Nem vették fel asztalosnak, megvette hát a gyárat

Budapest reprezentatív, a dualizmus idején épült magánpalotái és középületei közül sokan sokat fel tudnának sorolni, külalakjukat is rengetegen ismerik. Elké­szü­lésük idején azonban ezen épületek hasonlóan igényesen megvalósított belső terei­nek berendezései is a külsővel szinte egyenértékűen impozánsok voltak, azonban a kőnél jóval sérülékenyebb és mozdíthatóbb anyagok általában kevésbé vészelték át az azóta eltelt zűrzavaros évtize­deket. Ha nem így lett volna, Thék Endre neve minden bizonnyal ugyanannyira közismert lenne, mint a korszak leghíresebb építészeié.

Ezt már csak azért is megérdemelné, mert csodá­latos alkotásai mellett ő egy egész iparág moderni­zációjában is kulcs­szerepet játszott, mindezt ráadásul kizárólag saját erejéből, a szakmai ranglétrát kijárva érte el.

Kidobta az igazgató, megvette a gyárat

Az Orosházán 1842-ben született Thék 13 évesen szegődött el tanoncnak egy helyi asztalosmesterhez, majd négy év után vándorútra indult az Osztrák Császárság területén, ezzel szerezve meg a mesterré váláshoz szükséges tapasztalatokat. Azonban ezután sem hagyta abba az utazást és a tanulást, Münchenbe, majd Párizsba is eljutott, a francia fővárosban a neves Diehl bútorgyárban is vezető állásban dolgozott. Itt kellett rádöbbennie arra, milyen elmaradott a magyarországi bútoripar.

A kiegyezés után tért haza, és elsőként megpróbált elhelyezkedni egy Üllői úti bútorüzemben Pesten, de miután az igazgatónak előadta újító elképzeléseit, rövid úton a kapun kívül találta magát, állítólag a portás külön utasítást kapott, hogy be se engedje többé ezt a bosszantó figurát. Thék erre saját műhelyt nyitott a József­városban, ahol első vevői meg­győződhettek kiemelkedő mesterségbeli tudásáról. Hamar híre is ment alkotásainak, és nem kellett hozzá sok idő, hogy a műhely kilincsét dúsgazdag főurak adják egymásnak, hogy kastélyaik és villáik berende­zési tárgyait tőle rendeljék meg.

Az üzlet olyan jól ment, hogy Thék 1885-ben újra bejuthatott azon a bizonyos gyárkapun – igaz, már tulajdonosként, ugyanis megvette az üzemet.

Azonnal moderni­zálni és bővíteni kezdte az Üllői úti gyárat, ahol a legmodernebbnek számító gőzgépeket vette használatba. Az idők során három házat is elfoglaló Thék Endre Bútorasztalos- és Faárugyárban 1910-ben már 400 munkás dolgozott, így joggal nevezhető az első modern magyar bútorgyárnak, amely sikerrel vette fel a versenyt a hazai piacon a korábban szinte monopolhelyzetet élvező osztrák cégekkel is.

A legelőkelőbb helyekre dolgozott

A gyárból kikerülő tömegtermékek mellett viszont továbbra is Thék gyára volt az első számú választás mind a fényűző magánépületek, mind a középületek fa díszítései és berendezési tárgyai esetében. Alkotott historizáló, de neoreneszánsz, neobarokk s végül még szecessziós stílus­ban is, és azt is felismerte, hogy bizonyos esetekben érdemes az adott stílusban járatos ­ter­vezőművészt is felkérnie, így dolgozott együtt például Rippl-Rónai Józseffel, Foerk Ernővel, Horti Pállal vagy éppen Zsolnay Vilmossal is.

Ő készítette az Országház üléstermeinek famennyezeteit és a miniszterelnök dolgozó­szobájának bútorait, de a budai Vár Hauszmann-féle átépítése során a palota termeinek berendezését is. Az ő bútorai díszítik még az Operaházat, a Gresham-palotát, a józsef­városi Wenckheim-palotát és a Károlyi–Csekonics-palotát, a Tőzsdepalotát, a Kúriát, az Andrássy út Saxlehner-palo­tát, a New York-palotát, Emmer Kornél palotáját, valamint a Fő utcai Andrássy Tivadar-villát is. Idővel még a zongoragyártásba is bele­vágott, ezen a területen is sikereket aratva.

A méltóságos asztalos

Thék a fennmaradt történetek szerint jól bánt a munkásaival, azonban a szocializ­musnak vagy kommunizmusnak még az említését sem tűrte. Ettől függetlenül vagyonából sokat áldozott jótékony célokra, támogatta a jövő ­iparosgenerációinak tanulását is. Ez azonban nem volt elég ahhoz, hogy ne kerül­jön célkeresztbe a Tanács­köz­tár­sa­ság idején. Miután gyárát elvették, állítólag megkérdezte egy népbiztostól, hogy ő akkor most 77 évesen mihez kezdjen. „Ilyen szép hosszú szakállal elmehet az Opera elé portásnak” – szólt a válasz.

Thék persze nem fogadta meg a tanácsot, hanem vidékre menekült, de talán az izgalmak is közrejátszottak, hogy 1919. június 8-án meghalt. A hatóságok még azt sem engedték meg a „burzsuj gyáros” hozzátartozóinak, hogy a családi kriptába temessék. Az 1908-ban udvari tanácsosi címhez jutó és emiatt „méltóságos asztalos” néven is emlegetett Thék emlékét a Horthy-korszakban már tisztelettel őrizték, majd az általa már jó előre megvetett létező szo­cializmusban természetesen nagyrészt feledésbe merült. Ma Orosházán és Budapesten is őrzi utca a nevét, munkái közül viszont sok nem érhette meg alkotójuk rehabilitációját.