Richard J. Evans: Mi ösztönözte a téma kutatására és könyvének – Reckoning: Legacies of Nazi Persecution and the Quest for Justice (Oxford University Press, 2018) –megírására?
Mary Fulbrook: Két, egymástól lényegesen eltérő nézőpontból kezdett érdekelni a történet. Egyrészt amiatt, hogy a holokauszt öröksége generációkon keresztül tovább él, amit részletesen is szerettem volna tanulmányozni. Másrészt pedig a maradandó igazságtalanság miatt: korábbi kutatásaim során úgy éreztem, hogy
Szerettem volna szemügyre venni részleteiben és szélesebb perspektívából is, mi történt a két féllel – az elkövetőkkel és az áldozatokkal –, és mi ennek a jelentősége a következő nemzedék számára.
Mind a túlélők, mind az elkövetők ma már igen idősek, néhány év múlva már alig él közülük valaki. A holokauszt közéleti és kulturális emlékezete azonban ahelyett, hogy elenyészne, egyre erősödik. Mi lehet ennek az oka?
A holokauszt emlékezetét egy gombafelhőhöz hasonlítanám: volt egy hatalmas robbanás, ám annak helyszínénél sokkal szélesebb területre terjedt ki és ereszkedett le a felhő.
Nemzedéki dinamikát láthatunk ebben: a második világháború utáni évtizedekben, a hidegháborús környezetben az emberek a háború legfontosabb, húsbavágó következményeivel voltak elfoglalva. Egy új generációra volt szükség ahhoz, hogy a holokauszttól kellő távolságra erőt gyűjtsünk a szembenézésre.
A holokauszt utáni második nemzedék továbbá, amelynek nem volt közvetlen tapasztalata az eseményekről, a túlélőktől eltérő módon kívánta vizsgálni a holokausztot és szembenézni azzal. Arra keresték a választ, miként kerülhetett rá sor egyáltalán, valamint a magatartásformákra, amelyeket a szülők generációja annak idején tanúsított.
Érthető, hogy az 1950-es, 1960-as években felnövekvő nemzedék megkérdezi a szülőket, mit éltek át áldozatként vagy hogyan lettek elkövetők, de milyen magyarázatot talál a harmadik generáció érdeklődésére?
Az áldozatok gyerekei gyakran nem kérdezősködtek a szüleiktől, inkább tiszteletben tartották a döntést, hogy ne bolygassák a fájdalmas múltat. Ám az 1970-es évek közepétől a túlélő közösségek úgynevezett „második generációja” hirtelen ráébredt arra, hogy ők is mások, nyomot hagy rajtuk a múlt, amelyről alig tudnak valamit. Nem érezték jól magukat a bőrükben, ezért kénytelenek voltak feltárni a régi történeteket.
Ami az elkövetők gyerekeit illeti, akik nem tudták biztosan, mit is tett az apjuk – e kimondhatatlan dolgokat általában ugyanis az apák követték el –, valószínűleg őrlődtek a között, hogy tudni akarják és a között, hogy nem akarják tudni: a tett totális elutasításával párhuzamosan továbbra is szeretni és tisztelni kívánták apjukat. E nemzedék tehát nem közvetlenül egyes apákat, hanem általában az apák generációját támadta. Igen nehéz volt szembesülni a valósággal, s számos családon belüli feszültséghez vezetett, ha valaki fel akarta fedni az igazságot, míg a többiek arra akarták rávenni, hogy ne tegye.
A gombafelhő metaforája különösen jól alkalmazható a harmadik generációra. Ez esetben bejön a generációs felezési idő jelensége is: a holokauszt közvetlen jelentősége már elhalványult, ami sokaknak lehetővé tette, hogy szert tegyen az elkövetők gyermekei számára még elérhetetlen érzelmi távolságtartásra.
A jelenre és a jövőre nézve más összefüggések is felmerülnek: különösen érdekesnek találtam, hogy a háború utáni második és harmadik német nemzedékben megnőtt a morális felelősség. Nem kevesen választottak segítő hivatást, így például a tanítást és a pszichiátriát. Még ha nem is tudják megváltoztatni a világot, a maguk szerény módján igyekeznek jobb hellyé tenni.
Ön szerint a különféle német intézményeknek – a hadseregnek, a nagy államminisztériumoknak, a külügyminisztériumnak – a holokausztban való részvételéről szóló leleplezések olyan hatással jártak, hogy a fiatalok folyamatosan szembesültek nagyszüleik szerepével?
Úgy gondolom, az első Wehrmacht Kiállítás [a második világháborúban elkövetett háborús bűnökről, amelyet először 1995-ben Hamburgban rendeztek meg, majd beutazta Németországot és Ausztriát] például kétségkívül generációk közötti párbeszédet nyitott a nagyszülők és unokáik között.
A kiállítás erre ébresztette rá az embereket.
A német külügyminisztérium, illetve más minisztériumok szerepéről már jóval kevesebb szó esik. Ezt zavarónak találom, minthogy véleményem szerint a munkaügyi minisztériumhoz hasonló testületek komoly felelősséget viselnek a kényszermunka megszervezésében és elősegítésében; ez a fajta bűnrészesség a bűn elkövetésével határos.
Ezzel nem szembesültek igazán a harmadik generációhoz tartozó németek, mert ugyan komoly történelmi monográfiák jelentek meg a témáról és a fontosabb lapok is foglalkoznak vele, a múzeumok sokszor még mindig igen leegyszerűsítve mutatják be az elkövetőket.
Mindenki hallott a nürnbergi perről, melynek során a szövetségesek katonai törvényszéke felelősségre vonta a túlélő náci vezetőket 1945–1946-ban. Egyre többen tudnak a specializáltabb perekről is, amelyben főleg az amerikaiak állítottak bíróság elé orvosokat, bírókat satöbbi. És voltak olyan bírósági eljárások is, amelyeket németek tartottak, ezeket külföldön nemigen ismerik. A különféle perek ellenére Ön elégedetlennek és dühösnek látszik amiatt, hogy olyan sokan elkerülték az igazságszolgáltatást.
Azt hiszem, hogy a könyvem szövegén is átütő düh a német igazságszolgáltatás által a háborút követő évtizedekben elkövetett hibák tökéletesen indokolható vádiratán alapul. A történészek szerintem mind a mai napig adósok a bűnvádi eljárássorozatok konkrét hibáinak bemutatásával. Nyugat-Németországban például a régi bűntetőjogi definíciót alkalmazták a „gyilkosság” leírására, mely csupán arra volt alkalmazható, aki személyesen motivált volt és vett részt „túlzott brutalitásban”.
A [ma Délkelet-Lengyelországban található] bełżeci megsemmisítő táborról – ahol százezreket tereltek gázkamrába – szóló perben nyolcból csupán egyetlen személyt találtak bűnösnek. A többiekről úgy vélték, csak „parancsot teljesítettek” – azzal, hogy embereket tereltek a gázkamrákba! –, s mindössze egyikükről bizonyítható be, hogy úgymond egyéni motiváció alapján cselekedett.
Teljes foglalkozási ágak esetében szándékosan meg sem fontolták, hogy bíróság elé állítsák az érintetteket. Ezek közé tartozott a nyugat-német bírói testület, amelynek számos tagja a Harmadik Birodalom Népbíróságának nevében számolatlanul osztogatta a halálos ítéleteket, és ők azzal az indokkal kerülték el a számonkérést, hogy az akkor életben lévő törvények szerint jártak el. Csomó magas pozícióban lévő jogász folytathatta tevékenységét, így befolyást gyakorolt a háború utáni jogrendszerre is. A közszolgálatban dolgozók egy az egyben elkerülték a komoly jogkövetkezményeket. Ezt nevezem óriási igazságtalanságnak.
Amely csoporttal szemben viszont mélyrehatóbb vizsgálatot folytattak le, annak tagjai közül rendszeresen a kishalakat állították csak bíróság elé, erre példa az úgynevezett „eutanázia-program” végrehajtására szolgáló szanatóriumok gondozószemélyzete. Ők két-három éves börtönbüntetést kaptak, ám a programot menedzselő nagy számú orvos alapvetően elkerülte a számonkérést.
Végül kiugró egyenlőtlenséget látok a Harmadik Birodalom haszonélvezőinek háború utáni jövedelmező karrierje, zsíros nyugdíja – közülük sokan hosszan éltek még jólétben – és azon túlélők sorsa között, akik évekig küzdöttek az elismerésért és kompenzációért. Nem kevés embernek túl későn és alig valamit juttattak.
Nem pusztán a zsidókra vagy a gettókban dolgozókra gondolok itt, hanem például a homoszexuális férfiakra, akiket a háború után még egy negyedszázadig kriminalizáltak. Gyakran túlságosan szégyellték, hogy beszéljenek erről, s ha mégis kiléptek a fényre, gyorsan visszazárták őket a börtönbe, hiszen a homoszexuális aktus bűncselekménynek számított. Amikor évtizedekkel később kompenzálták őket, már túlságosan késő volt.
Súlyos igazságtalanságokról beszélünk. Az erőszak rendszerét kiszolgáló milliók közül Nyugat-Németországban csupán 106 ezer embert vontak vizsgálat alá, közülük hatezer ellen emeltek vádat, és végül négyezret ítéltek el. Ez szánalmas eredmény.
Működése alatt egyedül Auschwitzban hat-nyolcezer ember dolgozott, s mindössze talán 50 embert állítottak bíróság elé. Minden szempontból szánalmas történet ez: a fenti arányok, a felelősségre vonás elkerülése és az áldozatokkal szembeni igazságtalanság miatt is. Egyszóval úgy vélem, ha könyvemben dühös hangot ütök meg, az megalapozottnak tekinthető.
Miként magyarázható, hogy akik tudtak a szörnyű tömeggyilkosságokról, azok sem tettek semmit vagy fejezték ki erkölcsi felháborodásukat?
A Harmadik Birodalom rendszerének felépítésében rengeteg ember cinkos volt, és vagy profitáltak belőle – például a zsidóvagyon „árjásításából” –, vagy közömbösek voltak az áldozatok sorsával szemben.
Sokan tényleg együtt éreztek az üldöztetések elszenvedőivel, ugyanakkor maguk is átélték azt, például ha a férjüket kommunizmus miatt táborba zárták, vagy valami tilalmasat mondtak a péknél, és a mellettük álló nő feljelentette őket a Gestapónál.
Az elnyomás és jóváhagyás két szélsőségére kihegyezett viták túlzottan leegyszerűsítők. Úgy gondolom, a látszólagos alkalmazkodás és beleegyezés számottevő része a már megtapasztalt félelemből és terrorból eredt. A terrorgépezet nagyságrendje miatt érezték az emberek egyre kilátástalanabbnak magukat és tartózkodtak a cselekvéstől.
A háború alatt továbbá egyre jobban aggódtak az övéikért – a fronton harcoló apákért, testvérekért, fiakért –, és abban az alapeszmében osztoztak, hogy a haza a túlélésért küzd. Nagyon összetett tehát a kép, morálisan semmiképp nem egyszerűsíthető le.
Könyve kézzelfogható közelségbe hozza a kegyetlen bűntettek szinte elképzelhetetlen mértékű brutalitását, gyűlöletét és erőszakosságát. Ugyanakkor azt állítja, a történészek igen nehezen tudják megragadni, miért vettek részt benne az emberek. Nem kellene mégis megpróbálni?
Természetesen meg kell próbálni, én magam több mint 650 oldalon keresztül kísérlek meg magyarázatot adni. Dokumentálni tudjuk, beszámolunk róla és kötelességünk kommunikálni is a történteket. Nézetem szerint mélyebb, morális értelemben soha nem tudunk magyarázatot adni, mert meg sem tudjuk érteni.
Egész életemben üldözött a kérdés, hogy Johann Sebastian Bach és Johann Wolfgang von Goethe nemzete – amelyik ilyen magas színvonalú zene és irodalom létrehozására volt képes – miként tehette lehetővé egy Adolf Hitlerhez hasonló ember hatalomra jutását.
Számos szempontból könnyű a magyarázat, ám mélyen, legbelül ott rejlik a kérdés: hogyan követhettek el ilyesmit az emberek?
A teljes beszélgetés a magyar nyelvű BBC History új, 2019. áprilisi számában olvasható.
Kiemelt kép: BEATA ZAWRZEL / NURPHOTO
