Pilóták öngyilkos támadásaira korábban is volt példa a háborúban, nemcsak japán, hanem szövetséges oldalon is, azonban ezekben az esetekben végzetesen sérült gépekről, esetleg kétségbeesett magánakciókról volt szó. Az immár szinte teljes amerikai légi fölény (a Leyte-öbölben indított támadás visszaverésével megbízott japán erőknek mindössze 40 bevethető repülőgépe volt) azonban arra sarkallta a japán vezetést, hogy rendszert csináljon ebből a gyakorlatból.
A különleges öngyilkos alakulatok megalkotásának ötlete valószínűleg Okamura Motoharu kapitánytól származik, az elsőt viszont Ónisi Takidzsiró admirális állította fel, miután kijelentette, hogy a Fülöp-szigetek megtartásának nincs más módja, mint felrakni egy 250 kilós bombát egy Zeróra, és hagyni, hogy becsapódjon egy amerikai repülőgép-hordozóba. A különleges alakulatot a mongol inváziós flottát elpusztítót tájfunról kamikazénak, azaz „isteni szélnek” nevezték el.
A jelentkezés elvileg önkéntes alapon működött, de még a szigetország önfeláldozásra építő hagyományai mellett is a pilóták többsége valójában parancsra cselekedett. Az egyik első kamikaze, Szeki Jukio például állítólag kijelentette, hogy nem a császárért vagy a Birodalomért vállalja a küldetést, hanem azért, mert parancsot kapott rá.
Ugyan a négy gépből csak egy érte el a célt, 30 tengerész és az ausztrál flotta vezérkari főnöke is életét vesztette a támadásban. Az igazi sikert azonban Szeki Jukio érte el, amikor két nappal később élete feláldozásával elsüllyesztette a USS St. Lo repülőgép-hordozót.
Ugyan a Fülöp-szigetek elfoglalását nem sikerült megakadályozni, az eredményeket látva a japán vezetés egyre több kamikaze kiképzését és bevetését határozta el, a háború végéig nagyjából 2800-an haltak „önkéntes” halált ily módon, megrongálva körülbelül 400, elsüllyesztve 34 szövetséges hajót.
Kiemelt fotó: Wikimedia Commons/Közkincs
