Amikor 1945 augusztusában a japánok által felépített birodalom összeomlott, az Egyesült Államok és a Szovjetunió abban egyezett meg, hogy a Koreai-félszigetet két megszállási övezetre osztják, határvonalként pedig az északi szélesség 38. fokát jelölik meg.
A két megszállási zóna 1948-ra gyökeresen ellentétes politikai-ideológiai alapokra épült, külön kormányzat jött létre, délen 1948. augusztus 15-én kiáltották ki a nyugatias irányultságú, Li Szin Man vezette Koreai Köztársaságot, erre válaszul szeptember 9-én északon megalakult a kommunista Koreai Népi Demokratikus Köztársaság. A következő két évben a két állam közötti feszültség folyamatosan erősödött, míg aztán 1950. június 25-én az északi csapatok meglepetésszerű támadást indítottak Dél-Korea ellen, hogy erővel egyesítsék a félszigetet.
A vörös dékán
Nagy-Britannia hamarosan egyike lett azon országoknak, amelyek részt vettek az ENSZ 83. számú határozata alapján az agresszor visszaverésére létrejött, a karizmatikus Douglas MacArthur amerikai tábornok vezette és túlnyomó részt amerikai és dél-koreai katonákat a soraiban tudó haderő felállításában. A háborúban egy újabb – és jóval veszélyesebb – dimenziót nyitott, amikor 1950 októberében Kína is belépett Észak-Korea oldalán. Röviden:
És a helyzet egészen a fegyverszünet 1953. júliusi életbe lépésééig igen képlékeny maradt, az eltelt három évben hol az egyik, hol a másik oldal közel került a győzelemhez, majd egy sok áldozatot követelő patthelyzet alakult ki.
Kezdetben a britek többsége támogatta kormányának döntését, hogy részt vesz az ENSZ-beavatkozásban, de Hewlett Johnson nem volt köztük. Johnson az anglikán egyház magas rangú lelkésze volt, akit úgy is emlegettek, mint „Canterbury vörös dékánja”, amiért számos baloldali ügy mellett kiállt. Elkötelezett pacifistaként másokkal együtt ő is azt állította, hogy az Egyesült Államok légi „baktérium-hadviselést” folytat Koreában (a történészek túlnyomó többsége ma úgy véli, e vádaknak nem volt alapja). Egy híradás szerint például az amerikai légierő fertőzött rágcsálókat dobott le három kínai tartományra 1952-ben.
Johnson maga is ellátogatott Kínába, és ezzel jelentős figyelmet vont magára, valamint azokat a vádakat, hogy a kommunisták oldalán áll. Az anglikán egyház soraiból is sokan elítélték, a veteránokat segítő Brit Légió kenti szervezete pedig még azt is fontolóra vette, hogy az első világháború végére emlékező fegyverszünet napi ünnepséget ne Canterburyben rendezzék meg, vagyis ne „ez a közismert kommunista” tartsa meg a misét ilyen háborús időkben.
Halálbüntetés?
Dr. Monica Felton a stevenage-i fejlesztési tanács elnöke volt, munkáspárti tanácsnok és az első nő, aki a második világháború után kijelölt, a súlyos károkat szenvedett vagy nagyon rossz lakásviszonyokkal rendelkező területek lakosságát felszívni hivatott „új” városok egyikét vezette. 1951 tavaszán Észak-Koreába utazott egy „tényfeltáró küldetés” keretében, és ő is mindenféle kegyetlenségek elkövetésével vádolta az amerikai és dél-koreai erőket, amelyeket Nagy-Britannia ölbe tett kézzel eltűr. Felton később egyenesen azt állította, hogy „Stevenage-ért” látogatott Észak-Koreába, hogy ezáltal is védje a háború utáni „új és jobb világ” vízióját.
Felton útja hatalmas felháborodást váltott ki. Amikor hazatért, azzal szembesült, hogy a fejlesztési tanácsokat felügyelő parlamenti bizottság elnöke kirúgta az állásából. Mások ennél is súlyosabb büntetést követeltek a számára.
Nigel Fisher konzervatív parlamenti képviselő például a mellett kardoskodott, hogy árulás vádjával kéne bíróság elé állítani. Parlamenti felszólalásában úgy érvelt, hogy ha a második világháború alatt „egy brit állampolgár elment volna Németországba, és ott barátkozott volna az ellenséggel, majd itthon náci propagandát terjesztett volna, akkor meglátásom szerint az árulás vádjával kellett volna szembenéznie… Mi tér el ebben az esetben?” Tegyük hozzá, hogy a hazaárulásért 1951-ben még halálbüntetés járt. Felton ezt a sorsot elkerülte, de balvégzetű ázsiai útja után többé nem viselt közhivatalt.
Pánik után teljes közöny
Feltonnak és Johnsonnak a koreai háború elleni tiltakozása – és az a felháborodás, amit ez kiváltott – segít megérteni, hogyan látták a britek saját helyüket a világban az 1950-es évek elején. Az ország ebben az időszakban bizonytalanul igyekezett alkalmazkodni a békeidőhöz, és aggasztotta, mit hozhat ez az új hidegháború. Amikor erőit az ENSZ szolgálatába ajánlotta egy – hogy Truman amerikai elnök kifejezésével éljünk – „rendőri intézkedés” keretében, Nagy-Britannia még messze nem tudta maga mögött a második világháború gazdasági és társadalmi hatásait.
Számos termék, mint például a tea, még mindig csak jegyre volt kapható, és a koreai háború kitörésekor sok brit attól félt, újra harcolnia kell majd. Egyesek még azt is fontolóra vették, hogy rendbe hozzák a kertjeikben ásott óvóhelyeket, és élelmiszereket halmoznak fel. Azonban 1950 félelemmel és felháborodással teli nyara után a következő három évben valami furcsa dolog történt: a koreai háború hátrébb szorult a köztudatban, központi témából véres mellékszállá alakult.
És ez a közöny egyáltalán nem csak átmeneti volt, a következő évtizedekben is meghatározta a konfliktus emlékezetét. A Waczak szállót leszámítva (amely televíziós sorozat valószínűleg az ország legismertebb koreai veteránját faragta a John Cleese alakította főszereplőből, Basil Waczakból) kevés brit regény, tévésorozat vagy film dolgozta fel e háború témáját, és alig néhány emlékmű készült, amely Koreára emlékeztette volna az embereket.
De miért nem lett szervesebb része a brit kultúrának egy olyan háború, amelyben több mint ezer brit katona esett el? Miért felejtették el a britek a koreai háborút?
Nem illett a képbe
Az egyik ok talán a helyszínben keresendő. Kelet-Ázsia más régióival ellentétben Nagy-Britanniát történelmileg nagyon kevés szál fűzte a Koreai-félszigethez, sok brit katona a háború kitörése előtt azt sem tudta, merre is kellene keresnie a térképen Koreát.
Egy másik lehetséges oka annak, hogy a britek képzeletét kevéssé tudta megragadni a koreai háború, az az, hogy nem igazán tudták, mi is a célja. Nagy-Britannia először haditengerészeti, majd szárazföldi erőkkel is képviseltette magát az ENSZ kontingensében, és 1951 júliusától az 1. nemzetközösségi hadosztálynak is kulcsfontosságú részét adta. A munkáspárti miniszterelnök, Clement Attlee egy 1950-es rádióüzenetében azt sugallta, hogy a briteknek saját jól felfogott érdekük, hogy szembeszálljanak az agresszióval a Távol-Keleten, csakúgy, ahogy az előző háborúban is tették.
A tűz, amelyet meggyújtottak a távoli Koreában, leégetheti a mi házainkat is
– figyelmeztette a brit népet.
Az Attlee-kormányzat elsősorban a jóléti állam alapjainak háború utáni lerakásáról, az NHS, azaz a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat 1948-as megalapításáról ismert. Azonban ez a reformkormány a jólét mellett a vérontásban is jeleskedett: belekeveredett konfliktusokba Kenyában, Palesztinában, Malajziában, Görögországban – és persze Koreában is. Ezek a háborúk azonban nem igazán illettek bele a világháború utáni Nagy-Britannia saját magáról alkotott képébe, ezért az 1950-es évek e konfliktusai szinte nyom nélkül zuhantak ki a nemzeti emlékezet hálójából.
Kína felborítja az erőviszonyokat
De hogyan is nézett ki valójában az agresszióval való szembeszállás, és az ENSZ támogatása? A háború első szakaszában ez egyértelműen a támadás visszaverését jelentette. Miután azonban 1950 őszére az északi offenzíva visszavonulásba fordult, az ENSZ-erők nem álltak meg a 38. szélességi foknál. Amikor aztán október végén Kína belépett a háborúba, megint fordult a kocka, és az ENSZ-csapatok újra visszaszorultak a 38. szélességi fok déli oldalára.
A britek számára még aggasztóbb képet öltött a háború 1951 áprilisában, amikor brit katonák is belekeveredtek a világháború utáni történelem egyik legnagyobb ütközetébe, az Imdzsin folyónál zajló véres harcba. A brit 29. gyalogosdandár itt önfeláldozó módon tartott ki a végsőkig az általuk Gloster Hillnek elnevezett magaslatnál, ezzel annyit késleltetve az ENSZ-vonalakat áttörő kínai csapatokat, hogy a déliek és a szövetségeseik rendezetten tudjanak visszavonulni a Szöultól északra kiépített védelmi állásokba. Több mint 500 brit katona esett itt fogságba, hogy aztán gyalogmenetben hajtsák őket az északi hadifogolytáborokba.
Közben a háború jellege újra megváltozott. Az első év gyors előrenyomulásait és visszavonulásait a frontvonal közelében végrehajtott őrjáratok és rajtaütések vették át, az idő nagy részét pedig a figyelés és a várakozás töltötte ki. A háborút immár nem lehetett lebilincselő narratívában tálalni, ennek következtében szép fokozatosan lekerült az újságok címoldalairól.
És ott volt az az egyre szembetűnőbb ellentmondás is, ami a háború kijelölt céljai és a csatatér realitása között feszült. Egy katona 1951-ben arról írt, hogy „a tavasz eseményei már a múlté”, és „az egész hiábavalósága napról napra nyilvánvalóbb”. Korea nem ért fel a háborúval szemben támasztott elvárásainak. A tengelyhatalmak elleni küzdelem léptéke és egyértelmű morális imperatívuszai mellett a koreai háború távolinak és zavarosnak tűnt.
Agymosás
Természetesen nem mindenki számára volt távoli és hiábavaló ez a háború, sok besorozott brit katonának Korea a várva várt kitörést hozta ideiglenes katonai létük monotonitásából. Gary Smith hadnagy például azt írta családjának, hogy a háború kezdete „csodálatos lehetőség, hogy utazzak, amit másként valószínűleg nem kaptam volna meg”, és már nagyon indult volna Koreába, mielőtt „csak a rendfenntartás” maradna neki. Akadtak azonban szép számmal, akiknek beteljesületlenül maradt a kalandvágya. A két oldal már 1951 júliusában tárgyalásokba kezdett, amelyek látszólag végeláthatatlanul elhúzódtak.
Az egyik, különösen sok gondot okozó vitás kérdés a hadifoglyok hazatérése volt: az ENSZ őrizetében álló kínai és észak-koreai hadifoglyok automatikusan térjenek-e vissza hazájukba, akkor is, ha már eredetileg is brutális erőszakkal kényszerítették harcolni őket? Kína (és a genfi konvenciók) szerint igen, de az ENSZ-erők vezetése vonakodott ettől.
A brit hadifoglyok tapasztalatai különös politikai és kulturális hatást gyakoroltak hazájukra. Miután hazatértek, a hatóságok alaposan kikérdeztek számos volt hadifoglyot, és ezáltal egyre többet tudtak meg arról, mit éltek át. Akadtak köztük, akiknek a kínai táborokban „átnevelő” kurzusokon kellett részt venniük, „vallomásokat” kellett írniuk, naplót vezetniük, tanórákat hallgatniuk a kommunizmus nagyszerűségéről.
A legtöbben magukban jól szórakoztak az átnevelési kísérleteken, de voltak azért, akikben megfogant a tanítás. Egyikük, Andrew Condron tengerészgyalogos a háború végén még azt is kérte, hogy elutazhasson Kínába, saját szemével akarta látni a kommunista társadalmat. 1961-ben kiderült, hogy az egykori koreai hadifogoly, George Blake, a titkosszolgálatnak is dolgozó brit diplomata kettős ügynökként a szovjeteknek is szolgáltatott információt. A börtönből való drámai, 1966-os szökése, majd Moszkvában való felbukkanása még a lebukásánál is nagyobb felzúdulást váltott ki, és sokan azt a kérdést is feltették: mégis mi folyhatott azokban a hadifogolytáborokban?
Miközben a tudományos közösség nagy része elhatárolta magát ettől a túlságosan is szuggesztív kifejezéstől, kulturális hatása hatalmas volt: szerepelt A mandzsúriai jelölt című 1962-es és Az Ipcress-ügyirat című 1965-ö sikerfilmekben, politikusok, műsorvezetők és az utca embere is előszeretettel használta évtizedeken keresztül arra, ha valakinek látszólag megmagyarázhatatlan módon változott meg a véleménye gyökeresen. Máig is ez a szó talán a koreai háború leginkább velünk élő hagyatéka.
A mai napig tart
Voltak más, nagy figyelmet kiváltó hírek is, amelyek kapcsán a koreai háború egy időre újra a címlapokra került. A Picture Post című lap főszerkesztőjét, Tom Hopkinsont 1950-ben kirúgták azért, mert ragaszkodott ahhoz, hogy megjelenítsen egy, a dél-koreai erők által elkövetett atrocitásokat, illetve az ENSZ hadifogolytáboraiban uralkodó áldatlan állapotokat bemutató anyagot. A koreai háború ellenzése előjátéka volt a későbbi háborúellenes mozgalmaknak – elsősorban a nukleáris fegyverek leszerelését követelő Nukleáris Leszerelési Mozgalomnak (CND), amely 1958 márciusában szervezte első nagyszabású tüntetését.
Ennek ellenére a koreai háború elleni tiltakozások soha nem jutottak el arra a szintre, amit a nukleáris fegyverek vagy a vietnámi háború elleni mozgalmak elértek. Charles Young történész megfogalmazása szerint e háború ellentmondásai és apróbetűs részletei nem tudtak egy olyan „használható múltat” kínálni, mint a XX. század más konfliktusai.
A nagy nehezen, 1953. július 27-én megszületett panmindzsoni fegyverszünet sem sokat segített a helyzet tisztázásában. Mint tudjuk, azóta sem született végleges békeszerződés, tehát a háború hivatalosan a mai napig is tart. A brit katonák az újságok tudósításai szerint „a lakosság teljes közönyétől kísérve” tértek haza, a tömegkultúra nem sokat foglalkozott a koreai veteránok élményeivel. Egyetlen ismert brit film készült a háborúról: az 1956-os Egy magaslat Koreában című filmben az ifjú Michael Caine is szerepet kapott, aki maga is nem sokkal korábban tért vissza a koreai szolgálatából.
A teljes cikk a magyar nyelvű BBC History magazin legújabb, júliusi számában olvasható.
Kiemelt kép: ANN RONAN PICTURE LIBRARY / PHOTO12 VIA AFP