Valamikor az időszámításunk kezdete előtti XVII-XVI. század között hatalmas vulkanikus robbanás rázta meg Théra (ma Szantorini) szigetét, a vulkáni hegy összeomlása után maradt kalderába beözönlött a tengervíz. A a kitörés nem csupán a sziget és rajta Akrotiri település minószi kultúráját semmisítette meg, de a nyomában keletkezett szökőár egészen Kréta szigetéig és az Égei-tenger partvidékéig elhatolt, óriási károkat okozva. A 6-os vagy 7-es erősségű vulkáni robbanás az emberi történelem egyik legpusztítóbb vulkanikus eseménye volt.
Bronzkori Pompeii
A kevés közül az egyik „kedvező”, a mai tudományos kutatásokat is segítő következménye az volt, hogy a vulkáni hamu és habkő alá temetett Akrotiriben – „a bronzkori Pompeiiben” – évezredeken át jó minőségben konzerválódtak azok a csodálatos falfestmények, amelyek nem csupán az ott élők, de az egész minószi civilizáció mindennapjaiba és világszemléletébe is bepillantást nyújtanak. A társadalmi elit mellett a szélesebb rétegek számára is hozzáférhető falfestményeket élénk és változatos színekkel – vörössel, sárgával, feketével, kékkel, lilával, fehérrel – mázolták fel mintegy 3500 éve.
Az élőlényeken, tengeri látképeken kívül geometriai és absztrakt formákat, vallási ceremóniákat és hétköznapi tevékenységeket bemutató, olykor mind a négy falra kiterjedő freskók kimeríthetetlen forrást nyújtanak a bronzkori minószi tárgyi kultúráról, divatról, hajviseletről, fegyverekről és páncélzatról, építészetről, kézműiparról, tájakról.
E festményeket már régóta ismeri a közvélemény, hiszen 1967 és 1974 között tárták fel, és azóta behatóan elemezték az égei-tengeri művészet, kultúra szakértői, sőt a történészek, régészek és művészettörténészek mellett a társadalomkutatók, a zoológusok és a kémikusok is sokat profitáltak a lenyűgöző leletegyüttesből. Arra azonban kevesen gondoltak eddig, hogy könnyebben juthatnának új eredményre erőforrásaik összeadásával, ebben a tekintetben is jelentős előrelépés egy amerikai és brit tudósokból álló kutatócsoport felállítása. Első publikációjukban máris korszakos következtetésre jutottak:
A kutatók a Primates című szaklapban tették közzé azt a tanulmányt, amelyben művészettörténészek, régészek, főemlős-kutatók és rendszertani illusztrátorok közreműködésével dolgozták fel a néhány különösen sokat eláruló falfestményen megfigyelhető képi információkat.
Kutyák elől menekülő majmok
Az Égei-tenger bronzkori művészetéből (nagyjából Kr.e. 3200 és 1100 között) jól ismertek a növényekről, állatokról, emberekről készített naturalista ábrázolások, az állatábrázolások közül pedig kiemelkednek a majmokról készítettek. A majmok a legkülönbözőbb szerepkörökben tűnnek fel, vannak köztük vadon élők és szelídítettek, segítőként közreműködők és kultikus szerepűek. Róluk is elmondható, ami a legtöbb állat- és növényfajról: gyakran nélkülözik a különös jegyeket, melyek alapján pontosan beazonosíthatók lennének. Talán ez áll amögött, hogy a történészek, művészettörténészek, régészek gyakran a fantázia birodalmának lakóiként vagy legalábbis az ikonográfiai hagyományok lenyomataként tartják ezeket számon.
Az akrotiri épületegyüttes 6. szobájában feltárt freskókon látható majmok azonban mindenképp kivételnek számítanak. Ezen a töredékesen fennmaradt képen a majmok kutyák elől menekülve másznak fel a sziklákon. Az eltérő tudományterületek művelői a bevett metódussal szakítva közösen próbálták kideríteni, pontosan mit is ábrázolnak a festmények, és ez milyen tágabb kereskedelmi, kulturális kapcsolatokról árulkodik.
A kutatócsoport elsőként az égei-tengeri művészetben fellelhető majomábrázolásokat vetette össze az egyiptomi, közel-keleti, mezopotámiai ábrázolások morfológiai jellemzőivel, ennek érdekében plaketteket, drágakővéseteket, falfestményeket, szobrocskákat tanulmányozott. A legtöbb esetben ezek az ábrák kétértelműek voltak, vagy nem jó minőségben maradtak fenn, egy esetben azonban jelentős felfedezésre jutottak a kutatók. A szoros egyiptomi és égei-tengeri kapcsolatok miatt korántsem meglepő, hogy az egyiptomi művészetben sokszor látható páviánok, így galléros páviánok és Anubisz-páviánok égei-tengeri változatairól vagy ötvözeteiről van szó sok esetben – a történészek által folyton hangoztatott kulturális párhuzamokat ez is alátámasztja.
Kapcsolat az Indus völgyével
A 6. szobában látható majmok azonban nem ebbe a kategóriába tartoznak. Alakjuk, testtartásuk, színük ezeknek igen hasonló, nagy valószínűséggel azonos faj tagjai, pofájuk lemurszerű, nagy, sárga szemük, macskaszerű orruk és kerek fülük van, tartásuk és végtagjaik elhelyezkedése alapján az is egyértelmű, hogy a földön közlekedve mind a négy lábukat használják. Megjelenésük alapján a cerkófmajmokra hasonlítanak, ám van egy jellemző, amely minden egyiptomi típustól elválasztja őket: az állatok farka. A cerkófok ez utóbbit egyenesen, a vége felé legörbítve tartják, ám az égei-tengeri falon C vagy S alakban felfelé görbülő, visszahajló majomfarkakat látunk. Az élesen eltérő testtartás taxonómiai szempontból is más következtetést indukál: a hulmánok (Semnopithecus) nemébe tartozó majmokról van ugyanis szó.
Ezek a majmok márpedig sem Egyiptomban, sem a Közel-Keleten nem őshonosak: természetes hazájuk a mai Nepál, Bhután és Észak-India vidéke, beleértve az Indus völgyét. A hulmánok – amelyek az utóbbi két évtizedben számottevő rendszertani „rendteremtésen” mentek keresztül, hiszen korábban csak egyetlen fajukat ismerték el, ma már azonban nyolc fajuk ismeretes – a cerkófoknál nagyobbak, szőrzetük sokféle lehet, az északi típusúak azonban jellegzetesen a fejük felé kunkorítják vissza a farkukat.
Mindez nem jelenti azt, hogy a majmok közvetlenül is eljutottak az Égei-tenger szigeteire, kézenfekvőbb magyarázat volt eddig is az egyiptomi ábrázolási minták átvétele, hiszen az egyiptomi majomfélék valóban sokfelé feltűnnek a helyi ikonográfiában. Az Égei-tenger térsége, az ókori Egyiptom és Mezopotámia közötti kereskedelmi kapcsolatok igen jól dokumentáltak és elfogadottak, már nagyjából a Kr.e. III. évezredtől kezdődően, sőt valószínűleg ennél is régebbre nyúlnak vissza.
A csereberélt nyersanyagok, tárgyak, motívumok és az írásos emlékek erős és hosszan tartó kapcsolatokról vallanak, ám a luxuscikkek között a távolabbi keletről származóakat is találhatunk: a lazúrkő, karneol, ón a Zagrosz-hegységtől keletre eső területekről érkezett, a lazúrkő a badakhshani (mai Afganisztán) bányákból egyre messzebb jutott – olyan kereskedelmi útvonalakra utal ez, amelyek jóval megelőzik a mindössze a Kr.e III. századtól kiépülő Selyemutat. De nem csupán a nyersanyagok, árucikkek, hanem a kézműves-technikák, ábrázolási minták is eljutottak Ázsia távolabbi területeiről a Közel-Keletre s azon keresztül az Égei-tengerhez. Az átvett és adaptált motívumok közé tartoznak a majomábrázolások is, amelyek egészen az Indus völgyétől utaztak idáig.
Pecsétnyomók majmokkal
A kapcsolat összetett és közvetett volt, erre utal az a korai bronzkorból származó elefántcsont majomszobor is, amelyet sírleletként a krétai Trapezában találtak. A pecsétnyomóként is használható figura a szigeten szokásos egyéb állatábrázolásokkal ellentétben egyenesen ülő pozícióban foglal helyet – ez és a pecsétnyomó mintázata a Közel-Keleten, Mezopotámiában és a belső-ázsiai Baktriában is előfordul. A szobor alján megfigyelhető minta pedig már 3500 évvel ezelőtt is jelen volt az Indus-völgyi civilizációban s egészen az Kr.e. 1500-as évekig használták.
Szintén ismerünk egy karneol pecsétnyomót a késő bronzkorból Krétáról, amelynek valószínű ikonográfiai eredetét az Indus völgyében érdemes keresni. Ehhez hasonló közel-keleti és mezopotámiai párhuzamok agyagtáblákon maradtak fenn: egyetlen álló férfialak, aki nyakörvvel és pórázzal egy vagy két majmot vezet. Valamilyen előadás szereplői, esetleg egy idomár és állatai ők. A minószi, mezopotámiai és az Indus-völgyi ikonográfiai tradíciók tehát sok ponton illeszkednek.
Figyelemre méltó az akrotiri falfestmények egy másik, a 3. szobából származó darabja is, amely egy ülő istennő előtti áldozat jelenetét rögzíti. E jelenetet mint a minószi és a Kükládokban elterjedt rituálék mintapéldáját idézik gyakran a szakemberek: a balról érkező fiatal nő virágáldozatot helyez el egy kosárban, amelyből egy emberszerű, hatalmas kék majom az ülő istennőnek ad át valamennyit, aki úgyszintén a majom felé nyújtja kezét. Ehhez hasonló kompozíciók Mezopotámiában és a Közel-Keleten is előfordulnak pecséthengereken legalább ezer évvel korábbról, néha majmokkal, néha szörnnyel vagy hőssel kiegészítve – könnyen lehet, hogy e motívumok inspirálták a minószi művészeket is.
Kitaposott kereskedelmi ösvények
Ami pedig a 6. szoba falára festett hulmánokat illeti: nem pusztán azt állítják a tudósok, hogy ez a bizonyos fajta majom ábrázolási hagyománya a távolabbi Keletről érkezett, de azt is, hogy a Kükládok festői saját szemükkel is láthatták e majmot. Az állatokat ugyanis meglepő és individuális részletességgel ábrázolták – szemben például az általános majommotívumot használó, a korban bevett egyiptomi eljárással.
Vagy helyben, vagy – és ez a jobban elképzelhető lehetőség – külföldön figyelhette meg a majmokat a falfestmények alkotója. E következtetés pedig szoros összefüggésben áll a bronzkori nemzetközi kereskedelem feltételezett mértékével, és arra utal, az Égei-tenger térsége indirekt módon, de kapcsolatban állt az Indus-völgyi – ekkor már hanyatlóban lévő, de még mindig jelentős – civilizációval. Azért indirekt a viszony, mert régészeti leletek nem támasztják alá majmok jelenlétét, igen valószínű ellenben, hogy utazók Mezopotámiában találkozhattak az állattal. Ezzel együtt az ikonográfia a már kitaposott kereskedelmi ösvények vonalát követhette, az Industól Baktrián, Elámon, Mezopotámián és a Közel-Keleten keresztül az Égei-tenger szigeteiig. A messzire nyújtózó s még a tárgyalt kornál is régebbi útvonalakra az Elám fővárosa, Szúza területén kiásott nyersanyagok, kisebb tárgyak és az itteni ikonográfia jelentik a bizonyítékot.
Mindez azt mutatja, hogy amit később Selyemútnak neveztek, már ekkoriban is működhetett, ha másképp nem, de közvetett módon. Úgy beszélünk minósziakról, egyiptomiakról, az Indus népeiről, mint különálló közösségekről. Valójában kölcsönös összeköttetésben álltak egymással
– világít rá a talán legfontosabb eredményre Marie Nicole Pareja kutatásvezető, a Pennsylvaniai Egyetem archeológusa.
Közel-Keletre és Mezopotámiába a majmok, nem lévén itt otthonosak, írott források szerint keletről, illetve Egyiptomból juthattak el kereskedés révén, az Indus-völggyel fennálló, jól kiépített kapcsolatok miatt e területek tehát közvetítőként szolgálhattak az akkori Kelet és a Nyugat között. A tanulmányt jegyző szakértői gárda arra is példát mutat, miként lehet az interdiszciplináris kutatásokkal egyszerre több tudományterületet is gazdagítani: ezúttal a bronzkori távolsági kereskedelem és kulturális eszmecsere, egyben az ember–főemlős kapcsolatok történeti dimenziói is új elemekkel egészültek ki.
