Az idén július 6-án startoló Tour de France mezőnye három hét alatt 3460 kilométert fog megtenni, miközben számos alkalommal járnak majd a versenyzők kétezer méteres magasság felett. A kerékpárosokat viszont e valóban emberfeletti teljesítmény elérésében a legmodernebb kerékpárok, sőt cserekerékpárok, illetve segítők, szerelők, edzők, orvosok hada fogja segíteni, a szakaszok között pedig luxuskörülmények között próbálhatják kipihenni a fáradalmakat.
Ilyesmiről a kerékpározás hőskorában, a XX. század első évtizedeiben szó sem volt: a versenyzők ekkoriban gyakorlatilag egyedül tekerték végig a gyakran 300 kilométeresnél is hosszabb napi etapokat, a szükséges szerszámokat és cserealkatrészeket is magukkal cipelve.
Csatamező körverseny
Az ebben az időszakban rendezett versenyek közül is kiemelkedik azonban az a megmérettetés, amelyet alig néhány hónappal az első világháború befejezése után rendeztek, méghozzá a kontinensnek a háború által leginkább sújtott vidékén, ahol hosszú éveken mészárolták egymást a német és az antant hadseregek. A Strasbourgból induló, majd hét, 300 kilométernél hosszabb szakasz után ugyanoda visszatérő útvonal a legnagyobb csaták helyszínei közül érintette az ypres-i, a somme-i, a marne-i és a verduni csatamezőket is.
A háború pusztítása még manapság, több mint egy évszázad után is látható ezeken a helyeken, néhány hónappal az utolsó tüzérségi párbajok után pedig iszonyatos volt a helyzet.
A Circuit des Champs de Bataille-t (Csatamező körverseny) a Le Petit Journal lap szervezte, azzal a szándékkal, hogy újjáélesszék a háború éveiben szinte megszűnt kerékpároséletet – és persze némi hírverést csapjanak a lapnak. Persze a háború a számba jöhető versenyzőket is megtizedelte, voltak, akik elestek vagy megsebesültek a fronton, a többieket szétszórta a kontinensen a háború forgataga – és akkor még nem is beszéltünk arról, hogy ezekben a hónapokban száguldott végig a világon a spanyolnátha-járvány is.
Váratlanul sokan neveztek
Sokan egyenesen arra számítottak, hogy nem is lesznek nevezők, de a győztesnek felajánlott összeg, 8500 frank – körülbelül négy évnyi francia átlagfizetés – elégnek bizonyult arra, hogy az április 28. és május 11-e közé tervezett megmérettetésre 140 sportoló jelentkezzen. Köztük voltak olyan nagy nevek is, mint a 17-szeres Tour de France szakaszgyőztes Jean Alavoine, az 1913-as Paris–Roubaix győztese, a belga Charles Deruyter, vagy éppen a tunéziai Ali Neffati, aki arról volt híres, hogy fezben tekert a versenyeken.
A rajton végül csak 87-en jelentek meg a nevezők közül, és ők is hamarosan elátkozták a percet, amikor az indulás mellett döntöttek. Mire a mezőny Metzhez ért az első szakaszon, feltámadt a szél, majd hódara kezdett esni. A luxembourgi cél előtt már rendesen havazott, így az elsőként beérkező Oscar Egg, a svájci bajnok dideregve ünnepelhette szakaszgyőzelmét, ami úgy hullott az ölébe, hogy két, jócskán előtte haladó versenyző eltévedt.
Ez rendszeresen előfordult, mivel a kerékpárosoknak a szervezők csupán egy hozzávetőleges útvonalat jelöltek ki, ezért a versenyzők sokszor bolyongtak az utat keresve a holdbéli tájon, az sem volt ritka, hogy a romok között kutattak az útkereszteződések környékén, hátha találnak valamilyen táblát, amely útba igazíthatja őket. Az időjárás sem fordult jobbra: az évszakhoz képest váratlan hidegben egy méter hó esett ezen a vidéken, havas, esős, saras túlélőtúrává változtatva a versenyt.
Túlélőtúrává vált a verseny
A háború miatt eleve innen-onnan összekapart biciklikkel, alkatrészekkel és ruházattal induló versenyzők küzdöttek a technikával, az útviszonyokkal, a hideggel, de még az is megnehezítette a dolgukat, hogy a teljesen megsemmisült infrastruktúrájú vidékeken az élelem vagy a víz beszerzése sem volt egyszerű. Eggnek egy bukás során eltört a kormánya, ezért a második szakaszon feladta a versenyt, ugyanezen a befutón Deruyter azzal szerzett örömet az összeverődő nézőknek, hogy egy bokáig érő női szőrmekabátban haladt át a célvonalon.
A Brüsszel és Amiens közti 323 kilométeres szakasz befutója is drámaira sikeredett. A célban várakozó szervezők aggódva figyelték, ahogy leszáll az este, és még egyetlen versenyző sem érkezett meg. Az arra járó autókat leintették, a sofőröket arról kérdezgették, nem láttak-e kerékpárosokat az úton. Senki nem tudott hírekkel szolgálni. Végül 18 óra 28 perccel a rajt után, éjjel negyed 12-kor Deruyter megérkezett, a célba érést igazoló papír aláírásához segíteni kellett neki, hogy megfogja a tollat, mert ő már nem érezte az ujjait.
Az ötödik helyezett másnap reggel 8-kor futott be, miután valahol a somme-i csatamezőn egy lövészárokba bevackolódva aludt néhány órát. Végül újabb pihenőnapot kellett beiktatni, és megemelni a limitidőt, hogy egyáltalán folytatódhasson a verseny.
Embertelen
Amikor sötét lett, egyetlen lélek sem maradt az utakon, aki bíztathatta volna őket, és egyetlen ház sem volt a láthatáron, csak azoknak a színesbőrű gyarmati munkásoknak a barakkjai, akiket a helyreállítási munkákhoz vezényeltek ide. A versenyzőknek fel kellett mászniuk a póznákra, hogy el tudják olvasni, mi van az útjelző táblákra írva. Embertelen volt
– tudósított egy újságíró.
A Vogézekben újra zuhogni kezdett a hó, az utolsó nagyobb emelkedőn a megmaradt húsz versenyző a kezében cipelte fel a kerékpárját. A hetedik szakaszon Deruyter minden erejét összeszedve elszakadt a többiektől, és egy hosszú szökés után elsőként ért célba. Összetettben végül 2 óra 25 perc előnnyel nyert, Anseeuw és Van Lerberghe előtt.
Még a szervezők is beismerték, hogy a körülmények nem voltak megfelelőek egy ilyen verseny lebonyolításához. Ettől függetlenül 1920-ban is megrendezték a Csatamező körversenyt, igaz, ekkor már csak egynapos változatban.
