Nemrégiben egy 3400 éves sportpályát ástak ki a Mexikó déli részén lévő Oaxaca állam felföldi régióiban, amely teljesen átírja a mezoamerikai labdajáték történetét. A prekolumbiánus időszakban a mai Mexikó, Belize, Honduras, Salvador, Guatemala, Nicaragua és Costa Rica területére kiterjedő régióban évezredeken keresztül adták egymásnak a stafétát és olvadtak össze az egyes civilizációk, s közülük sok annak a rituális labdajátéknak valamelyik formáját űzte, amelyet még ma is gyakorolnak.
Egyszóval a világ legősibb, ma is aktív csapatlabdajátékáról van szó, amely fejlett, régiójukban hosszú időn át meghatározó szerepet játszó társadalmak bölcsőjében született, ezért különösen fontos minden felismerés, amely új fénybe állítja e játék kialakulását és elterjedését.
A gumi népe biztosította a labdát
Mindeddig a tudósok úgy gondolták, hogy a szokás valahol a Mexikói-öböl vagy a Csendes-óceán partvidékén alakult ki, és innen terjedt jóval – csaknem egy ezredévvel – később a szárazföldön beljebb és magasabban fekvő területekre. Ezt a feltevést alátámasztotta az, hogy a legősibb labdapálya a mai Mexikó Chiapas államában lévő Paso de la Amadánál, a Csendes-óceán mellett került elő,
Kr. e. 1600-ból származó tömör kaucsuklabdák is akadnak abban a leletben, amelyet San Lorenzótól délkeletre, El Manatí ősi lápvidékén találtak. Itt – egyéb áldozati ajándékok mellett – 19 darab, 8–30 centiméter átmérőjű – vagyis különféle sportokban használt, illetve eleve áldozati célra készített – gumilabdát hoztak felszínre, ezek egy részét elégették. A régészeti felfedezések mellett a kémiai elemzés is azt támasztotta alá, hogy a játék legősibb változata az alföldekről indult diadalútjára, ugyanis a Castilla elastica gumifa, valamint – bizonyos esetekben – a gumifán is növő folyondár keverékéből készültek az ősi labdák.
A Csendes-óceán partjához kötődő eredetet nyomatékosítja az a tény is, hogy Mezoamerika-szerte az olmékok látták el az egyes társadalmakat a játékhoz is nélkülözhetetlen gumival – erre utal az olmékok neve, „a gumi népe” –, s a játékot ábrázoló szobrocskák is olmék stílusúak. Egybehangzó bizonyítékok mutattak tehát arra, hogy a világ legősibb csapatlabdajátékának forrását valahol ezen a földrajzi vidéken és legalább 3600 évvel ezelőtt kell keresgélni.
Hat méter széles folyosó
A legújabb kutatások azonban szembeszállnak ezzel az elmélettel, és azt valószínűsítik, hogy a tágabb régióban, sokkal szélesebb területen érdemes kutatnunk a játék eredete és korai formája után. Saját régészeti felfedezéséből kiindulva ugyanis a George Washington Egyetem két kutatója a Science Advances című szaklapban erre vonatkozó bizonyítékokat publikált.
Mint írásukban kifejtették, az Oaxaca állami Etlatongo régészeti lelőhelyen egy, a Kr. e. 1374-ra keltezhető sportpályát tártak fel. A pálya legalább 800 évvel ősibb, mint a felföldi vidékeken eddig talált legrégibb labdapálya, és 1000 évvel idősebb bármelyik pályánál Oaxacából. Alig pár száz évvel fiatalabb csak a Paso de la Amada-i labdapályánál, vagyis a partvidéki és hegyvidéki területek között az időzítés tekintetében nem volt lényeges eltérés. Etlatongo a Kr. e. 1500–1000 közötti időszakban egy 26 hektár területre kiterjedő regionális központ volt, messzire nyúló kulturális és kereskedelmi kapcsolatokkal, egyebek mellett obszidiánnal, kagylókkal, valamint kerámiaedényekkel és olmék stílusú szobrocskákkal is kereskedtek. A kémiai analízis szerint az edények közül néhány San Lorenzóból származott.
A kutatók a település természetes kiemelkedésénél nem is egy, mindjárt két sportpályát találtak. Sőt, egy feltételezhető harmadik nyomára is rábukkantak, amely a két sportpálya közül a régebbit szegélyezte, ám a terep drasztikus átrendezése miatt ennél többet nem tudtak kideríteni róla. A két felismerhető sportpálya azonban egymásra épült, nagyjából mindkettő hat-hét generáción, egy és háromnegyed századon keresztül volt használatban, a régebbi valamivel tovább, mint a fiatalabb. A kialakításuk, bár hasonló volt, strukturális módosuláson ment keresztül, jelezve azt, hogy a pálya evolúciója – a játék szabályainak fejlődésével, továbbá a sportot övező ceremóniák társadalmi-vallási komplexitásának növekedésével – követte a labdajáték szerepének átalakulását.
Az első sportpályát tömörített földből, az alapkőzet egyengetésével, valamint nyers sziklák segítségével hozták létre. A pálya alja kövekből állt, minden bizonnyal vörösre festették, és hat méter széles folyosót formált, a szélén kissé megemelt, két méter széles, 20 centiméter magas padkák és lejtős falak határolták. A pálya hossza mintegy 46–52 méter volt. Az egész pályakomplexum 25×46, esetleg 25×52 méter, azaz 1150, illetve 1300 négyzetméter lehetett, és 1,1 méter magasan emelkedett ki a földből.
A valamikor Kr. e. 1443–1305 között (középértéke: Kr. e. 1374) épített pályára egy másik, hasonló tájolású és hosszúságú pályát építettek, nagyjából 20 centiméterrel megemelve az aljzatot. Az oldalsó része azonban ennek már aszimmetrikus volt, padkák helyett lejtős fal, avagy megemelt lépcső szegélyezte, és keleti oldalára egy 2 méter magasra helyezett, azóta szétporladt anyagból készített építményt tettek, a nyugati oldal így mintegy 70 centiméterrel volt alacsonyabb. Az ásatás csak a keleti halmon zajlott le, ott három különböző teraszt tártak fel, ahonnan a nézők jól ráláthattak a küzdőtérre.
Egyre exkluzívabbá vált
A tudósok ezen túl egy különös rituálé nyomait is feltárták, amely véget vetett a második pálya használatának: nagyjából Kr. e. 1174 és 1102 között számos tárgyat törtek össze és égettek el a területen, így a játékosok öltözetét imitáló rituális kőtárgyakat és sípként is használatos, olmék stílusú játékosfelszereléssel díszített szobrocskákat. A ceremóniát követően részben lerombolták a helyszínt, és talán máshová költöztették a pályát, de a domb továbbra is szent helynek számíthatott a későbbi leszármazottak körében, hiszen évszázadokon át temetkezési helyként szolgált.
Mivel pályát és szobrocskákat is találtak – szemben számos korai lelettel –, ebből következik, hogy Etlatongo a rituális sporthoz kötődő, régiók közötti kereskedelmi kapcsolatokban már igen korán részt vett, és a labdajáték társadalmi szerepének fokozatos átalakulása is bekövetkezett, a sport egyre exkluzívabb, az elit által biztosított és az ő szerepüket megerősítő intézménnyé vált. A társadalmi elit és a játékosok ábrázolásának egybefonódására számos példát találunk Mezoamerikában, egyebek mellett a maja civilizációnál. Miként a kutatást vezető Jeffrey Blomster, a George Washington Egyetem antropológusa fogalmazott:
Fontos tény, hogy az etlatongói sportpálya és az egyetlen korábbi, az alföldről származó Paso de la Amada-i pálya olyan társadalmi kontextusba ágyazható, amely szociális és politikai értelemben is igen összetett. A sportpálya e változásokra reflektált, egyúttal ösztönözte is azokat.
Emberáldozatokkal is együtt járt
Az ősi labdajáték, amelynek során a kettő-négy játékosból álló csapatok a tömör, akár 3–4 kilós gumilabdát a másik csapat térfelére próbálták eljuttatni, zömmel a csípőjükkel, amelyet védőfelszereléssel védtek a labdától, évezredek alatt alapos átalakuláson ment keresztül. Festett kőépítményekkel, faragványokkal vették körül a pálya két oldalát, a végein lezárták, sőt egy ponton egy akár 6–8 méter magasra helyezett gyűrű is megjelent az oldalfalon, amelyen átjuttatva azonnal megnyerte a játékot az adott csapat.
A szórakoztatáson és edzésen túl egyfajta istenítéletként is használták, amelyekkel háborús konfliktusokat, örökségvitákat oldhattak meg, de a hadifoglyok későbbi rituális feláldozását is felvezethette. Az olmékokon kívül a toltékok, maják és aztékok is előszeretettel űzték, sőt a spanyol hódítókat is annyira lenyűgözte, hogy néhány azték játékost V. Károly udvarába vittek, hogy bemutassák tudásukat a német-római császár és spanyol király előtt.
Kozmológiai, termékenységi és eredetmítoszok, emberáldozatok, vallási és uralkodói ceremóniák kötődtek az ősi mezoamerikai labdajátékhoz – nem csoda tehát, hogy a mai napig mintegy 2300 sportpálya helyét tudták azonosítani a szakértők.
Nyilvánvaló, hogy Etlatongo sem állhatott ezzel egyedül a hegyvidéki területeken, kevéssé valószínű, hogy saját közvetlen régiójában egy évezreddel megelőzött volna minden más fejlett települést. A régészek, kultúrtörténészek azt várják, hogy a jövőben újabb felfedezések fogják pontosítani ismereteinket a játék evolúciójáról és a mezoamerikai civilizációkban elfoglalt helyéről.
Kiemelt kép: Leemage via AFP
