„Megízlelni egy görögdinnyét olyan, mint megismerni az angyalok eledelét” – mondta állítólag az író Mark Twain, és amikor egy forró nyári napon egy jól behűtött, édes dinnyeszeletbe harapunk, a legtöbben egyet is tudunk vele érteni.
Az Afrikában – közelebbi származási helye egyelőre vitatott – vadon termő gyümölcsöt a régészeti leletek tanúsága szerint már legalább ötezer éve termesztik. De ha Twain egy ilyen ősi görögdinnyét ízlelt volna meg, akkor nem az angyalokat, hanem inkább az ördögöt és a poklot emlegette volna – és ha szerencséje van, nem törik ki néhány foga is a harapás során.
Őseink víztartaléka volt a dinnye
A görögdinnye ugyanis jó esetben íztelen, de inkább erősen kesernyés, rendkívül kemény, sárgás-fehéres húsú gyümölcs volt ekkoriban. Joggal merül fel a kérdés, hogy akkor miért termesztették az emberek? Aki ismeri a gyümölcs nevét a nagyobb európai nyelveken, már sejtheti a választ.
Watermelon, Wassermelone, melone d’acqua stb. – azaz „vízdinnye”. Bizony, ókori eleink nem az ízét, hanem a víztartalmát értékelték a gyümölcsnek. A görögdinnye ugyanis már akkor is igen sok vizet tartalmazott, ráadásul a legtöbb gyümölccsel ellentétben hűvös, száraz helyen jól viselte a hosszú tárolást is.
Ekkoriban az emberek már bőven ismerték és gyakorolták a növénynemesítést, ezért amikor a görögdinnye olyan mutációjával találkoztak, aminek még az íze sem volt olyan borzasztó, természetesen azt próbálták meg tovább termeszteni. A sikerre viszonylag nagy volt az esély, mivel az ősdinnye keserűségéért a mai kutatók szerint mindössze egyetlen gén volt felelős.
Piros lett és édes
Az átalakulás, illetve a görögdinnye elterjedésének pontos folyamatát nem ismerjük, de néhány forrásból egyes lépcsőfokok rekonstruálhatók. Az ókori görögök elsősorban gyógyhatású növényként ismerték, víztartalma mellett javasolták hashajtóként történő fogyasztását, illetve egy-egy frissen szelt szeletet a hőgutát kapott páciensek homlokára helyezve enyhítették azok szenvedését.
A Kr. u. III. századból már találunk olyan görög és héber nyelvű forrást, amely a görögdinnyére az „édes” jelzőt használja, de a gyümölcs húsa még ekkor is sárgás volt, a ma megszokott piros színét csak a további, a cukortartalmat növelő nemesítéssel érte el (genetikailag ugyanis összefügg e két jellemző).
E folyamat további évszázadokig tartott, ugyanis csak a XIV-XV. századból ismerünk olyan ábrázolásokat, amelyeken már egyértelműen piros színű a dinnye belseje. A gyümölcs a X. századra hódította meg Kínát (ahol ma a legtöbbet termesztik belőle a világon), Amerikába pedig az európai gyarmatosítókkal került.
Ha tehát idén nyáron sikerül kifogni egy-egy ízetlenebb dinnyét, ne szomorkodjunk, hanem gondoljunk arra, egy egyiptomi földműves mit nem adott volna azért, ha egyáltalán ehető dinnyéhez juthatott volna, és nem kellett volna fáradságos munkával péppé vernie, hogy néhány liter iható vízhez jusson.
Kiemelt kép: SAM PANTHAKY / AFP
