A hazai köztudatba az került be, hogy az angolok legyőzték a nagy spanyol armadát, amelyet II. Fülöp spanyol király (1556-1598) Anglia megszállására küldött. Ezzel kapcsolatban az angol nyelvű szakirodalom számos kétellyel él: nem egy armada volt, hanem több, eredeti neve nem legyőzhetetlen, hanem a legszerencsésebb, célja nem a szigetállam meghódítása volt, nem pusztult el, nem győzték le, vagy ha igen, hát nem az angolok – írja Illik Péter történész A spanyol armada pusztulása (1588) című könyvében.
Joga volt az angol trónra
Az előzmények azonban korábbra nyúlnak vissza és igencsak szerteágazók, nem arról van szó tehát, hogy II. Fülöp spanyol király elsőként a támadás eszközét választotta volna Anglia megszerzésére. 1587-ben I. Erzsébet angol királynő kivégeztette Stuart Máriát, a skótok királynőjét. Utóbbi már 1577-ben világosan jelezte, hogy az angol trónra való jogát nem fiára (a későbbi I. Jakab angol királyra), hanem II. Fülöp spanyol uralkodóra hagyja.
Ugyanakkor II. Fülöpnek ez a joga egyébként is megvolt, hiszen felmenői III. Edward angol királytól származtak. Ráadásul II. Fülöp céljai Anglia irányába jó ideje világosak voltak, hiszen 1554-ben feleségül vette az 1558-ban meghalt, a köznyelvben véresnek nevezett Máriát, azaz I. Máriát, VIII. Henrik angol király és aragóniai Katalin lányát, akit Henrik eredetileg Szapolyai János magyar királynak szánt feleségül. Halála után a spanyol király I. Erzsébet angol királynőnek is tett házassági ajánlatot, de az elutasításra talált.
Spanyolország stabil maradt
Mind az angol, mind pedig a magyar szakirodalomban széles körben elterjedt, hogy a spanyol gazdaság nem bírta II. Fülöp túlfeszített ambícióit, illetve, hogy az 1588. évi kudarc után lényegében összeomlott. Ennek azonban nem csak az a tény mond ellent, hogy a következő négy évtizedben még több armada indult különböző célokkal Anglia irányába, hanem a legújabb kutatások is.
A szerzők (Mauricio Drelichman és Hans-Joachim Voth) harminc oldalas nagytanulmányukban a spanyol gazdasági helyzetet elemzik II. Fülöp idején, és hasonlítják össze a korszak más államainak financiális helyzetével. Megállapításaik azt mutatják, hogy II. Fülöp sem feszítette túl a gazdasági lehetőségeket, és aktív külpolitikájába nem roppant bele a spanyol gazdaság. Így mindenképpen téves az a nézet, hogy a spanyol armada „pusztulásával” összeroppant a spanyol nagyhatalom.
Zsarolás, blöff
Mi lehetett egyáltalán a spanyol armada célja? 1587 márciusára Walsinghamnek (I. Erzsébet angol királynő kémfőnöke) – áttételesen ugyan de – volt beépített embere közvetlenül a spanyol hadvezetés közelében. Nem véletlen, hogy De Lamar Jensen történész megállapította, hogy amennyiben a cél az armada elindításának és hadműveleteinek eltitkolása volt, úgy ez volt a legrosszabbul eltitkolt hadművelet a történelemben.
Persze itt is van egy csavar a történetben: a flotta vezetője, Medina Sidonia magával vitt egy levelet II. Fülöptől, amelyet Párma hercegének, a szárazföldi csapatok fejének kellett volna átadnia. Ennek titkos záradéka viszont nem azt tartalmazta, hogy az armada célja Anglia megszállása, hanem azt, hogy el kell érni:
- a katolikus vallásszabadság visszaállítását Angliában;
- Anglia ne támogassa a hollandokat és
- fizessen jóvátételt az eddig a spanyoloknak okozott károkért.
– sorolja Illik Péter.
Ha valóban ezek voltak az armada céljai, akkor viszont ez volt a legjobban elrejtett titok, mivel még a későbbi korok történészeinek zöme sem tudott róla. Így viszont az armada sokkal inkább egy fenyegetés, zsarolási eszköz, ha úgy tetszik blöff volt, semmint egy inváziós haderő.
Lassú karaván
Kérdés, mennyire lehet egyáltalán armadáról beszélni: maga a flotta összetétele, hadi felkészültsége, illetve a spanyol hadászati elképzelések vitathatóak. Az armada lényegében egy sokféle hajóból összerakott, csigalassúsággal mozgó karaván volt, amelynek elsődleges célja a rajta utazó gyalogság „helyzetbe hozása”, az angol hajók megcsáklyázása, illetve Párma herceg partraszálló csapatainak biztosítása volt.
Inkább a balesetek
Hogy mennyire volt szerencsés a spanyol armada? Már két héttel az elindulás után elkezdtek fogyni a felhalmozott készletek, ráadásul az armadát egy vihar zilálta szét június 21-én, így azt újra össze kellett gyűjteni Corunnánál (La Coruña). A július 13-i corunnai seregszemle szerint a flotta 129 hajóból állt, és 25,700 embert szállított.
Végül július 21-én hajóztak ki a corunnai kikötőből és vánszorogtak tovább a célterület felé. Az armada július 30-án, szombat kora reggel látta meg először az ellenséges partokat.
A flotta parancsnoka, Medina Sidonia azonnal haditanácsot hívott össze, ahol a legnagyobb probléma az volt, hogy semmilyen hírük nem volt Pármáról és csapatairól, akiket a holland partoknál kellett volna a hajókra felvenniük. E naptól kezdve az angol, több mint száz hajóból álló flotta folyamatosan zaklatta az armadát, amelyben sokkal inkább szerencsétlen balesetek tettek kárt, semmint a brit támadások.
Nem nagyok a veszteségek
A kisebb-nagyobb összecsapások sorában az augusztus 8-i események hoztak fordulatot. Hajnalban ugyanis az angolok nyolc robbanóanyagokkal megrakott hajót küldtek a spanyol zárt alakzatba. Komoly kárt nem tettek, mivel a spanyol hajók kitértek előlük, horgonyköteleiket elvágták, ellenben szétzilálták a spanyol formációt, amely csak reggel 10 órára tudott visszarendeződni.
A gyújtóhajó-akció csak a nyitánya volt egy egész napos tengeri küzdelemnek, a gravelines-i csatának. A spanyol veszteséglistáról több eltérő adat van (mint szinte minden számadatról az armada kapcsán: hajószám, létszám, felszerelés etc.), ebből a középérték: 4 elsüllyedt, számos megrongálódott hajó, több mint 1000 halott és hozzávetőleg 800 sebesült.
Ez önmagában nem magas szám, így az armada még e nap fordulatai után is jelentős és fenyegető haderő maradt a csatornán. A legdrámaiabb fordulat azonban másnap, augusztus 9-én történt: a hajnal óta fokozódó északnyugati szél egyre közelebb sodorta a flottát a sekély és ezért rettegett flandriai partokhoz. Tulajdonképpen ekkor érte az armadát az egyetlen szerencse, mivel a szélirány megfordult, és megmentett a hajókat a zátonyra futástól.
Zátony szedte az áldozatait
Az augusztus 9-i délutáni haditanácson Medina Sidonia és parancsnokai amellett döntöttek, hogy északról megkerülve a brit szigeteket hazatérnek. Ugyanezen a napon Párma is meghozta döntését, hallva a csatazajt a csatornán, nem hajózta be csapatait a csónakokra, amelyekkel a flottát szándékozott volna elérni. Ezután kezdődött meg az armada vesszőfutása a számára idegen vizeken, az Atlanti-óceánon.
A ki mit vesztett kérdést tekintve a következmények sem egyértelműek. A Corunnából elindult 129 spanyol hajóból legalább 50 (általában 64–65 darabot említenek) nem tért vissza, de a visszatértek zöme is súlyosan megrongálódott. Az angolok ezzel szemben csak azt a nyolc hajót veszítették el, amelyeket gyújtóhajóként használtak.
A személyi állományt tekintve a spanyol matrózok közül kevesebb, mint 4000 tért vissza a 7707-ből, és 9500 katona élte túl az utat a 18 703-ból. A veszteségeket ugyanakkor zömében nem harci érintkezés, hanem a rossz ellátás és az utazás viszontagságai okozták. Spanyolországban katasztrófaként élték meg a kudarcot, de II. Fülöp nem hibáztatta az egyébként széles körben hibásnak tekintett Medina Sidoniát, sőt Anglián kívül az európai nagyhatalmak sem nagyon törődtek a kudarccal.
A matrózok viszont Angliában sem jártak jobban, 15 599-en voltak, és sokan közülük betegségekben, éhezve haltak meg, állami hála és gondoskodás nélkül. Ráadásul az angol kincstárnak a spanyol hadjárat 167 000 Fontjába (ma 463 millió!) került védelmi kiadások formájában.
Illusztráció: Wikipedia
