Diodórosz Szikulosz életének nagy részét fontos történelmi események – például Trója elestének vagy Nagy Sándor felemelkedésének – leírásával töltötte. Ám a Kr. e. I. század közepe táján a szicíliai születésű görög író figyelmét felkeltette egy korabeli téma is, és ez késztette írásra: a mai Franciaország területén akkortájt élt kelta nép, a gallok ivási szokásai.
Szerették a bort
Diodórosz megfigyelései szerint a gallok felettébb kedvelték a bort, olyannyira, hogy általában tisztán itták, ezért gyakran ittasan mentek csatába. Szikulosz úgy vélte, hogy a szőlőnedű ily mérvű imádata nemcsak a gallok bárdolatlanságáról árulkodik (egy civilizált római ugyanis mindig hígítva itta a bort), de a ravasz római kereskedőknek is kiszolgáltatja őket.
„Sok itáliai kereskedő, akit a pénz iránti közismert szenvedély hevít, kincsnek tekinti a gallok bor utáni sóvárgását – írta. – A bort a hajózható folyókon csónakkal, a síkságokon pedig szekéren szállítják, és hihetetlenül magas árat kapnak érte.” Szikulosz alig palástolt hitetlenkedéssel teszi hozzá: „Egy amfora [keréken gurítható, jellemzően nagyjából 20 liter folyadék tárolására alkalmas terrakotta tartály] borért egy rabszolgát kapnak. Egy szolgálót – italért cserébe!”
Senkire sem fog a meglepetés erejével hatni, hogy az emberek kétezer évvel ezelőtt is ugyanolyan hajlamosak voltak engedni az ital csábításának, mint manapság. Sokan jobban meg fognak lepődni azon a képen, amit Szikulosz a rómaiak és kelta szomszédaik viszonyáról fest: e szerint a két nép kereskedett a helyett, hogy miszlikbe aprították volna egymást.
Borért rabszolgát
Az általános elképzelés szerint ugyanis Nyugat-Európa kelta nyelvű népei állandó háborúban álltak a rómaiakkal, az igazság azonban egészen más. Természetesen voltak csaták, és miután Julius Caesar Kr. e. 58-ban hódító hadjáratot indított Gallia ellen, a kapcsolat végül vérontásba és leigázásba torkollt. Az erőszakot azonban a béke és a mindkét fél számára előnyös együttműködés hosszú időszaka előzte meg.
Szikulosz nyilvánvalóan úgy gondolta, hogy a minden hájjal megkent római kereskedők rászedik a gallokat, elvégre egy gall rabszolgát Rómában ötször vagy hatszor annyiért lehetett eladni, mint amennyit saját hazájában követelhettek érte. Szikulosz azonban nem értette a lényeget. Galliában – az egymással versengő törzsek közötti váratlan rajtaütések eredményeként – a rabszolgákból felesleg termelődött.
A gallokkal folytatott adásvételek következtében a római kereskedőknek is nagyon jól ment. A Kr. e. II. század végén a római gazdaságban már drámai változások zajlottak. A kis farmokat felvásárolták és hatalmas birtokokba olvasztották, amelyeknek arisztokrata tulajdonosai intézőkre bízták a rabszolgák seregeinek irányítását. A rabszolgák által művelt farmok legkönnyebben előállítható terméke a bor volt.
Ám a birtokok növekedésével és a szőlő-monokultúra eluralkodásával a bortermelés kezdte meghaladni az itáliai keresletet. A nyugat-itáliai birtokok esetében a problémát egyszerűen úgy oldották meg, hogy a fölösleget hajón Dél-Gallia nagyobb kikötőibe – Massaliába (Marseilles) és Narbóba (Narbonne) – szállították, ahol már készen álltak a közvetítők, hogy az árut eljuttassák a gallokhoz. A borért kapott rabszolgákat a birtokokra vitték dolgozni.
Római terjeszkedés
A rómaiak dél-galliai jelenléte a Kr. e. II. századra, tehát a Hispania római megszállása utáni időszakra vezethető vissza. Az Ibériai-félszigetre már szárazföldi úton kellett eljuttatni a csapatokat és az ellátmányt, a szállítmányokat azonban a gall törzsek orvtámadásai fenyegették. Ezért, hogy utánpótlási vonalaikat megvédjék, a rómaiak megalapították Gallia Transalpina provinciát, amely az Itália és Hispania közti egész tengerparti sávot magában foglalta.
Gallia Transalpina a római kormányzás alatt az itáliai kereskedők viszonylag biztonságos bázisa volt, ahonnan üzleteiket bonyolíthatták. A provincia egyben a kereskedők és a határ túloldalán élő törzsek közötti baráti kapcsolatok színteréül is szolgált. Bár voltak feszültségek, a rómaiak és a gallok közötti kereskedelem mintegy 60 éven át (Kr. e. 121–59. között) virágzott.
Nehéz pontos becslést adni a Róma és Gallia közötti kereskedelem nagyságáról, de a gall partok mentén elsüllyedt hajók száma Kr. e. 150-től növekszik és Kr. e. 100. körül eléri maximumát. Ez arra utal, hogy e fél évszázad alatt a kereskedelem volumene exponenciálisan nőtt.
A hajók rakományának zömét a bor tette ki. A Madrague de Giens-nél talált hajó mintegy hétezer amforát szállított, amikor Kr. e. 50. körül Hyères partjai mentén (Délkelet-Franciaországban) elsüllyedt. A roncsban talált amforák száma arra utal, hogy a Galliába exportált bor mennyisége a Kr. e. I. századra elérte az évi nagyjából 100 ezer hektolitert. Ez a mennyiség az évszázad folyamán mintegy 40 millió amforát töltött meg.
Gyümölcsöző kapcsolat
A római és gall kereskedők árucseréjének tárgyát azonban nem csupán a bor és a rabszolgák képezték. A rómaiak olívaolajat, evőeszközöket, bronzedényeket és ékszereket árultak, a gallok pedig fémeket és sózott-füstölt sonkát is szállítottak. Ezek a portékák elősegítették a két nép közötti egyre gyümölcsözőbb kapcsolatokat. Egyezségeket kötöttek, a szomszédos törzsek kezdték átvenni a római stílusú igazgatási rendszereket, és a fiatal gallok kisegítő erőként szolgáltak a római hadseregben. Mindennek semmi köze az erőszak, a hódítás és a leigázás sztereotípiájához.
Ezek a kereskedelmi kapcsolatok a gall társadalomra is kihatottak, mivel Róma hamarosan észak felé terjeszkedve, a La Manche-on átkelve a Brit-szigeteken is érvényesítette befolyását. Britanniát ősrégi tengeri útvonalak hálózata kötötte össze a kontinenssel. A klasszikus források e szigetek lakóit britonokként, nem pedig keltákként említik – jóllehet szomszédaikhoz hasonlóan főként kelta anyanyelvűek voltak.
Pütheasz görög utazó Kr. e. 320 körül járt Britanniában. Az óceánról (Peri tou Okeanou) című könyvét forrásként használták azok a későbbi írók, akik e messzi északi térségeket kívánták ismertetni, főként azt a kereskedelmi útvonalat, amelyen a cornwalli ónt tengeren és folyón a Földközi-tenger vidékére szállították. A füge, a színezett üveg, a fém evőeszközök és a bor egyaránt importcikknek számított Britanniában. A bort eleinte a bretagne-i Armoricába vitték, ahol valószínűleg ónra cserélték. Később egy részét átszállították a félszigeten az északi tengerpartra, majd hajóval átvitték a La Manche-on a mai Dorset grófságban található briton kikötőbe, Hengistbury Headbe.
Az armoricai közvetítők cserében tört aranyhoz, agyag karperecekhez, továbbá valószínűleg gabonához és nyersbőrhöz jutottak. Sztrabón I. századi görög író a rabszolgákat és a vadászkutyákat is a briton exportcikkek közé sorolja (jóllehet ezeknek nem maradt semmilyen régészeti nyoma). A rómaiak és a kelták ily módon a dorseti tengerparton fekvő Hengistbury Headtől a Földközi-tenger partján található Marseille-ig a Kr. e. II. század végétől számított hat évtized alatt olyan kereskedelmi kapcsolatot alakítottak ki, amely mindkét fél gazdaságát fellendítette. Ez a kapcsolat azonban sajnos igen sebezhető volt, ezért nem meglepő, hogy a Kr. e. I. században Nyugat-Európában érvényre jutó két destabilizáló erő feltűnően megingatta.
Caesar megragadja az alkalmat
Az első tényező a populációs nyomás volt. Ez északkeleten alakult ki, amikor a Rajnán túli germánok déli irányban kezdtek portyázni, a mai Svájc területén élő helvétek pedig tömegesen vándoroltak nyugatra. A római elitet aggodalommal töltötte el, hogy a germánok megszállhatják az Alpokat – nem utolsósorban azért, mert ilyesmire már volt példa: a vándorló germán törzsek 40 évvel korábban Rómát fenyegették. Ezek az aggodalmak később a második destabilizáló erő, Julius Caesar kezére játszottak.
A Kr. e. I. század közepén Caesar ambiciózus fiatal arisztokrataként súlyos adósságokba verte magát, és erős ellenségeket szerzett. Olyan megbízatásra volt szüksége, amely esélyt ad neki az általános elismerést hozó katonai sikerekre, és amely által annyi hadizsákmányt szerezhet, amennyiből ki tudja fizetni az adósságait. Az alkalom Kr. e. 59-ben érkezett el, amikor egy általa kierőszakolt törvénnyel megszerezte Gallia Alpokon inneni területének, vagyis az Appennini-félsziget északi részének parancsnokságát, valamint az Adriai-tenger mentén elterülő Illyricumét is.
A következő évben – feltehetően a vándorló germán törzsek jelentette veszélyből tőkét kovácsolva – Caesar egy hódító és pusztító hadjárat élén haladva átvezette seregét Gallia Transalpina provincián a szabad Galliába. Kr. e. 57-ben seregei már a La Manche menti teljes partvidéken – a Loire torkolatvidékétől a Rajnáig – jelen voltak. Caesar a Kr. e. 56-os év nagy részét azzal töltötte, hogy megfékezze az armoricai törzsek között kitört lázadást, amely a Bretagne déli partvonalába benyúló Quiberon-öbölben lezajlott nagy tengeri ütközetben kulminált. Caesar – felismerve, hogy a gazdag tengeri tapasztalatokkal és szoros briton kapcsolatokkal rendelkező lázadók továbbra is potenciális veszélyt jelentenek – rá jellemző döntést hozott:
Kivonult Britanniából
Nyolcévi háborúzás után a római hadvezér egész Galliát meghódította, és lenyűgözte honfitársait, amikor a Rajnán átkelt Germániába. De ez még nem minden. Kr. e. 55-ben és 54-ben Britanniába is vezetett egy-egy hadjáratot. A La Manche-t átszelve Kentben ért partot, majd a Temze felé folytatta útját, hogy átkeljen rajta. Kr. e. 54-es hadjárata során a trinovantok törzséből Mandubraciust támogatta annak riválisa, Cassivellaunus ellen, akit végül arra kényszerített, hogy foglyok átadásával és az évenként fizetendő adó elfogadásával elismerje Rómától való függőségét.
Néhány évvel később észak-galliai vállalkozók jövedelmező kereskedelmi hálózatot kezdtek kialakítani Délkelet-Britannia Rómával szimpatizáló törzseivel. Az is lehet, hogy a trinovantoknak kereskedelmi monopóliumuk volt a rómaiak uralta Galliával. Caesar végül kivonult Britanniából. Miután a légionáriusok elhagyták a szigetországot, a rómaiak és a britonok közötti kereskedelem – pontosan úgy, mint a rómaiak és a gallok közötti – 90 éven át (Kr. e. 54-től Kr. u. 43-ig) virágzott.
A történelem azonban megismételni készült önmagát. Kr. u. 43-ban Claudius római császár – ugyanolyan kétségbeesetten hajszolva a katonai dicsőséget, mint előtte Julius Caesar – észak-európai hódító hadjáratba küldte légióit. Ezzel elkezdődött Britannia megszállása.
A teljes cikk a magyar nyelvű BBC History magazin új, 2020. augusztusi számában lapozható fel.
Kiemelt kép: Roger-Viollet / Roger-Viollet via AFP
