Ahhoz képest, hogy az opera műfajának itáliai megszületése után nem olyan nagyon sokkal, 1669-ben XIV. Lajos már engedélyt adott az első hivatalos francia operatársulat létrejöttéhez, Párizsnak sokáig nem volt valódi, külön e célra épült operaháza. A különböző átépített színházak és egyéb félmegoldások után a XIX. század elejétől többször is felmerült a párizsi opera társulatának egy méltó, új épületbe költöztetése, ám a terveket mindig keresztülhúzták az újabb és újabb politikai felfordulások, így aztán az operának 1821-től az eredetileg ideiglenes megoldásnak szánt Salle Le Peletier adott otthont.
Ismeretlen építész
A kellő stabilitás aztán III. Napóleon hatalomra jutásával érkezett el, ráadásul Georges-Eugène Haussmann nagyszabású város-átalakítási terveibe is jól beleillett egy ilyen vállalkozás. Az utolsó lökést az adta, hogy 1858-ban merényletet kíséreltek meg az operába érkező császár ellen, a rue Le Peletier környékének szűk utcáin pedig lehetetlen volt megfelelő védelmet biztosítani az uralkodónak. 1860-ban már ki is jelölték az új operaház helyszínét, és ugyanebben az évben a neves építész, Rohault de Fleury el is készítette a munkássága megkoronázásának szánt épület terveit.
Ám a politika megint közbeszólt. III. Napóleon szeretője, Marie-Anne de Ricci Poniatowska ugyanis elérte, hogy férjét, Alexandre Colonna-Walewski grófot nevezzék ki új államminiszternek, rá pedig a császárné gyakorolt nyomást, hogy kedvelt építészét, Viollet-le-Duc-öt bízza meg a munkával. A miniszter végül egy nyilvános tervpályázat kiírásával igyekezett a felelősséget elhárítani és időt nyerni. A pályázaton aztán sem Fleury, sem Viollet-le-Duc terve nem került a második, döntő körbe, ott volt viszont egy mindössze 35 éves, viszonylag ismeretlen építész, Charles Garnier pályázata, amelyet a bírálók az ötödik helyre tartottak érdemesnek. A döntőhöz viszont sokkal részletesebben ki kellett dolgozni a terveket, és ez Garniernek sikerült a legjobban, így 1861 májusában az ő terveit választották ki megvalósításra.
Palota
Garnier igazán grandiózus, eklektikus épületet álmodott meg. Egy anekdota szerint Eugénia császárné, akinek pártfogoltja rossz szereplése miatt különösen a bögyében volt a váratlan eredmény, megkérdezte az építészt: „Mi ez? Ez nem egy stílus, sem XIV. Lajos, sem XV. Lajos, sem XV Lajos!” Garniernek viszont megvolt a válasza. „Madame, kérem, ez III. Napóleon, ön mégis panaszkodik!”
Az építész meghatározása találónak bizonyult, a művészettörténészek ma is a második francia császárság korának és szellemének megtestesüléseként tartják számon az 56 méter magas, kívül-belül gazdagon díszített, 12 ezer négyzetméteres épületet, amelyet nem véletlenül emlegettek már akkor is operaház helyett Palais, azaz palota néven.
Az alapok kiásása már nyár végén elkezdődött, de az építkezés lassan haladt, konstrukciós és pénzügyi gondok is hátráltatták, majd az 1870–1871-es porosz–francia háború és Párizs megszállása idején teljesen le is álltak a munkálatok. Amikor aztán a Salle Le Peletier 1873-ban leégett, és Garnier-t utasították, hogy sürgősen folytassa a munkát, a stílus ihletője, a tervezett császári páholy díszvendége már nemhogy a trónon nem ült, de meg is halt száműzetésben.
Nem az előadásokért látogatták
A 145 évvel ezelőtti, 1875. január 5-i ünnepélyes megnyitón így a rangos bel- és külföldi vendégsereget az új köztársaság vezetői üdvözölték. A megnyitó műsorán különböző darabok részletei szerepeltek, de a szerencsések, akik jelen lehettek, valószínűleg úgysem annyira a felcsendülő melódiákra figyeltek, hanem a lenyűgöző belső terekkel ismerkedtek. A munkálatokban 14 festő, számos mozaikmester és 73 szobrász vett részt, Garnier pedig jól tudta, hogy az úri közönség elsősorban nem az előadásokért fog járni az épületbe, hanem magát megmutatni és másokat megnézni, illetve kibeszélni.
Már a grandiózus, négy emeletnyi karzatról belátható főlépcső is a megfelelő bevonulást biztosította az uraknak és hölgyeknek, az előadótérben pedig végig égve maradtak a lámpák, hogy mind a többi páholy vendégei, mind a kakasülők népe megcsodálhassa a közszemlére tett ékszereket és ruhakölteményeket. A császári páholy sem a legjobb akusztikájú és legjobb kilátást biztosító középső helyre került, hanem attól egy kicsit balra, hogy az itt helyet foglalókat az operaház szinte összes ülőhelyéről látni lehessen.
Immár a környék is megfelelt az épület funkciójának, széles sugárút vezet a homlokzathoz, az előkelő környék bankházai pedig az előadások napján későig nyitva tartottak, hogy a vendégek visszatehessék a legnagyobb becsben álló ékszereiket a széfekbe, mielőtt hazaindulnak. Az operaház persze ettől függetlenül számtalan kiemelkedő előadásáról is nevezetessé vált az eltelt közel másfél évszázadban, és hiába nyitotta meg kapuit 1989-ben a modern Opéra Bastille, azért még mindig a ma már főképp balettelőadásokra nyitott Palais Garnier számít „a” párizsi operaháznak.
