Az Égei-tenger legészakabbi szigete Thászosz, amelynek jelentősége meghazudtolja viszonylag kicsi, 380 km2 területét. Már az őskorban lakott volt, a bronzkorból jelentős építkezésekről maradtak fenn régészeti bizonyítékok, ebből az időből származnak az első ismert temetkezések is. Később a föníciaiak is betelepedtek – a sziget aranybányái jelentős vonzerőt jelenthettek számukra –, a legenda szerint az ő vezetőjükről kapta a nevét Thászosz.
Kr.e. 650 körül azután a Kükládok szigetcsoporthoz tartozó, jóval délebbre fekvő Párosz szigetéről érkeztek gyarmatosítók. A szigetről és történelmi szerepéről több görög történetíró, így Hérodotosz és Thuküdidész is említést tesz, hiszen gazdagsága révén – a szárazföldön is birtokába került néhány komolyabb aranylelőhely, ezenfelül bora és gyümölcsei is keresett árunak számítottak – politikai jelentősége is nőtt, és a gyakori háborúskodások következtében az uralkodói elit is többször cserélődött.
Többször gazdát cserélt
A Perzsia elleni ión felkelés idején (i. e. 499–493) esett át az első jelentősebb, a krónikákban is megörökített ostromon, a perzsa uralom végét követően az Athén vezette déloszi szövetséghez csatlakozott, ám a görög polisszal is összerúgta a port, amely két éves ostromot követően bevette a megerősített thászoszi fővárost. Ez nagyjából Kr.e. 463-ban történt, a rájuk kirótt adók és békefeltételek alaposan megrendítették a thászosziak jólétét, és véget vetett szárazföldi befolyásuknak is. Néhány évtizeddel később Athén elleni lázadásuk lakedaimóni fennhatósághoz vezetett, ám Kr.e. 407-ben az athéniak Thraszübulosz vezetésével restaurálták hatalmukat.
Az Athén és Spárta, valamint szövetségeseik közötti peloponnészoszi háború (i. e. 431–404) során még néhányszor gazdát cserélt a Fekete-tengerhez közel eső, katonai és kereskedelmi szempontból is stratégiai ponton elhelyezkedő szigetállam.
Később a makedón és a Római Birodalom vetekedett fennhatóságáért, és bár hosszabb-rövidebb időszakokra elnyerte függetlenségét, az i. sz. 4. századtól a Keletrómai Birodalom, később Bizánc uralma alá került.
Egy lelet különösen érdekes volt
Nagy valószínűség szerint a hellenisztikus korban bekövetkező egyik erőszakos elitcsere áldozata lett az a javakorabeli férfi is, akit Thászosz ókori temetőjének egyik mészkősírjában találtak a régészek. A több tucatnyi, főként családi sírban a Kr.e. IV-I. század között elhunytakat, a csecsemőtől az aggastyánig a legkülönfélébb korosztályhoz tartozó nőket, férfiakat, gyermekeket helyeztek örök nyugalomra.
A feltárásra 2012-ben került sor, azóta számos részletet tisztáztak a szakemberek a szigeten élők – és a korabeli görögség – életkörülményeit illetően, egy önállóan eltemetett férfi maradványai azonban különösen felkeltették a figyelmüket.
Anagnostis Agelarakis, a New York-i Adelphi Egyetem antropológiaprofesszora beható vizsgálatnak vetette alá a csontokat az elmúlt néhány évben, megállapításait az Access Archeology című szaklapban nemrégiben hosszú tanulmányban publikálta. A tetem csontjainak, fogainak, ízületeinek tanulmányozásából arra a következtetésre jutott, hogy legalább 50–55 esztendős, sőt talán 60 év feletti kort élt meg az illető.
Pengével a mellében
Igen robusztus testfelépítésű volt, különösen felsőteste és végtagjai mutatták erős izomzat nyomát, valószínűleg foglalkozásából és életmódjából adódóan is állandó, nagy erőkifejtést igénylő fizikai megpróbáltatásnak volt kitéve. Erősen valószínűsíthető – már a temetőben elfoglalt pozícióból is – a hajózáshoz kötődő tevékenység.
A csontokat a Thászosz Szigeti Régészeti Múzeumban tisztították meg, amikor különös elváltozásra lettek figyelmesek a szakemberek. A férfi sternumán, azaz mellcsontján alul egy igen szabályosnak tűnő lukat fedeztek fel, amelyről először azt feltételezték, az emberek mintegy 5 százalékát érintő csontfejlődési rendellenesség következtében alakult ki. Az érintettek nagy részénél tünetmentes fejlődési rendellenesség adott esetben fájdalmas és veszélyes következményekkel is járhat. Ebben az esetben azonban egyik eshetőség sem állt fenn.
Azonnal nyilvánvaló lett, hogy ez az eset nem a szegycsonti hasadék fejlődési rendellenességéhez tartozik, hanem mechanikus módon okozott nyílás, amely egy teljesen áthatoló alsó szegycsonti sérülés következtében keletkezett.
– írja tanulmányában az antropológusprofesszor. A mellcsont alsó részén egy hétoldalú bemeneti nyílást lehet látni, amely nem mutatta gyógyulás jelét, magyarán a férfit leszúrták.
Kivégezték
Az antropológus és munkatársai nem elégedtek meg a diagnózissal, részletesen megvizsgálták azt is, pontosan milyen fegyverrel hajtották végre az emberölést. A seb alakjából a fegyver alakjára következtetve háromdimenziós viaszmodellt készítettek erről a bizonyos tárgyról, majd az ókori eljárást imitáló bronzötvözetből formába öntötték a fegyvert. Az eredmény beigazolta a feltevést: egy szúrólándzsa nyelének alsó végén elhelyezkedő tüske, úgynevezett styrax okozta a sérülést.
A rekonstruált fegyvert ballisztikus modellen kísérleteknek vetették alá, hogy a halálos döfés irányát és erejét meghatározzák.
Minden jel arra mutatott, hogy a fegyvert nem távolról dobták az áldozat mellkasába, nem is közelharc közben döfték le vele, hanem szabályos kivégzésről van szó. A férfit mozgásképtelen állapotban érte a végzetes szúrás, vagy a falhoz rögzítették, esetleg kezét a háta mögé kötözve hanyatt fektették
annak érdekében, hogy precíz, anatómiai szempontból kiszámított módon, megfelelőn pozícionálva egy jól irányzott csapást mérjenek a mellkas alsó gátorközére.
Ennek eredményeként a közvetlen közelről, a mellkasra nyomva végrehajtott, igen erőteljes szúrás a mellcsonton teljesen áthatolva átszakította a férfi tüdejét és a szívburkot, így nagyon hamar – alig egy perc leforgása alatt – elvérzett, és beállt a halál. Igen valószínű – állítja a tudós –, hogy „kidolgozott kivégzési eljárásról” beszélhetünk.
Méltó ellenfél lehetett
Mivel külön sírba, ám a családi sírok közvetlen közelébe temették, esetét nyilvánvalóan külön kezelték, ám a tisztességes eltemetés rítusát nem tagadták meg tőle. Ebből nyilvánvaló, hogy nem vetették ki szimbolikusan a közösségből, azaz nem követhetett el olyan főbenjáró bűnt, árulást a közösség – az uralkodó elit – ellen, amiért szabályos perben elítélték és törvényen kívül helyezték volna.
Ez esetben eltüntették volna a nyomait is, nem kerülhetett volna az ókori polisz temetőjébe. Temetési felajánlásként a régészek egy vasból készült vakarót is találtak a sírjában, ami megerősíti a feltételezést, hogy az áldozatot nem vetette ki magából a szigetállam közössége.
A görög történetíróktól tudjuk, hogy az Athén elleni thászoszi felkelést Kr.e. 407-ben Thraszübulosz erőszakkal fojtotta vérbe, amelynek során számos kivégzést is eszközöltek, és igaz ez az ezután következő spártai uralomra is. Kr.e. 338-ban II. Philipposz makedón király az athéniaktól hódította el a poliszt, III. Alexandrosz (Nagy Sándor) halálát követően pedig különösen zavaros időszak vette kezdetét az Égei-tengeren.
Az egyik ilyen rezsimváltás idején, esetleg Thászosz idegen hatalom általi meghódítása során ölhették meg e férfit is.
A tanulmány megállapításai és vizsgálati módszerei bepillantást engednek a görög poliszok társadalmának néhány kulcsfontosságú eseményébe, és alapul szolgálhatnak nem csupán további antropológiai megállapításoknak, hanem az életmódra, hatalomváltásra, az elhunytakkal kapcsolatos vallási és politikai hiedelmekre, szokásokra irányuló komplexebb kutatásoknak is.
