Tudomány bbc history

Ez az ütés rogyasztotta meg Hitlert

A D-nap sikeréhez a szövetségeseknek le kellett radírozniuk a Luftwaffét Nyugat-Európa egéről. Ahogy James Holland történész a BBC History februári számában elmondja, az együttesen a világháború legnagyobb légi ütközetének tekinthető úgynevezett „Big Week” rajtaütései segítettek elérni ezt a célt.
Korábban a témában:

Egy amerikai bombázószázad 1944. január 11-én éppen egy bevetésről verekedte magát hazafelé magasan Németország felett. Az egész formációt egyetlen Mustang P-51-es vadászgép, az amerikai 8. légi hadsereg új gépeinek egyike igyekezett megvédeni.

A vadászgép pilótája Jim Howard őrnagy volt, aki aznap a 354. vadászegység parancsnoka volt. Amikor először repült rá a közeledő ellenséges gépekre, egy Messerschmitt Bf-110-est látott, amely egyenesen a B-17-es század vezérgépe felé tartott. Howard tüzet nyitott. Néhány pillanattal később egy sorozattal elkapott egy Bf-109-est, egy harmadik vadászgép után vetette magát, majd látta, amint annak pilótája kiugrik a gépből. Alig egy perc alatt három ellenséges vadászt lőtt le.

Ekkor döbbent rá, hogy egyedül maradt, és már el is döntötte, hogy elindul hazafelé, amikor rájött, nem érkeznek más amerikai vadászok átvenni a bombázók kíséretét. Így hát újra felfelé fordította gépe orrát, gázt adott, majd visszafordult, hogy lecsapjon egy ellenséges vadászra, amely próbált a B-17-esek közelébe férkőzni. A következő több mint fél órában ott döngicsélt a repülő erődök körül, és agresszív lódarázsként vetette rá magát a feltűnő német gépekre, újra és újra visszavonulásra kényszerítve azokat.

Csak akkor billentette meg szárnyát búcsúzóul a bombázók felé, amikor már végleg elfogyni látszottak a támadók. A 401. bombázóegység egyetlen repülő erődje sem veszett oda, amíg Howard védőszárnyai alatt haladtak, az amerikai pilóta viszont négy igazolt és két további valószínűsíthető légi győzelmet aratott, és nagyjából 30 ellenséges gépet tartott távol célpontjaiktól.

A Luftwaffét nem lehetett leírni

Howard teljesítménye kiemelkedő volt, de azt is jól mutatja, milyen félelmetes erőt képviseltek ekkor már a szövetséges pilóták. Az amerikai és brit vadászpilóták 1944 elejére 350 órányi repülési gyakorlattal kerültek harci századokhoz, az amerikai századok pedig négyszeres túlbiztosítással rendelkeztek, hogy bármilyen küldetés során mindig ki tudjanak állítani 16 harcképes gépet és pilótát. Az amerikai 8. légi hadsereg pilótái jól képzettek és magabiztosak voltak, gépeik pedig a legtöbb tekintetben felülmúlták az ellenség gépmadarait.

War Theatre #12 - France - Airplanes
North American P-51 Mustang figher plane over France. Mustangs served in nearly every combat zone. P-51s had destroyed 4,950 enemy aircraft in the air, more than any other fighter in  Europe. Also used for photo recon and  ground support use due to its limited high-altitude performance.
Mustang P-51 – Wikipedia

Viszonyítási alapul: a Luftwaffe ekkoriban szolgálatba álló pilótáinak mindössze 110 levegőben töltött órát írtak elő, és az állandó üzemanyaghiány miatt nem is volt sok esélyük, hogy több gyakorlatot szerezzenek. Ha már itt tartunk, ezeknek a fiatal pilótáknak úgy általában nem volt sok esélyük. A mészárszékre küldték őket.

Hiába áldoztak azonban már le a Luftwaffe dicsőségének napjai, azért a német légierőt még nem lett volna tanácsos lebecsülni.

A gyárak havonta több ezer új gépet ontottak ki magukból, és nem sokkal korábban a németek egy igen hatékony, több elemű új légvédelmi rendszert is kiépítettek (ez radarok, rádióadók és földi megfigyelők adatait egyesítette a vezérlőtermekben felszerelt, a repülők mozgását megjelenítő megvilágított üveglapokon).

Egyetlen ellenséges gép sem repülhetett be a Harmadik Birodalom légterébe úgy, hogy a Luftwaffe ne tudott volna róla. Ekkor már nagyjából 15 ezer légvédelmi ágyú védte Németországot, és százával irányították a nappali, illetve – ami még fontosabb – éjszakai vadászokat a szövetséges gépek elfogására, amelyek komoly veszteségeket is szenvedtek bevetéseiken.

Kevés a győzelemhez

Ez mind hozzájárult ahhoz, hogy egyfajta válsághangulat uralkodjon el a szövetséges légierőnél. Nem elég, hogy a bombázások nem hozták a várt, a háborút döntően befolyásoló eredményeket, de a nyár elejére tervezett partraszálláshoz szükséges teljes légifölényt sem sikerült kivívni Nyugat-Európa felett.

Ugyan Arthur Harris légimarsall, a brit Királyi Légierő (RAF) bombázó parancsnokságának (Bomber Command) vezetője meg volt róla győződve, hogy a nagy területek bombázására épülő stratégia (ez nem feltétlenül a városok civil lakosságát célzó szőnyegbombázást jelentett, hanem azt, hogy a közlekedési csomópontok, ipari központok működését a környező infrastruktúra minél teljesebb elpusztításával igyekeztek megbénítani) megnyerheti a háborút.

Ám az amerikai és brit stratégák belátták, hogy nincs esély Franciaország inváziójára addig, amíg a szövetségesek nem uralják a légteret.

És nem csupán Normandia, hanem gyakorlatilag egész Északnyugat-Európa felett. Az ugyanis világos volt, hogy a partraszállás sikere azon múlik, képesek lesznek-e a németek néhány napon belül egy nagy erejű ellentámadást indítani még azelőtt, hogy a szövetségesek kellően megerősítik hídfőállásaikat.

Ennek megakadályozására a szövetséges légierőknek az invázió előtti hetekben átfogó csapást kell mérnie a Normandiába vezető közlekedési útvonalakra: felrobbantva a hidakat, járhatatlanná téve az utakat, és ami a legfontosabb, használhatatlanná téve a pályaudvarokat és a vasúti csomópontokat.

Meg kell szerezni a légifölényt

Ennek a „halogató” csapásnak a végrehajtása elsősorban nem a nagy stratégiai bombázók, hanem a légierő taktikai részének feladata volt. A kétmotoros közepes bombázók és a vadászbombázók kis magasságon repülve jóval nagyobb találati pontosságra lehettek képesek, mint a nagy magasságból támadó repülő erődök. Ahhoz viszont, hogy végrehajthassák küldetésüket, háborítatlan légifölényre volt szükségük. Márpedig 1944 elején a szövetségesek még igencsak messze voltak ettől. Az óra pedig ketyegett.

Harrisszel ellentétben az amerikaiak megértették, hogy a Luftwaffe földre kényszerítése sürgős feladat. 1943 második felében már látszott, hogy a német védelmi kapacitások erősödése miatt csak a komoly vadászkísérettel ellátott B-17-es és B-24-es kötelékek képesek elérni a célpontjaikat. A mélyen német területen, a kísérővadászok hatótávolságán túl fekvő repülőgépgyártó központok ellen a nyár végén indított támadások jelentős veszteségeket hoztak.

Augusztus végén Schweinfurt és Regensburg ellen küldött 376 B-17-esből 60-at lőtt le a német légvédelem és a légierő, további 50–100 pedig súlyos, néha javíthatatlan sérüléseket szenvedett, miközben a Luftwaffe 30-nál kevesebb vadászt vesztett. A támadás második hullámára ezért csak két hónappal később kerülhetett sor, hasonló eredményekkel, 77 lelőtt és 121 megsérült bombázó veszett oda 35–40 német vadászgép pusztulása árán. A megtámadott üzemek kapacitása a német jelentések szerint egyharmaddal esett vissza, de más üzemek termelése néhány hét alatt pótolta a kiesést.

Itt volt a kutya elásva: a szövetségeseknek le kellett volna rombolnia a Luftwaffét ellátó gyárakat, ám azok nagy része olyan messze volt, hogy sem a nappal rohamozó amerikai, sem a Bomber Command éjszakai bombázói nem tudták hatékonyan támadni őket.

Nagy hatótávolságú vadászgépekre volt szükség – mégpedig sürgősen és nagy mennyiségben. Ekkor jöttek rá a szövetségesek, hogy a megoldás ott van az orruk előtt.

Égi vadlovak

A RAF-nak lett volna lehetősége Spitfire-ök nagy hatótávolságú gépekké történő átalakítására, ám a bombázóparancsnokság nem tartotta ezt szükségesnek, mivel elsősorban az éjszakai bevetésekre koncentrált. Azonban amerikai mérnökök 1943-ban kicserélték egy P-51-es Mustang megszokott Allison motorját egy Rolls-Royce Merlin 61-es erőforrásra, ezzel drámaian javítva a gép teljesítményét és üzemanyag-fogyasztását. Még a ledobható üzemanyag-póttartályok sem rontottak érdemben a gép sebességén és manőverezhetőségén.

Ezzel az átalakítással a szövetségesek hirtelen egy akár 2400 kilométeres hatótávolságú – tehát mondjuk Berlinig és vissza könnyedén elrepülő – vadászgép birtokába jutottak. Ez egy csapásra megváltoztatta az erőviszonyokat, ahogy Jim Howard 1944. január 1-jén oly fényesen be is bizonyította.

Elérkezett a pillanat

Az Egyesült Államok Stratégiai Légiereje 1943-ban új direktívát léptetett életbe, a Vita-hadművelet (Operation Argument) lényege a Luftwaffe és a német repülőgépgyártás elleni frontális támadás volt. A bevetéseket azonban késleltette az Európát azon a télen sújtó különösen rossz időjárás. Az idő csak 1944 februárjának harmadik hetében fordult jobbra – és ezzel eljött az alkalom, hogy az ellenséget állandó nyomás alá helyező folyamatos támadások stratégiáját élesben is kipróbálják.

Spittfire-ök – Wikipedia

Az amerikai 8. légi hadsereg 1944 februárjára jócskán megerősödött 1943. novemberi önmagához képest, és a vadászgépek is jobb taktikát használtak. Carl „Tooey” Spaatz, az Európában harcoló amerikai légierő frissen kinevezett parancsnoka arra utasította vadászgépeit, hogy a bombázókötelékek szoros kísérete helyett keressék az összeütközést a német vadászokkal, és igyekezzenek közülük minél többet megsemmisíteni, sőt intézzenek támadásokat a repülőterek ellen is.

A bombázóparancsnokok ugyan tiltakoztak ez ellen, mert úgy látták, saját gépeik így nem kapnak megfelelő védelmet, de utólag egyértelmű, hogy Spaatz döntése helyes volt. Február harmadik hetére tehát a megfelelő gépek, a kiképzés és a taktika is megvolt hozzá, hogy a szövetségesek halálos csapást mérjenek a Luftwafféra.

„Big Week”

A Vita-hadművelet Harris vonakodó támogatásával kezdődött meg. A bombázó parancsnokság lipcsei repülőgépalkatrész-üzemek ellen küldte gépeit február 19-ének éjszakáján. Véres bevetés volt. „Elég halálos kiruccanás – írta naplójában a bevetésben részt vevő Rusty Waughman repülő hadnagy, aki a szerencsésen hazatértek közé tartozott. – 78 gépet vesztettünk.” Ez tényleg súlyos ár volt egyetlen bevetésért, és – ha kellett volna még ilyen – egy újabb figyelmeztetés a Luftwaffe éjszakai vadászai jelentette halálos fenyegetésre.

Akármilyen áron is, de Lipcse komoly csapást szenvedett el, és másnap újra támadás érte. Vasárnap, február 20-án teljes erővel beindult a később „Big Week” néven emlegetett akciósorozat, amelynek során a szövetségesek minden korábbinál nagyobb sűrűséggel és erővel támadtak. Az amerikai bombázók legénységeit hajnali háromkor ébresztették.

„Nagyon korán keltettek ma – jegyezte meg Larry Goldstein, a 388. bombázó csoport egyik B-17-esének rádiósa –, és már az eligazítás előtt hosszú, kemény bevetésre számítottam.” Nem tévedett. A Luftwafféra helyezendő minél nagyobb nyomás érdekében a 8. légi hadsereg több célpontot is támadott aznap, a 388-asok például a Lengyelország területén fekvő Poznańra mértek csapást.

Másnap, február 21-én hétfőn Stuttgart volt a fő célpont, és az előző napot túlélők közül sokan újra bevetésre repültek, köztük Goldstein és legénysége is. Február 22-én újra teljes erőbedobással támadtak, és ezúttal az Itáliában állomásozó 15. légi hadsereg is csatlakozott, a repülőgyártáshoz kapcsolódó regensburgi és prüfeningi üzemekre mérve csapást. Mind a délről, mind az Anglia felől érkező bombázók kemény ellenállásba ütköztek, de a koncentrált támadásokra a szövetséges stratégák reményeinek megfelelően teljes erővel válaszolni próbáló Luftwaffe pilótáinak sem volt éppen könnyű dolga.

Magas ár

A német pilóták egyikeként vett részt a harcokban Heinz Knoke főhadnagy. Vadászegységének, a Jagdgeschwader 11-nek 36 géppel kellett volna rendelkeznie, de február 22-én összesen ötöt tudtak harcképes állapotban kiállítani. Knoke a legtapasztaltabb pilóták közé tartozott, már ötször kellett kiugrania korábban gépéből – ez viszont nem volt elmondható a vele egy alakzatban repülő Krueger törzsőrmesterről.

Amikor együtt rázuhantak egy közeledő repülő erőd alakzatra, Knoke először azt látta, hogy egy bombázó tűzgömbbé változik alatta, majd egy pillanattal később egy Messerschmitt is lángcsóvaként zuhant el mellette a föld felé. „Ő volt az, a társam, a fiatal törzsőrmester – ez volt az első bevetése” – emlékezett vissza Knoke.

Február 23-án a rossz idő a földön tartotta a gépeket, ezzel időt adva a földi személyzetnek, hogy kicsit toldozgassanak-foldozgassanak a megviselt repülőkön. „A nehézfiúk Olaszországból és Angliából elárasztják a bombákba fulladt Birodalmat” – szólt az amerikai fegyveres erők lapja, a Stars and Stripes (Csillagok és sávok) főcíme. A Luftwaffe vezérkara sokkos állapotban volt. A németek egyedül vasárnap 58 vadászt vesztettek, a következő napokon pedig újabb 32, illetve 52 gépük veszett oda.

Messerschmitt Me 109 – Bundesarchiv/Wikipedia

A „Big Week” csütörtökön, 24-én Gotha elleni támadásokkal folytatódott, a brit bombázó parancsnokság pedig Schweinfurtra mért csapást. Mielőtt még az akciót túlélő brit gépek visszaértek volna a brit földre, az amerikai 8. légi hadsereg már a bombázások újabb hullámára készülődött. A „Big Week” aznap este azzal ért véget, hogy a Bomber Command 594 nehézbombázót indított útnak a Messerschmitt Augsburg környéki üzemei ellen.

Közel 3 ezer épület semmisült meg a városban az erőszak egyhetes, korábban nem látott méretű tombolásának végjátékaként. További 5 ezer épület szenvedett súlyos károkat, köztük a MAN egy tengeralattjárók dízelmotorjait előállító gyáregysége. A halálos áldozatok számát a jelentések alapján 3 ezer főre tehetjük.

Ez volt az első ütés

Az időjárás újabb változása miatt a „Big Week” ezzel véget is ért. Az elképesztő léptékű támadássorozat végzetes csapást mért a Luftwafféra. A német légierő csak februárban 2605 gépet vesztett, de a legnagyobb gondot a pilóták veszteségei jelentették. A repülő állomány ilyen ütemű megtizedelődését nem lehetett ellensúlyozni. A tapasztalt pilótákat kivonták a harcokból, a helyükre lépő, alig kiképzett újoncoknak viszont kevés reményük volt az első bevetéseik túlélésére.

Miután áprilisban és májusban újabb veszteségeket szenvedett, a Luftwaffe nagyrészt visszavonta maradék erőit a német határok mögé. Áprilisra a szövetségesek megteremtették azt a légifölényt Franciaország felett, amelyre a partraszálláshoz szükség volt. Az ellenfél megrogyásához vezető ütést azonban nem ekkor, hanem még februárban, a „Big Week” idején vitték be a német légierőnek.

Illusztráció: Wikipedia

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Industrial greenhouse with rows of cultivation.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.