A földműves családba született Mao Ce-tung még kisfiú korában, a család földjein található kis tóban tanult meg úszni, és e paraszti környezetben szokatlan, önerőből megszerzett tudására világéletében nagyon büszke volt. Idősebb korában a testedzést – mintegy az akarat és az önfegyelem gyakorlásaként – életvitele egyik központi elemévé tette.
Propaganda
A „megyek az uszodába” bevett kifejezés volt a felsőbb pártvezetésben arra, ha valakinek a „Nagy Kormányossal” volt találkozója. Egy híres anekdota szerint Hruscsov 1958-as pekingi látogatásán Mao egy alkalommal ragaszkodott ahhoz, hogy az uszodában folytassanak kötetlen megbeszélést – jól tudva, hogy a szovjet főtitkár nem tud úszni, így meglehetősen kényelmetlen helyzetben, gyengének tűnve kellett tűrnie, ahogy Mao kényelmesen lubickolva beszélget vele. Mao a mai médiaérzékeny politikusokhoz hasonlóan ráérzett arra is, milyen propagandalehetőségeket rejt magában, ha testmozgással is megmutatja a népének, hogy ereje teljében van.
Mielőtt 1958-ban elindította volna a „nagy ugrást”, azaz az erőltetett iparosítási és kollektivizálási programot, demonstratívan úszott egyet a Jangcéban, utána pedig arról beszélt, hogy nem szabad félni a kihívásoktól. Mint az köztudott, a „nagy ugrás” katasztrofális eredményekkel járt, a becslések szerint 25–55 millió ember életét követelte a mezőgazdaság szétverése által okozott éhínség.
Mao ezzel elvesztette korábbi kétségbevonhatatlan tekintélyét a párt többi erős embere előtt, nyilvános szereplései megritkultak, az 1960-as évek közepén súlyos betegségéről, sőt haláláról keringtek pletykák, miután vidékre vonult vissza. Valójában azonban még messze nem állt készen, hogy átadja a kormányrudat. Egyesek szerint az új kommunista elit ideológiai elhajlásai, mások szerint a desztalinizáció példáját látva saját emlékezetének sorsa aggasztotta, mindenesetre úgy döntött, radikális lépésekre van szükség.
Még a Jangce is mosolygott
És hogyan is mutathatta volna meg jobban mindenkinek, hogy nem szabad még leírni, mint egy újabb úszással a Jangcéban? 1966. július 16-án Mao népes nézősereg előtt, számos követő – és testőr – társaságában, a vízen úsztatott transzparensek között merült bele a Jangcéba, és
Az eseményről készült képeket címoldalán hozták a kínai újságok, az ájultan lelkesedő hangvételű tudósítások szerint „még a folyó is mosolygott e napon”.
A történet a nyugati lapokba is eljutott, a karikatúrák, kommentárok azon élcelődtek, hogy a megadott adatok szerint Mao sokszorosan gyorsabban úszott, mint a világ legjobb hosszútávúszói. (A magyarázat egyébként nem a kínai propaganda szemérmetlenségében rejlik, hanem egyszerűen abban, hogy Maót a Jangce erős sodrása segítette, bár természetesen a pontos sebességét így utólag lehetetlen megítélni.) Aki viszont értett a sorok – vagy inkább a hullámok – között való olvasáshoz, az sejthette, hogy valami készül.
Újabb vérengzés
És így is történt. Mao nem véletlenül mutatta meg, hogy készen áll az újabb harcra. Július végétől a már korábban újságcikkekkel, a diákság fanatikusan elvhű rohamcsapatainak megszervezésével előkészített kulturális forradalom az úszás után, július második felétől, augusztus elejétől vett igazi lendületet. Nyár végén már a legfelső pártvezetés tagjai is joggal reszkethettek Mao és az általa irányított vörösgárdisták haragjától.
Az újabb több millió áldozatot követelő, az ország életét ismét teljesen felforgató őrület célja a „permanens forradalom” megteremtése, a kommunista pártvezetés Mao és a maoizmus feltétlen híveivel való feltöltése volt. A kulturális forradalom lezárására csak tíz évvel később, 1976-ban került sor – akkor már kevesen élcelődtek volna könnyű szívvel Mao „világbajnoki úszásán”.
Kiemelt kép: STR / XINHUA / AFP
