Valószínűleg nincs olyan, az irodalmat kicsit is szerető magyar ember, aki legalább részleteit ne olvasta volna Szerb Antal két összefoglaló munkájából valamelyiknek, a Magyar irodalomtörténetnek és A világirodalom történetének, vagy ne lapozta volna föl a külföldön is az egyik legismertebb magyar regénynek tartott Utas és holdvilágot. Teljesen asszimilált, kikeresztelkedett zsidó családba született – keresztapja nem más volt, mint az antiszemita nézeteiről is közismert Prohászka Ottokár. A piaristáknál tanult, egyebek között Sík Sándornak is tanítványa volt, s naplójegyzetei szerint katolikusnak tartotta magát.
Azonban – ahogy annyian másokat – hite és vallott identitása őt sem mentette meg a fajgyűlölettől: a magyar állam törvényei alapján ugyanis zsidónak minősült. Előbb csak publikálási lehetőségei fogyatkoztak meg, majd könyveit tiltották be. A Magyar irodalomtörténetről a parlamentben a következőket mondta a később belügyi államtitkárként a zsidóság deportálásában lelkesen segédkező Baky László: „Égessék el!” – aztán már a puszta élete is veszélybe került.
Munkaszolgálattal kerülte el a deportálást
1943-ban behívták munkaszolgálatra, majd 1944 júniusában ismét. Ekkor ez egyfajta kifacsart „védelmi intézkedésnek” számított – az úgynevezett „védett századokat” ugyanis nem deportálták. Szerb sorstársaival együtt novemberig Budapesten tartózkodott, de miután a nyilasok november végén e századok irányítását is átvették, bevagonírozták és az ország nyugati határvidékére szállították a munkaszolgálatosokat.
A balfi táborban elhelyezett nagyjából 2500 munkaszolgálatost nem megfelelő ruházat és elégtelen élelmezés mellett a kegyetlen hidegben napi 10–12 órát dolgoztatták a szovjeteket feltartóztatni hivatott védelmi állásokon, miközben félig nyitott pajtákban kellett aludniuk. Szerbet még decemberben megpróbálta kimenteni két katonatiszt, Thassy Jenő és Görgey Guidó a táborból – a hamisított papírokra ki is adták nekik az írót,
Mocskos folyók iszapjából
Ezzel beteljesedett Szerb Antal sorsa. „Általában az a hely, ahol most vagyunk, Balf, átkozott egy hely, és minden tekintetben nagyon rosszul megy nekünk. És most már nincs más reménységem, mint az, hogy a háborúnak nemsokára vége lesz, ez tartja még bennem a lelket” – írta utolsó levelében. Szilveszterkor állítólag még József Attiláról tartott előadást rabtársainak, de egyre kevésbé bírta a megpróbáltatásokat. Amikor már csak barátai tudták kitámogatni dolgozni, a nyilas őrök iszonyatosan összeverték. Hetvenöt éve, 1945. január 27-én halt bele sérüléseibe.
„A Szépség aranyüledéke gyakran mocskos folyók iszapjából csapódik le, és ezért szeretjük a nagy zavaros folyót, a Történelmet” – zárta utolsó, A herceg című novelláját. Soha nem tudhattuk meg, vajon a holokauszt borzalmainak tükrében is így gondolta volna.
