A dallam ősforrása az úgynevezett Rákóczi-nóta, amelyet legalább a XVII. századig követhetünk nyomon. Első dokumentált helyét az Esterházy Pálhoz kötődő Vietórisz-kódexben és a Kájoni-kódexben találjuk meg, és a XVII-XVIII. század fordulójának idején a „Hej, Rákóczi, Bercsényi” szöveggel vált ismertté. A dallam használatban maradt egészen a XIX. század kezdetéig, amikor Mátray Gábor a Pannónia, vagy: Válogatott Magyar Nóták Gyűjteményében közreadta egy variánsát.
A zenetörténészek szerint ez válhatott a ma ismert Rákóczi-induló modelljévé. Az indulót a legvalószínűbb feltevés szerint Nikolaus Scholl, a 32. számú császári és királyi gyalogezred Esterházy-szolgálatban álló karmestere hangszerelhette 1820-ban Bécsben, méghozzá a hegedűvirtuóz és zeneszerző Bihari János előadásától ihletve. Az újabb átdolgozás a kor egyik legnagyobb zongoravirtuózának, a zeneszerző Erkel Ferencnek az érdeme. A Honművész című lap tudósítása szerint 1838. november 30-án a Pesti Magyar Színházban „Erkel úr, hangászkarmester, saját szerzeményéből phantásiát és változatokat játszott zongorán, orchestrum kísérettel, Rákóczynak erdélyies nótájára”.
A Rákóczi-induló Erkel-féle feldolgozása 1840 januárjában nyomtatásban is megjelent Emlékül Liszt Ferenczre cím alatt. Liszt Ferenc ugyanis a Nemzeti Színházban január 4-én tartott hangversenyén kirobbanó sikert aratott az induló előadásával. Liszt akkor maga is papírra vetette az átdolgozását, de a cenzúra nem engedélyezte a megjelenését.
Leírhatatlan moraj, ordítozás
A magánéleti válságával küszködő Hector Berlioz az 1840-es évek közepén sokat turnézott Európában, 1846 elején Pestre is ellátogatott. Február 15-én és 20-án két zenekari hangversenyen adott elő saját műveiből. Amint az a vendégszereplésekkor már akkor is szokásos volt, Berlioz egy népszerű nemzeti dallam feldolgozásával is megpróbált a közönség kedvében járni – így született meg a Rákóczi-induló máig legismertebb változata, amelyet két nappal a pesti fellépés előtt kezdett el komponálni. Emlékirataiban Berlioz részletesen beszámol az átütő sikerről.
„E váratlan bevezetésre a közönség néma maradt, de mikor egy hosszú crescendóban fúgaszerűen megszólaltak a téma töredékei, a nagydob tompa, távoli ágyúdörgéshez hasonló ütéseitől megszakítva, a teremben leírhatatlan moraj kezdett forrongani, s abban a pillanatban, mikor a felszabadult zenekar, mint valami vad kézitusában, nekieresztette oly soká visszatartott fortissimóját, hallatlan ordítozás, lábdobogás rázta meg a termet. (…) Újra kellett kezdenünk, de a közönség másodízben is csak nagy nehezen és csak néhány másodperccel tovább uralkodott magán, mint első alkalommal. (…) Bölcsen tettem, hogy a Rákóczi-indulót a hangverseny végére állítottam, mert bármi következett volna utána, elveszett volna.”
Liszt átdolgozta
Az eredeti kéziratot a zeneszerző Erkel Ferencnek adta – az ő hagyatékából került a partitúra az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményébe. A nemzeti romantika nagy korszakában a Rákóczi-induló hallatlan népszerűségre tett szert, olyannyira, hogy a szabadságharc bukása után tíz évre betiltották, és csak 1859 novemberében játszhatta először a Filharmóniai Társaság. A hatalmas siker nyomán Erkel Ferencnek a következő évben három egymás utáni hangversenyen kellett vezényelnie a Berlioz-féle Rákóczi-indulót.
Időközben Liszt is folytatta a maga feldolgozását, amelyet 1851-ben adott közre, majd később beépítette a Magyar rapszódiák sorozatba. Az eddigi, kivétel nélkül zongorára szánt feldolgozások nyomán Liszt az 1860-as évek közepén zenekarra is átdolgozta az indulót. E minden szempontból teljesen új változat bemutatóját maga a zeneszerző vezényelte Pesten, 1865 augusztusában.
A nagy siker ellenére Liszt csak évekkel később, 1871-ben, két évvel Berlioz halála után jelentette meg a zenekari változatot, amely nyilvánvalóan a francia komponista indulójával kívánt versenyre kelni. Ahogy egy 1871-ben írott levelében fogalmazott: „Amíg Berlioz – aki a maga »Rákoczy«-ját a »Faust elkárhozásá«-ban nekem ajánlotta – életben volt, (…) nem akartam előrukkolni az én zenekari változatommal.”
Szöveget is írtak rá
A kiegyezés után a Rákóczi-induló a Himnusz és a Szózat után harmadikként került be a Rózsavölgyi és Társa A nemzet három dala című nyomtatványába. A második világháború idején a Budapest I rádióadó szünetjelének forrásaként is szolgált, és évtizedeken keresztül a Kossuth Rádió napi nyitószáma volt.
Többen is próbálkoztak a mű „szövegesítésével”; ezek többsége Verseghy Ferenc Marseillaise-fordításával mutat hasonlóságot. Szerdahelyi József próbálkozott elsőként (1861): „Üdv hazánkon égi fény, nemzet őre tiszta lény…”, majd Huber Károly írt rá egy verset (1885 körül), amelynek eleje így szól: „szent szabadság áldva légy, ez szíveink szava rég, a magyart dicsérje, félje minden békén és csatán…” Fáy Elek (1906) soraival: „Rajta magyar, jön az ellenség, védd a hazád örök igazát, bár ha a pokol ördöge rontana rád.”
Wekerle László pattogós librettója (1939) ekképp cseng: „Magyarok serege rontsd a labanc hadát, közeleg az óra, csatariadóra, hogy a magyar akarata, csatavasa, viadala mentse meg a szomorú hazát. Magyarok hej!” A szocialista korszak is megszülte a maga szövegváltozatait. Vargha Károly próbálkozása 1961-ből: „Riad a kürt szava, dobban az ifjú szív, repül a szó: a haza hív. Vörös az ég, kel a nap, jön az ellenség. Bosszú tüze ég, azt akarja rég, hogy árva népünk ősi jogát, igaz harcunk diadalát meg ne lássa ez a nemzedék”.
