A Közép-Ázsiában és a Közel-Keleten őshonos pisztácia magjának emberi fogyasztásáról már a történelem előtti időkből is vannak bizonyítékaink, termesztése pedig valamikor a bronzkor környékén kezdődhetett a mai Üzbegisztán területén. Bár jól tűri a sós, szikes talajt, termesztéséhez elég speciális viszonyok kellenek, a forró, száraz klíma mellett hideg időszakokra is szüksége van ahhoz, hogy magokat teremjen.
Nem véletlen, hogy sokáig csak egy jól körülhatárolt területen tudták nagy mennyiségben termeszteni a Közel-Kelet térségében, és különösen Irán néhány tartományában, ahol a sivatagi éghajlat a megfelelő meleget, a magas hegyek pedig a megfelelő hideget biztosították a növény számára.
Megkeresték a megfelelő helyet
A közel-keleti bevándorlókkal együtt a pisztácia is megjelent az Egyesült Államokban már a XIX. század közepén, a század végén pedig már viszonylag nagy piaca is volt a csemegének, de az igényeket ekkor is közel-keleti importból fedezték, mivel a pisztácia csak dísznövényként élt meg Amerikában.
Az áttörés tulajdonképpen egy embernek, egy William E. Whitehouse nevű botanikusnak köszönhető, aki 1929-ben Iránba utazott, ahonnan több kilónyi, gondosan összeválogatott pisztáciamaggal tért haza (Iránban a pisztácia számtalan alfaját termesztik, nem is beszélve a vadon élő fajtákról).
Hazatérése után az őt alkalmazó kutatóintézet háromezer, az elültetett magokból kinőtt pisztáciafát vizsgált meg tüzetesen, és végül egyetlen, egy iráni tartományról (Kermán) Kermannak keresztelt fajtát választott ki. Ez jól megélt a kaliforniai bázis éghajlati viszonyain, ahol a forró nyarak után a télen jellemző hűvös ködök megfelelőnek bizonyultak a növény számára.
Amerika önellátó lett
A következő évtizedekben a Kerman további nemesítéssel még jobban alkalmazkodott a kaliforniai éghajlathoz, ám kereskedelmi léptékű termesztésre mégsem került sor sokáig, mivel az árak nem tudtak volna versenyezni az – elsősorban iráni – importéval. A pisztáciamag népszerűsége viszont töretlenül egyre nőtt, ezért az 1970-es években mégis voltak, akik fantáziát láttak a kaliforniai termesztésben – 1976-ban pedig az első szüretre is sor került.
A legjobbkor, hiszen 1978-ban bekövetkezett az iráni forradalom, majd 1979-ben a teheráni amerikai követséget érte támadás, a válaszul bevezetett szankciók pedig egy csapásra elvágták az amerikai piacra érkező pisztácia nagy részének utánpótlását. Mivel ekkor már a megfelelő növény kéznél volt, Kalifornia alkalmas völgyeit gyorsan elborították a pisztáciafák.
Whitehouse 1982-es halála előtt még tanúja lehetett annak, hogy tonnaszámra szüretelik le az amerikai földön termett pisztáciát. Miután az Irán elleni szankciókon enyhítettek, a kaliforniai termelők már nem akartak visszakozni, és el is érték egy jókora védővám bevezetését a külföldi pisztácia ellen. Egy elkötelezett botanikus és egy forradalom mellett ez is kellett ahhoz, hogy a kaliforniai pisztáciatermelés egy mára nagyjából évi 1,6 milliárd dolláros iparággá nője ki magát abból a néhány zsáknyi magból, amely 1929-ben megérkezett az országba.
MICHEL GUNTHER / MAU / BIOSPHOTO
