Az első világháború, majd az azt követő zűrzavaros időszak a magyarság számára egyértelműen Trianonban csúcsosodik ki. A megelőző fél évtized eseményei jobbára hazánk feldarabolásának közvetlen előzményeként szerepelnek mai közgondolkodásunkban, a békediktátummal való kapcsolata szerint elemezzük, boncolgatjuk. Talán ezért olyan szellősek ismereteink a magyar honvédek szenvedéseiről, hősies helytállásukról a nagy háború frontvonalain, a milliónyi életet felemésztő elképzelhetetlen húsdarálóról.
A legnagyobb veszteség
Olaszország és Szlovénia mai határán, a Júlia-Alpok és az Adriai-tenger között, az Isonzó folyó mentén az olasz hadsereg és az Osztrák-Magyar Monarchia katonái álltak szemben egymással, itt folytak a világháború talán legvéresebb ütközetei. A mindössze 94 kilométeres frontszakaszon két és fél évig dúltak a harcok 1915 nyara és 1917 ősze között, az olaszok szinte példa nélkül álló támadássorozatban, összesen 11 nagyobb csatában próbálták a monarchia védelmi vonalait áttörni – sikertelenül. A végeredmény több mint egymillió hősi halált halt, megsebesült és hadifogságba esett katona az olasz, 530–550 ezer az osztrák-magyar oldalon.
Ennek megfelelő monumentális emlékművet állítottak az Isonzó mellett, Nova Goricában (az egykori Görz városa) a legvéresebb harcok helyszínén a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum (HM HIM) szakmai irányításával. A munkát az Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottság és a magyar kormány finanszírozta, a ljubljanai magyar nagykövetség koordinálta.
A műszaki átadás március elején lett volna, de a koronavírus-járvány miatt az áprilisra tervezett avató ünnepséget is el kellett halasztani. A háborús eseményekről, a legendás Doberdó-fennsíkról és az emlékműről Dr. Kovács Vilmos ezredest, a HM HIM parancsnokát kérdeztük.
Olasz támadás
Az első világháború kitörésekor Olaszország semleges maradt annak ellenére, hogy az 1882-ben megkötött úgynevezett Hármasszövetség alapján Németország és a Monarchia szövetségese volt. Bőven akadtak területi követelései az osztrák-magyar állammal szemben, de eleinte kivárt, figyelte az erőviszonyok alakulását – közben persze a diplomatái nem pihentek. A semlegesség megőrzésének fejében területi kompenzációt kért a központi hatalmaktól, ám míg a tárgyalások folytak, az antant nagyot ígért Ferenc József birodalmának rovására. Londonban 1915 áprilisában meg is köttetett a titkos megállapodás.
Az Olasz Királyság 1915. május 23-án hadat üzent a Monarchiának, cserébe az antant győzelme után lehetőséget kapott Dél-Tirol, az Isztriai-félsziget, illetve dalmáciai, észak-albániai és afrikai német gyarmati területek megszerzésére. A hadi célok mindkét fél részéről logikusan alakultak: az olaszok Trieszt és Laibach (ma Ljubljana) irányába próbáltak betörni a Monarchia belsejébe, a császári-királyi haderő pedig igyekezett ezt megakadályozni. Miután Galíciában és Szerbiában jelentős erői voltak lekötve, 1915 nyarán Bécs nem is gondolhatott ellentámadásra.
Ha ránézünk a térképre, az Alpok magas hegységeire, a domborzati viszonyok Görz városa és a Doberdó-fennsík térségében voltak szinte egyedül alkalmasak az áttörésre
– mondja a 24.hu-nak Kovács Vilmos. Hozzáteszi: maga a fennsík az Isonzó keleti partján fekszik, az egyetlen védhető magaslat a környéken, a Monarchia szempontjából előretolt erősség, a leghevesebb támadások célpontja.
Magyarok a legveszélyesebb helyeken
Ausztria-Magyarország nem az országhatáron, hanem természetes terepakadályok mögött rendezkedett be a védelemre, a magyar egységek szinte mindig a legveszélyesebb frontszakaszokon harcoltak. Többek között azért, mert a soknemzetiségű birodalom hadvezetése a legmegbízhatóbb, legharcedzettebb katonáit küldte a kiemelten fontos helyekre, és ilyeneknek elsősorban a magyar, a német ajkú osztrák és a bosnyák bakákat tekintette.
Az Isonzó mentén Svetozar Boroević tábornok irányította a hadmozdulatokat, Doberdó védelmét magyar többségű csapataira bízta, így a legsúlyosabb harcokat ők vívták a doberdói „pokolban”. Az ezredes kiemeli, hogy amikor magyar egységekről, ezredekről beszélünk, az nem feltétlenül jelent tisztán magyar etnikumot. Az Osztrák-Magyar Monarchiában honosság alapján soroztak, csak a példa kedvéért: a Doberdót megjárt temesvári VII. hadtestben nagyon sok román nemzetiségű katonát találunk, míg mondjuk a székesfehérvári 17-es gyalogezred legénysége túlnyomórészt magyarokból állt.
Az úgynevezett veszteségkutatás során a hadtörténészek nagy energiát fektetnek a katonák nemzetiségének megállapítására, ennek ellenére ma még képtelenség pontos adatokkal szolgálni. Ami biztos, a Doberdó-fennsíkon küzdő hazai ezredekben többségben voltak a magyar anyanyelvűek.
A poklok pokla
A nagy háborúban csak mellékhadszíntérnek számító olasz front ezen szakaszán is anyagcsaták fejlődtek ki, amelyek védőtől és támadótól egyaránt sok áldozatot követeltek. Hadtörténészek szerint a harcok hevességét csak a nyugati front Verdun körül és a Somme-folyónál lezajlott ütközeteihez lehet hasonlítani. Nyilvánvalóan minden hadszíntér maga a pokol, ahol arat a halál, Doberdót és az Isonzó mentét mégis joggal nevezték a poklok poklának. Mielőtt csak felsorolás szintjén mutatnánk az összecsapásokat, és az elképesztő veszteséget a „semmiért”, nézzük a körülményeket.
Az Isonzó vidékén szélsőségesen változékony az időjárás, a nyári forróságot fagyos téli esők és szélviharok váltják. A katonák nappal a gyakorlatilag folyamatos tüzérségi tűz miatt nem tudtak pihenni, állandó feszültségben éltek, sziklába fúrt kavernákban, természetes barlangokban, dolinákban kerestek fedezéket. Éjjelenként az elpusztított árokrészeket, akadályokat javították. A köves, sziklás talajon gyakorlatilag lehetetlen volt megfelelő állásokat kiépíteni, emellett kórokozókat terjesztő rovarok, rágcsálók, sőt mérges kígyók okoztak rengeteg szenvedést.
A legnagyobb gondot a hiányos ellátás, főleg a vízszűke okozta. A fronton küzdő katonák ritkán jutottak meleg ételhez, napi ellátmányuk kenyér, tea, hideg hús, esetleg szardínia és fejenként 10 darab cigaretta volt. Egy ember naponta két liter vizet kapott ivásra, főzésre, tisztálkodásra, a vízlelőhelyeket ezért nagy tiszteletben tartották: ha a két arcvonal között volt forrás, a szembenállók egymás fegyvertelen vízhordóit nem bántották. A csapatokat általában tíznaponként váltották, az első vonalban elhelyezett ezred ekkor tartalékba került, a katonák kipihenhették és rendbe szedhették magukat, tisztálkodhattak.
Fokos és szögekkel kivert buzogány
Amint említettük, az olaszok 11 alkalommal indítottak támadást a védelem áttörésére, mindannyiszor több tízezren haltak meg a front néhány százméternyi vagy pár kilométeres oda-vissza „tologatásáért”. A 11 isonzói csatát részletezni nincs elég helyünk, de vázlatosan érdemes érinteni már csak az áldozatok elképesztő száma miatt is.
- Az első isonzói csata (1915. június 23. és július 7. között) során az olasz harci veszteség 15 000, az osztrák–magyar 10 000 fő volt.
- A második isonzói csata (1915. július 18. és augusztus 10. között) során a támadók 42 000, a védők 47 000 embert vesztettek, az olaszok 200 métert jutottak előrébb.
- A harmadik isonzói csatában (1915. október 18. és november 3. között) komoly szerep jutott a tőrökkel, késekkel folytatott közelharcnak, honvédeink előszeretettel használtak fokost vagy szögekkel kivert buzogányt. Az olaszok 67 000, a védők 42 000 embert veszítettek.
- A negyedik isonzói csata (1915. november 10. és december 4. között) 49 000 olasz és 25 000 osztrák–magyar áldozattal járt.
Ezt követően a nagyobb összecsapások egy időre szüneteltek, de ez korántsem jelentett nyugalmat, az úgynevezett állásharcban a kézigránátok, az aknavetők és a lángszórók jutottak egyre nagyobb szerephez, illetve az „alagútfúrás”: mindkét fél aknákat fúrt az ellenfél állásai alá, majd felrobbantotta azokat. Márciustól viszont ismét a hatalmas erejű tüzérségi előkészítő tűz, majd az egymást követő tömegrohamok váltak jellemzővé.
- Az ötödik isonzói csatában (1916. március 11. és 17. között) a védők vesztesége 2000, az támadóké 5000 fő volt. Június 29-én az osztrák–magyar csapatok San Martino del Carso falu térségében gáztámadást hajtottak végre, és mivel az olaszok nem rendelkeztek gázmaszkokkal, több mint hatezer embert veszítettek – a Monarchia részéről 1500 fő volt az áldozatok száma.
- A hatodik isonzói csata (1916. augusztus 4. és 16. között) során a császári-királyi hadvezetés elvesztette Görz városát, és visszavonta a védelmet a Doberdó-fennsíkról is, az olaszok 18 km széles és 5 km mély betörést értek el. Az osztrák–magyar veszteség 42 000, az olasz 52 000 főre rúgott.
- A hetedik isonzói csata (1916. szeptember 13. és 17. között) olasz veszteség 20 000, a védőké 15 000 fő volt.
- A nyolcadik isonzói csata (1916. október 9. és 12. között) során a támadók 25 000, a védők 20 000 ezer embert vesztett.
- A kilencedik isonzói csatában (1916. október 31. és november 4. között) mindkét fél részéről 30-30 ezer ember dőlt ki a sorból.
- A tizedik isonzói csata (1917. május 12. és június 6. között) vesztesége olasz oldalon 160 000, az osztrák–magyar félnél 80 000 főt tett ki.
- A tizenegyedik isonzói csata (1917. augusztus 18. és szeptember 13. között) végére az osztrák–magyar veszteség 105 000, az ellenfélé 170 000 ember volt.
Rómáig mehettek volna
Ez az utolsó volt a legnagyobb volumenű támadás: addig nem látott erejű és intenzitású tüzérségi tűz után kétszeres túlerőben lévő olasz gyalogság indult rohamra. Az eredmény mindössze hat kilométernyi előrenyomulás volt 15 km szélességben, de a Monarchia csapatai jócskán meggyengültek. A hadvezetés attól tartott, még egy nagy erejű támadást már nem tudnak feltartóztatni, ezért egy hónapnyi felkészülés után, német csapatokkal kiegészülve az ellentámadás mellett döntöttek.
Ez volt a 12. isonzói csata, vagy más néven a caporettói áttörés 1917. október 24. és november 19. között, amelynek helyszíne annyira meglepte az ellenséget, hogy az olaszok máig caporettói csodaként emlegetik. A front gyors áttörése a gyengén védett Caporetto (ma Kobarid Szlovéniában) térségében bekerítéssel fenyegette az olasz haderőt, ezért az megkezdte a visszavonulást, ami egyre inkább rendezetlen meneküléssé vált. A központi hatalmak katonái egészen a Piave folyóig jutottak előre, ha azon átkelnek, és folytatni tudják az előrenyomulást, Kovács ezredes szerint olasz stratégiai tartalék nem lévén, akár az olasz birodalom szívéig is eljuthattak volna. Csakhogy a természet és az utánpótlás szűkössége közbeszólt:
A Piave vízhozama szélsőségesen változik, száraz időben a széles mederben csupán néhány »erecske« csordogál, csapadékosabb helyzetben viszont a víz őrjöngő áradatként száguld. Ez utóbbi történt 1917 novemberében is.
A gyors átkelés azonnal bevethető hidász csapatok hiányában lehetetlennek bizonyult, az olaszoknak jelentős antant segítséggel sikerült stabilizálniuk a frontot a folyónál. A caporettói áttörés így hiába hozott jelentős hadászati sikert, döntően nem változtatta meg a hadszíntéren kialakult helyzetet. Ezt követően az isonzói frontszakasz stratégiai jelentősége megszűnt.
A legvéresebb csaták helyszínén
Az első világháborús Doberdó-Isonzó arcvonal magyar szempontból kiemelt jelentőséggel bír az iszonyatos vérveszteség okán. Ezért indokolt a magyar és szlovén összefogással öt éve elhatározott és mostanra felépített monumentális emlékmű Nova Gorica település közelében, a Monte Santóra vezető út egyik kiemelkedő pontján.
A helyszín kiválasztása is gondos tervezés eredménye, itt zajlott a legbrutálisabb veszteségeket okozó tizedik és tizenegyedik isonzói csata, a területről kilátás nyílik az egész Goriziai-síkságra és az Isonzó (Soča) folyóra, egészen a Doberdó-fennsíkig.
Az emlékmű koncepciója szerint az Isonzó menti harcokban hősi halált halt magyar katonák hősiességének és áldozatvállalásának állít emléket, amibe természetesen a közös hazáért életüket adó más nemzetiségű katonák is beletartoznak. Kovács Vilmos kiemeli: a térségben a történelmi Magyarország különböző részeiből érkező alakulatok szolgáltak, az ünnepélyes avatásra – valamikor a járvány lecsengése után – meghívják ezen települések képviselőit is.
Kiemelt kép: IV. Károly 1918-ban megszemléli az isonzói csatákban elesett olasz és magyar katonák közös emlékművét. Fotó: Fortepan/Széman György
