Bruno Manser svájci környezetvédelmi aktivista nemkívánatos személy volt Malajziában, ezért Indonézia felől, a zöldhatáron keresztül érkezett az országba Borneó szigetén 2000 májusában. Az őslakos penan törzs tagjaihoz igyekezett, ahhoz az esőerdőben élő ősi, nomád vadászó-gyűjtögető életmódot folytató közösséghez, amellyel korábban évekig élt együtt. A bennszülöttek befogadták az európait, együtt harcoltak az esőerdő maffiamódszerekkel történő irtása ellen. Ezért lett Manser persona non grata a maláj kormány szemében.
Május 25-én az erdőben „összefutott” két penan vadásszal, majd tovább indult állandóan vándorló barátait keresve. Ekkor látták utoljára. A következő években több expedíció is indult a felkutatására, a helyiek is keresték, de hiába.
Bár hazánkban kevéssé volt ismert, nyugaton ikonnak számított, eltűnése lázba hozta a közvéleményt. Meggyilkolták? Elrabolták? Baleset érte? Öngyilkosságot követett el? Netán önszántából tűnt el örökre barátai, családja és a nyilvánosság elől? Máig rejtély. A nyugati sajtóban White Tarzanként (itthon néhol svájci Tarzanként) emlegetett férfi életéről két könyv és egy film is készült, a trópusi esőerdők megóvása pedig talán még aktuálisabb, mint 20–40 éve volt. Bruno Manserről Dr. Erdős László ökológussal, az Ökológiai Kutatóközpont tudományos munkatársával, a Mansert is szerepeltető Zöld hősök. Assisi Szent Ferenctől Arnold Schwarzeneggerig című könyv szerzőjével beszélgettünk.
Az élet kemény oldala vonzotta
Bázelben született 1954-ben. A legtöbb fiú szeret fára mászni, bunkert építeni, táborozni, „férfiként” helyt állni a vadonban, de Manser ennél tovább ment. Gyermekként megtanult ruhát varrni magának, ételt készíteni szinte a semmiből, és bár a világ egyik leggazdagabb országában született, gyakran a teraszon aludt ágakból és levelekből épített hajlékában. Amikor csak tehette, a természetet járta, az állatok viselkedését figyelte, falta az erről szóló könyveket.
Lelkiismereti okokra hivatkozva 18 évesen megtagadta a kötelező katonai szolgálatot, amiért négy hónapnyi börtönt kapott, szabadulása után pedig hozzálátott álmai megvalósításának. Tíz nyarat töltött az Alpokban pásztorként, szabadidejében az erdőt járta, olyan közel élt a természethez, amennyire egy nyugat-európai országban csak lehetséges.
Vonzotta az élet kemény oldala, rendkívül erős volt benne az elvonulás, a természet iránti vágy, életét a saját fogalmai szerint értelmezett szabadságban akarta élni
–jellemzi őt Erdős László.
Bevette magát a dzsungelbe
A svájci Alpok és a pásztorkodás nem volt elég, ezért amikor a délkelet-ázsiai nomád penan törzsről olvasott, megszületett benne az elhatározás: 1984-ben csatlakozott egy Borneóba induló expedícióhoz, majd egyszer csak fogta magát, és mindenféle tapasztalat nélkül egyedül elindult a dzsungelbe. Életveszélyes vállalkozás volt, mintha tűt keresett volna egy szénakazalban. A penanok ugyanis kisebb közösségekben éltek, folyton úton voltak, nem léteztek állandó településeik, a végeláthatatlan vadonban a vakszerencse kérdése volt rájuk találni.
Manser is az utolsó pillanatban futott össze két vadásszal, amikor élelme már napokkal korábban elfogyott, és reménytelenül eltévedt a dzsungelben. Rendkívül békés népről van szó, eredetükre két elmélet is létezik. Az egyik szerint ősidők óta nomadizáltak, nem vágytak a civilizációra, míg a másik szerint úgynevezett másodlagos nomádok. Utóbbi azt jelenti, hogy évszázadokkal ezelőtt helyhez kötötten, letelepedve éltek, ám a gyakori háborúk elől inkább visszatértek az erdő keményebb, mégis békésebb világába.
– jegyzi meg az ökológus. Hozzáteszi, bár a svájcinak az életét nem kellett tőlük féltenie, az, hogy befogadták, egyedül az ő elhivatottságának és kitartásának volt köszönhető.
Penan Ember
Manser csatlakozott a törzshöz, megtanulta a nyelvüket, átvette a szokásaikat, ruházatukat, mezítláb járta a dzsungelt, lándzsával és fúvócsővel vadászott, ahogy tanították. A kívülálló legfeljebb a szemüvege és az állandóan magánál hordott jegyzettömb alapján mondta volna meg, hogy nem oda született. A penanok eleinte csak megtűrték maguk között, majd kitartásával kiérdemelte tiszteletüket, idővel a közösség teljes jogú tagjává vált.
Maga a név jelentése lehetett a legmagasabb tisztelet jele, de minden bizonnyal ezzel megpróbálták őt védeni is: tevékenysége miatt ugyanis Manserre egy idő után már szó szerint vadásztak az állami szervek, a „penan ember” pedig köznévileg is értelmezhető, véletlenül sem árulhatta el a férfit nevének említése. De mivel érdemelte ki a kormány megkülönböztetett figyelmét?
A maffiaállam útjába került
Az erdőirtás dollármilliárdokat fialó üzletnek számított már akkor is, amibe Malajziában erősen belefolyt a politika, a környezetvédelmi miniszter például a fakitermelést és -eladást bonyolító vállalat egyik komoly részvényese volt. Az elképesztő profit – amit aztán a letarolt területre telepített ültetvények még tovább emeltek – egy szűk politikai réteg zsebébe vándorolt, és ez máig sem igen változott.
A penanok hátráltak egy darabig, ám egy idő után már nem volt hova, így megpróbáltak fellépni otthonuk pusztítása ellen. Barikádokat emeltek vagy élő falat alkottak a munkagépek útjában. Manser megpróbált közvetíteni az állam és az őslakosok között, illetve minden erejével igyekezett felkelteni a nemzetközi média érdeklődését.
A tiltakozásokat a rendőrség rendre szétverte, többeket lecsuktak, másokat életveszélyesen megfenyegettek, a maffiaállamban pedig nem volt kihez fordulni. Manser tehát hiába akart békében élni, a civilizáció itt, az „Isten háta mögött is” utolérte, ráadásul az egyik legkegyetlenebb arcát mutatva. Egyre forróbb lett a lába alatt a talaj, megpróbálták a dzsungelben figyeltetni, és kétszer csaknem el is fogták.
Pontosabban egy alkalommal letartóztatták, de amikor megálltak tankolni, Manser kiugrott a rendőrautóból, és bevetette magát a dzsungelbe. Az erdő ekkor már az ő terepe volt, az egyenruhások meg sem próbálták üldözni. Más alkalommal megneszelte a rajtaütést, és mire a fegyveresek a helyszínre értek, ő már felszívódott.
Bruno Manser a maláj állam ellenségévé vált, körözés volt ellene érvényben, amikor 1990-ben úgy döntött, hazatér. Nem a harcot adta fel, hanem barátai sürgették, a végső lökést pedig az a hír adta, miszerint szülei súlyosan megbetegedtek.
Felnyitotta a világ szemét
A „nyugati világba érve” 1990-től vált közismert környezetvédelmi aktivistává. Előadásokat tartott, publikált, könyvet írt Hangok az esőerdőben címmel, és látványos akciókat hajtott végre. Az 1991-es G7 csúcson például egy lámpaoszlop tetejére láncolta magát, úgy lógatott le transzparenst, órákba telt, míg lehozták. Egy évvel később a Rio de Janeiro-i Föld-csúcs idején pedig ejtőernyővel ereszkedett egy focimeccs kellős közepén a stadion füvére.
Svájcban 1993-ban 60 napos éhségsztrájkot tartott, csaknem belehalt, de elérte, hogy az alpesi ország ne importáljon „bizonytalan eredetű” trópusi faanyagot, vagyis amelyhez emberijog-sértések köthetők. A média sokat szerepeltette, a közvélemény szimpatizált vele és céljaival, de meghatározó, komoly politikai lépések nem születtek munkássága hatására.
Közben többször is járt illegálisan Malajziában, ahol penan barátai az erdővel együtt egyre csak fogytak. Egy részük elfogadta a pár dolláros állami „segítséget”, és városokba költözött, ahol aztán a nőkből általában prostituált, a férfiakból a legrosszabbul fizetett segédmunkás vált – nem csoda, az ő szaktudásuk az erdő ismerete volt. Mások letelepedtek a környékbeli falvakban, egyfajta félnomád életet élnek ma is. A legutóbb megjelent kutatás szerint jelenleg mindössze 20 penan folytatja az ősi, nomád életformáját Borneón.
Gyilkosság, baleset, öngyilkosság?
Manser utolsó útja, amint cikkünk elején említettük, 2000-ben vezetett Malajziába, és két penan vadász, apa és fia volt, aki május 25-én utoljára látta: beszélt velük, majd elbúcsúzott, ment tovább nomád barátait keresve. Mikor az eltűnése nyilvánvalóvá vált, keresték az őslakosok, svájci barátai is több expedíciót indítottak utána modern felszereléssel. A maláj állam széttárta a kezét, mondván illegálisan érkezett, hivatalosan be sem lépett az országba, nincs róla tudomásuk. A penanok kiváló vadászok, legendásan jó nyomkövetők, a dzsungelben egy elhajlott ág számukra már bőséges információval szolgál.
A rejtély megoldására több elmélet született, ám mindegyiknél lenne legalább valami apró nyom, és nem úgy nézne ki, mintha a férfi felszívódott volna. Mi történhetett?
- Öngyilkosság. Igaz, hogy küzdelme sikertelenségén igencsak elkeseredett, de otthon komoly barátnője volt, akivel családalapítást tervezett, és búcsúlevelet sem hagyott.
- Baleset, kígyómarás vagy egy nagyragadozó támadása. Előfordulhat, és bár nyomát nem találták, a penan vadászok is elismerték, hogy a sűrű bozótban akár rejtve is maradhattak a maradványai.
- Tudatosan elvonult a világtól. Elképzelhető, hogy saját döntésből teljesen maga mögött hagyta a civilizációt, és ma is éli a maga rejtett, nomád életét, de ugyanaz szól ez ellen, amiért az öngyilkosság sem valószínű.
- Letartóztatták, és most is egy börtönben senyved. A helyiek a szokottnál nagyobb aktivitásról – köröző helikopterekről – számoltak be adott helyen és időben, és ezt a verziót olvasta a kormány fejére a maláj ellenzék is.
- Meggyilkolták az állam és/vagy a fakitermelő társaság megbízásából. A maláj viszonyok ismeretében ezt sem zárhatjuk ki.
Erdős László végezetül megjegyzi: korábban felmerült az is, direkt eltűnt egy időre, hogy annál nagyobb médiafigyelmet kapjon visszatérésekor, ám ezt 20 év távlatából már senki nem gondolhatja komolyan. A legzavaróbb, hogy a történetet szó szerint elvágták az esőerdőben, nem messze Indonézia és Malajzia határához, és sem a modern kutatócsapatok, sem a világ legkiválóbb őserdei nyomkeresői nem tudták felvenni a fonalat.
A jövő rajtunk múlik
Bruno Mansert 2005. március 10-én hivatalosan holttá nyilvánították, ha esetleg él, idén augusztus 25-én lenne 66 éves. Ha csak valami „csoda” nem történik, neve minden bizonnyal a történelem lapjaira kerül, de múlt időbe tenni semmiképp nem szabad. Az esőerdők irtása a világ szinte minden pontján soha nem látott lendülettel folyik, saját kezünkből csavarjuk ki a klímaválság elleni egyik leghatékonyabb fegyvert. Fajok tűnnek el örökre a föld színéről, őslakos közösségek válnak a modern kor rabszolgáivá, és lényegében a maffiamódszerek is sok helyen maradtak.
Ami Borneót illeti, a kivágott őserdők helyén szinte kivétel nélkül olajpálma-ültetvényeket telepítenek, a sziget nagy része zöld sivataggá válik. Az itteni ökológiai katasztrófa érzékeltetésekor közeli rokonunkat, az orangutánt szokás említeni: a faj megmaradása a pálmaolajon múlik, és innentől kezdve lesz érthető, hogy a vészharangok értünk is szólnak.
Az olajpálma terméséből nyert pálmaolaj iránt ugyanis elképesztő a kereslet, kozmetikumokban, a textiliparban, bioüzemanyagként, de elsősorban az élelmiszeriparban használják fel. Ha akár most elmegyünk egy szupermarketbe, a sarki kisboltba, vagy csak kinyitjuk a kamra ajtaját, főként a kész és félkész élelmiszerek összetevői között szinte kiszúrja szemünket a pálmaolaj. Csupán enyhe túlzás, hogy mindenben ott van.
Bárki maga eldöntheti, hogy megvásárol-e ilyen terméket vagy sem, a kasszánál szavazhat a jövőről: kereslet hiányában nyilvánvalóan az erdőirtás sem éri meg.
Kiemelt kép: ROBERT JAGER / APA-PictureDesk
