnak az igazság közelébe jutni. Suetoniusnak szóbeszédekre és mendemondákra kell támaszkodnia bizonyítékokért, amelyek némelyike, állítja, még az ő idejében is forgalomban volt. Míg a senatusi ügyeket hivatalosan feljegyezték, addig azt, amit Nero palotájának mélyén művelt, nem.
Cassius Dio még Suetoniusnál és Tacitusnál is később írta meg Neróról szóló feljegyzéseit – római pályafutását fiatal senatorként kezdte Commodus uralkodása (177–192) alatt –, mégis hozzá kell fordulnunk Nero görögországi utazásának egyetlen részletes leírásáért. Dio – más írókkal ellentétben – nem tartja Nerót Görögország szerelmesének, inkább olyannak, aki jelenlétével meggyötörte a provinciát. Egy császár látványa a színpadon már önmagában elég szokatlan volt, a Dio által leírt Nero azonban igazán a határokat feszegette, amikor számos befolyásos férfit és nőt kivégeztetett, és arra utasította családjukat, hogy öröklött vagyonuk felét ajándékozzák Rómának. Röviden: „hadat viselt” Görögország ellen.
Átlagos volt, vagy kakukktojás?
Tacitus, Suetonius és Dio mindnyájan valami mást hoznak tudomásunkra Neróról, és mindez együtt egészen borzalmas. Ugyanakkor el kell ismernünk, hogy az ókorban ezek csupán töredékét tették volna ki a Nero életéről rendelkezésre álló beszámolóknak. Az I. század végén, Nero halála után Flavius Josephus zsidó történetíró azt mondta olvasóinak, hogy az idő tájt sok különböző értékelés keringett Nero uralkodásáról. Némelyik rendkívül hízelgő volt a császárra nézve. Ezek sajnos elvesztek, és a számunkra ma is elérhető történetek túlnyomórészt ellenségesek.
Ezért el kell fogadnunk a Neróról szóló római történetek korlátait, másképp hogyan festhetünk pontos képet a leghírhedtebb császárról? A történészek által követett egyik taktika – különösen az utóbbi években – az, hogy Nero tetteit korának összefüggéseiben vizsgálják.
Vegyük a sokat gúnyolt Aranypalotát. Miközben jókora méretei és lenyűgöző pompája bírálatokat váltott ki, Tiberius villája a tengerparti Sperlonga városában, Caligula rezidenciája a Horti Lamianinál (a római Esquilinus-domb tetején) és Claudius baiae-i nymphaeuma (a Nápolyi-öbölben) Nero élvezeteinek előfutárai voltak. Igaz, hogy Nero római palotájával túltett elődein, ám egy római császártól éppen az elődök túlszárnyalását várták el.
Feleséggyilkosok
A vád, miszerint Nero halálra rugdosta terhes feleségét, Poppaeát, ennél sokkal döbbenetesebb. De megint azt kell mondanunk, hogy ez nem volt szokatlan, az epizód megfelel a zsarnoki gyilkosságok leírására használt ókori irodalmi hagyományoknak. Kambüszész perzsa király, Periandrosz korinthoszi türannosz és Herodes Atticus görög-római senator ellen szintén az volt a vád, hogy hasba rúgással okozták feleségük halálát. Röviden: Poppaea halálának történetét nem kezelhetjük elszigetelten (mint egy egyedülállóan gonosz tettet, amelyet egy egyedülállóan gonosz császár követett el), hanem a terhes nők váratlan halálának egyik irodalmi ábrázolásmódjaként kell felfognunk.
Nero szörnyű hírének elemzésekor egy másik tényezőt is figyelembe kell vennünk, éspedig azt, hogy a Római Birodalom hatalmas volt, és nem minden lakójához jutottak el az írott források. Miközben Róma és Itália egyes részei kaphatók voltak a városok között keringő szaftos pletykákra, a távolabbi helyek lakói főként érméken, feliratokon és szobrokon találkoztak Neróval – ezek pedig gyakran sokkal pozitívabb ítéleteket közvetítenek.
Egy ilyen felirat található az athéni Parthenón keleti oldalán. Az ókor kétségtelenül legtöbbre tartott műemlékének kövébe vésett felirat Nerót a legnagyobb császárként és egy isten (vagyis az istennek tekintett Claudius) fiaként élteti. Ez valóban nagy dicséret, amelyet valószínűleg a pártusok ellen Armeniában elért római katonai sikerek ihlettek.
Imádat és gyűlölet
Később (a szintén görögországi) Boiótiában emlékművet állítottak, hogy megemlékezzenek Nero Achaeában tett utazásáról (66–68), amelynek során kihirdette, hogy a provinciának többé nem kell adót fizetnie. Az emlékmű felirata szerint Nero valami olyat tett Görögországért, amit soha egyetlen más császár sem tett meg; ő Zeusz, a Felszabadító és az Új Apollón. Miközben Róma népe Nero ágyasának kilétén és felesége halálának szomorú részletein csámcsogott, Görögországban valószínűleg inkább a császár katonai bátorságát és adóik eltörlését ünnepelték.
És ha Nero volt is a népi fantázia emberevő szörnyetege, ez az információ nem jutott el a Lugdunumban (Lyon) vert, Nerót ábrázoló érmével díszített tükrös doboz tulajdonosához. Bár a dobozt Nero bukása után temették el, az érmét még mindig elég szépnek és értékesnek tartották ahhoz, hogy tulajdonosát elkísérje a sírba. Még az V. században a római Circus Maximusnál szuvenírként kapható medálokról is a császár képe meredt a szemlélőre. Nero arcképe egy ideig minden más császárénál gyakrabban volt látható.
Miről árulkodik mindez? Arról, hogy hagyományos Nero-képünk talán nem teljes. Arról, hogy bár a császár kétségtelenül szörnyű bűntetteket követett el, mégis egyaránt volt része imádatban és gyűlöletben. És arról, hogy míg Tacitus, Suetonius és Dio a megtestesült ördögöt látta benne, sokan éppen az ellenkezőjét gondolták róla.
Nero hat leghírhedtebb bűntényéről, valamint az 1. századi Róma uralkodóiról, a keresztény és zsidó vallás üldözéséről szóló teljes cikkösszeállítás a BBC History magazin új, októberi számában található.
Kiemelt képünk illusztráció. Carl Theodor von Piloty: Nero megszemléli Róma égését (1861 körül). Forrás: Wikipedia
