Bugyuta történetre épít a világ egyik legjobb filmje

Korábban a témában:

A kettős állampolgárságú, francia és svájci felmenőkkel rendelkező Jean-Luc Godard gazdag polgári családból érkezve lett a talán legszabálytalanabb, legrendetlenebb és legfékezhetetlenebb tagja annak a filmrajongó kritikusi csoportnak, amely később fenekestül felfordította a mozivilágot. A nagy tekintélyű André Bazin filmesztéta és a Cahiers du Cinema lap körül csoportosuló társaság már az 1950-es évek elejétől mozgolódott, ám csak az évtized végén következett be a nagy áttörés.

1959-ben több jelentős filmmel érkeztek meg a francia újhullám első lökései, Claude Chabrol két filmmel, A szép Serge-zsel és az Unokafivérekkel jelentkezett, a cannes-i filmfesztiválon pedig mindenkit ámulatba ejtett egy fiatal rendező, bizonyos François Truffaut első filmje, a Négyszáz csapás.

Kifulladásig

1959 augusztusában és szeptemberében már javában forgatták azt a nagyjátékfilmet is, amely igazán új formát adott a filmtörténet e modernista áramlatának – szeptemberben nem csupán Godard kavarta fel a párizsi utcák normál lüktetését szokatlan „gerillaforgatásaival”, de az amerikai elnök Eisenhower látogatása is. Végül hatvan évvel ezelőtt, 1960 márciusában mutatták be a filmet, amelyet állítólag messze megelőzött a rossz híre – az utómunkák idején terjedt el a szóbeszéd, hogy az év leggyengébb filmjére számíthat a nagyérdemű –, ennek ellenére zajos közönségsiker és kritikusi ováció, és nem kevésbé meglepő bevételi adatok kísérték: a Kifulladásig nem négyszáz, de egyetlen csapásra bevette és meghódította a francia fővárost.

Ahelyett, hogy egy eldugott művészklubban tűzték volna műsorra, egyszerre négy nagy filmszínház is meglátta benne a fantáziát, s négy hét alatt csaknem 260 ezren váltottak rá jegyet. A nagy költségvetésű, kosztümös, kimódolt és sztárokkal kitömött ódivatú mozikhoz képest – amelyekkel az új hullám a maga friss, fiatalos lendületét és szabályokra fittyet hányó filmfilozófiáját szegezte szembe – csekély összegből készített film így a befektetett pénz mintegy ötvenszeresét hozta a konyhára.

Kellett egy húzónév Belmondo mellé

Erről valójában nem az elbeszélt történet tehetett, hiszen ennél banálisabbat nehezen lehetett volna találni. Godard-nak nem is volt célja ezt elkerülni, hiszen bár alkotását – félig tisztelegve, félig ironikusan – a hollywoodi B-szériás filmeket előállító Monogram Pictures emlékének ajánlotta, ténylegesen egy egyszerű, hétköznapi sztorit akart bemutatni. A történet egy újsághírből indult ki, amelyből nem más, mint François Truffaut készített korábban filmnovellát, amit felhasználatlanul félrehajított.

Godard megtalálta, leporolta és az ő, valamint Chabrol közreműködésével, továbbá a francia új hullám majdani legjelesebb operatőreinek egyikével, Raoul Coutarddal filmet forgatott belőle.

Csak egy húzónév kellett a projekthez a még kezdő és alig ismert Jean-Paul Belmondo mellé: a később tragikusan fiatalon elhunyt amerikai színésznő, Jean Seberg gázsija állítólag a teljes költségvetés hatodát elvitte. A film sztorija szerint egy ifjú bűnöző, Michel, Marseille-ből lopott autón menekülve megöli a nyomába szegődő rendőrjárőrök egyikét, majd elvegyül a párizsi forgatagban. Itt felveszi a kapcsolatot egy művészetrajongó amerikai lánnyal, aki a New York Herald Tribune utcai árusaként is keresi kenyerét. Egyre jobban belehabarodik, míg a lány kissé bizonytalanul enged a csábításának.

A bűnöző Patricia lakásában rejtőzködik, és megpróbál pénzt szerezni, hogy olasz földre szökjön, végül azonban a lány feladja őt a rendőröknek, és Michelt a nyílt utcán lelövik. Az emlékezetes utolsó jelenetben addig rohan, amíg el nem ér utolsó leheletéig – amellyel a lány (vagy az egész világ) iránti undorát is elsuttogja.

Sokan próbálták, keveseknek sikerült

Godard szédítő ritmusú filmje az elejétől a végéig lenyűgözte és rabul ejtette a korabeli közönséget – és teszi mindmáig, hiszen számos, napjainkban készített felmérés szerint a szakmabeliek még mindig a valaha készített legjobb 10-20 film között tartják számon. A kézikamerával felvett, lüktető jelenetek, a szaggatott ugróvágások és a természetes dialógusok olyan érzést keltenek, csak véletlenül pillantottunk bele a mellettünk elszáguldó, dühös fiatalok életébe; a „statisztákként” tudtukon kívül filmszereplővé lett párizsiak épp így érezhettek, amikor a magát Humphrey Bogart-nak képzelő Michel és Patricia, valamint az alig álcázott operatőr elhaladt mellettük.

Azóta sokan megpróbálták, ám csak keveseknek sikerült rekonstruálni a szerelmi jelenet feszült sűrűségét, dinamizmusát és megindító szépségét: a kalitka méretű szállodai szobában felvett képsor a majdnem másfél órából 23 percet tesz ki. A természetes közeg és megvilágítás, az ügyesen komponált beállítások, a szégyentelen filmidézetek és (ön)reflexiók tömkelege, az elidegenítés merész gesztusai, a halálos véletlenek szerepe és a bevett filmes sablonok sutba dobása – néhány azon eszközök és módszerek közül, amelyek Godard kezében az újdonság elsöprő erejével hatottak. „A filmtörténetnek van egy Godard előtti és egy Godard utáni korszaka” – mondta állítólag Truffaut, utalva kollégájának későbbi, több váratlan fordulatot vevő és politikai viharokat kavaró pályájára is. Ha valaki, ő biztosan tudta, miről beszél.

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.