Tudomány bbc history

Ez a világ legszerencsétlenebb sorsú himnusza

A világversenyek nézői között aligha van valaki, akinek fülében ne csengenének az olasz himnusz pattogó ritmusai. Nem sok himnusz lehet a világon, amelynek olyan hányatott sorsa lett volna, mint a Fratelli d’Italiának, az Olasz testvéreinknek.

A történet 1847-ben, Genovában kezdődött, amikor egy hazafiságtól lelkes húszesztendős költő,  Goffredo Mameli az osztrákok elleni háború légkörében papírra vetette harcra lelkesítő sorait. Versét eleve zenével képzelte el, először meglevő dallamokhoz akarta hozzáilleszteni, majd az egyik, Torinóba induló barátját kérte meg, hogy ott szerezzen hozzá komponistát. A barát egy szalonban – a piemonti város volt ekkor a Risorgimento („újjászerveződés”, az Itália egyesítésére szerveződött mozgalom) szellemi és politikai központja –, ifjú forradalmárok körében szavalta el a költeményt, amely annyira megindította az ugyancsak húszas évei elején járó Michele Novarót, hogy még az éjszaka megkomponálta a vers zenéjét.

Az Inno di Mameli – már akkor „himnusznak” nevezték a művet – első alkalommal zenekari kísérettel 1847. december 10-én, az osztrákok Genovából való kiűzésének évfordulóján hangzott fel egy köztéren. Mameli az igazi sikert, himnuszának elterjedését nem érhette meg, 1849-ben meghalt.

Verdi az egység jelképe

A szabadságmozgalom felívelésének ideje hozta meg a mű igazi ismertséget. Olyannyira népszerű lett, hogy amikor – közvetlenül a függetlenség kivívása után – Giuseppe Verdit felkérték a megszületett új állam himnuszának megkomponálására, az Itália-szerte ünnepelt mester, úgy tudni, az Inno di Mameli miatt hárította el a megtisztelő ajánlatot.

Ismeretes, hogy a szabadságharc idején az emberek a falakra írták az operaszerző nevét, lévén az megegyezett a tiltott jelmondat kezdőbetűivel: Viva Vittorio Emanuele re d’Italia, azaz „Éljen Viktor Emánuel, Olaszország királya!”

Minthogy Verdi az Itália egységesítésért vívott harc jelképe volt, több legenda is kialakult személye körül. A legelterjedtebb az, hogy a Nabucco „rabszolgakórusa” a mozgalom, majd az ország himnusza lett volna. Semmilyen komolyan vehető forrás ezt nem erősíti meg, mint ahogy arra sincs bizonyíték, hogy az opera 1842-es bemutatóján többször is visszatapsolták volna a Va, pensierót. Amikor az 1848-as forradalmi hullámban néhány hónapra Lombardiából kiűzték az osztrákokat, Verdi milánói kiadója egy gyűjteményt is megjelentetett patrióta himnuszokból, és az operaházak is hazafias műveket tűztek műsorra. A „rabszolgakórus” nem szerepel a kötetben, s a Nabucco a Scala repertoárján sem szerepelt.

1861-ben, röviddel az Olasz Királyság kikiáltása után, a szülőföld szentségét megéneklő Mameli-dal helyett inkább a monarchia eszményét választották, az állam himnuszaként a szárd-piemonti királyság himnuszát, a Marcia Realét játszották, egészen 1946-ig.

Áhítatos tisztelet nem igen övezte a himnuszt, amely Mussolini alatt még inkább elhalkult. Az ő fülének a fasiszta párt himnusza, az 1909-ben született Giovinezza volt igazán kedves: 1922 és 1943 között az ünnepélyes alkalmakkor ezt játszották. Mussolini bukása után a királyi Olaszország himnusza hivatalosan és a gyakorlatban is a Marcia Reale maradt, míg a salói bábállam a Giovinezza alatt parádézott.

Forrás: Wikipedia

Ellentétek a himnusz körül

1946 nyarán Olaszország a népszavazáson – ez volt az általános, minden nagykorúra kiterjedő választás premierje – szolid többséggel a köztársaságra voksolt. Az Észak és Dél közötti törésvonal már akkor is szemléletes volt: valamennyi északi város republikánus volt, míg délen taroltak a királypártiak. Az új államformához új himnusz is kellett, lévén az addigi az éppen elkergetett Savoyai-házat dicsérte.

Jóllehet 1946 októberében a Fratelli d’Italiát nemzeti himnusszá nyilvánították, ám a deklaráció után még maradt némi joghézag, és azt sem állíthatjuk, hogy a dal osztatlan elfogadottságnak örvendett – a katonás, pattogó ritmus sokaknak nem tetszett, s az emelkedett pillanatokban sokan akkor is a „rabszolgakórust” választották.

A Mameli-himnusz is magán viseli az olasz megosztottságot, amely 2011-ben, az olasz egység 150. évfordulójának évében különösen élesen a felszínre került. Amikor a kormány rendelettel tette kötelezővé a himnusz iskolai tanítását, az Északi Liga – Salvini pártjának előző neve – országos tiltakozást szervezett, és a párt a Nabucco-kórust vallotta a maga himnuszának.

A Liga – dacolva a központi rendelettel – nem tekintette munkaszüneti napnak az évfordulót, tisztségviselői a szokásos munkarend szerint dolgoztak; az esti megemlékezésen pedig a himnusz helyett a Va, pensierót énekelve adtak hangot gyászuknak, amiért Észak-Olaszországuk immár 150 éve a „rabló Róma” igáját nyögi. Vicenzában a párt  hívei úgy adtak hangot az egység iránti ellenszenvüknek, hogy az utcán elégették Garibaldi bábuját. Az elszakadási gesztusok odáig fajultak, hogy a venetói szervezet az egykori, a IX. századtól a XVIII. századig létező Velencei Köztársaságot kívánta újjáéleszteni, s a városban ünnepélyesen a tengerbe eresztették a köztársasági trikolórt.

Kisebb joghézagot említettünk. Nos, ez csak két és fél éve, 2017 novemberében (!) tűnt el, a képviselőház, majd a szenátus akkor nyilvánította hivatalosan nemzeti himnusszá a Fratelli d’Italiát.

Sűrűn szokták idézni Massimo d’Azegliónak, az egységes olasz állam szószólójának híres mondását: „Megalkottuk Olaszországot, most az a feladatunk, hogy megalkossuk az olasz polgárt.” Úgy tűnik, szavai mára sem vesztették el időszerűségüket.

Kiemelt kép: Wikipedia

Ajánlott videó

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.