A XVII. század végén a Magyar Királyság területén élő parasztság zöme még mindig feudális jobbágyi sorban élt. A helyzet Erdélyben még az átlagosnál is rosszabb volt, ugyanis az itteni, kevésbé tehetős földesurak még inkább igyekeztek kizsigerelni az uralmuk alatt élőket. Az elégedetlenséget Zalatna környékén tovább növelte, hogy ez a vidék korábban mentesült az adók jó része alól, de a kiskapu 1772-ben bezárult.
A vidék lakói több küldöttséget menesztettek Bécsbe, hogy az uralkodótól kérvényezzék helyzetük jobbra fordítását – a források szerint a későbbi eseményekben kulcsszerepet játszó Horea és Clos´ca is tagja volt ezeknek, előbbi II. József színe elé is eljutott – de hiába.
Gyilkosság, fosztogatás
A robbanásveszélyes helyzetben az udvar egy átgondolatlan intézkedése jelentette a szikrát. II. József 1784 januárjában utasította a Guberniumot (az erdélyi helytartótanácsot), hogy a határőrök létszámának növelése érdekében kezdjen összeírást a határ menti falvakban. A határőri szolgálat vállalása jelentősen enyhített volna a jobbágyi terheken, ezért miután az az álhír terjedt el, hogy már meg is kezdődött az összeírás, az érintett területeken tömegek igyekeztek jelentkezni. A gyülekező parasztok összecsaptak a hajdúkkal, november elejére pedig már fegyveres lázadássá fajult a helyzet.
A többségében román nemzetiségű felkelők élére Crisan, Horea és Clos´ca állt. A parasztseregek az udvar és a császári katonaság lassú reagálása miatt egy ideig szinte ellenállás nélkül dúlhatták fel a vidéket. A fosztogatás és pusztítás mellett kegyetlen gyilkosságok is történtek, a parasztfelkelők dühe elsősorban a nemesek, állami tisztviselők és a nem görögkeleti hitűek ellen irányult. A rendet végül nagyrészt a helyi karhatalom és a nemesek önvédelmi erői állították helyre. December végére a lázadók seregeit szétverték és a három vezért is elfogták.
Brutális kivégzés
A felkelés leverése után a 600 elfogott felkelő közül több tucatot ítéltek halálra, II. József – aki tisztában volt az események okaival, és részben pont ezen események hatására adta ki 1785-ben a parasztság helyzetét javítani hivatott jobbágyrendeletét – a három főbűnösön kívül mindenkinek kegyelmet adott.
A későbbi, nemzeti ellentétektől fűtött történetírás mindkét oldalon a magyar–román nemzeti ellentétek kirobbanásaként értelmezte a felkelést, valójában inkább társadalmi és vallási alapon történtek a vérengzések, ám tényleg többségében román parasztok támadtak rá a nagyrészt magyar etnikumú uraságokra, tisztviselőkre és a katolikus vagy református hitűekre.
