Ernest Hemingwaynek négy házassága mellett számos szeretője volt az évek során, miközben az alkoholhoz is hasonlóan szenvedélyes viszony fűzte, így önmagában nem túl meglepő az a tény, hogy valamelyik feleségének egy idő után betelt a pohár.
Harmadik felesége, Martha Ellis Gellhorn számára azonban nem egy újabb romantikus kaland vagy egy átmulatott éjszaka jelentette az utolsó cseppet, hanem az, hogy férje szakmailag tett neki keresztbe. Gellhorn ugyanis megbecsült haditudósító volt, aki Hemingwayjel együtt szállította a híreket a spanyol polgárháborúról.
Gellhorn ekkoriban egyike volt annak a maroknyi nőnek, aki háborús tudósításokat írt, ekkor alakult ki különleges, iskolateremtő stílusa is, amely a front eseményeinek objektivitásra törekvő bemutatása helyett a személyes történetekre és a háború árnyékában zajló mindennapi életre fókuszált. (Volt ebben persze némi kényszer is, ugyanis a férfi újságírókkal szemben a női haditudósítókat hivatalosan sokáig nem engedték az első vonalak közelébe.)
Hemingway aratta le a babérokat
Hemingwayjel már ekkoriban szorosabbra fűződött a kapcsolatuk, noha a férfi csak 1939-ben vált el második feleségétől. Ezután, 1940-ben ők is kimondták a boldogítónak aligha számító igent.
Gellhorn a második világháború alatt is belevetette magát a munkába, ezt férje, aki sokáig kubai villájában múlatta idejét, igencsak zokon vette. Martha aztán 1944-ben azzal az ötlettel állt elő, hogy – nem mellesleg a RAF-nál dolgozó Roald Dahl közbenjárásával – szerez egy helyet egy transzatlanti repülőjáraton férjének, aki így jelen lehetne a partraszállás előkészületeinél, illetve a sorsfordító hadműveletnél is, az újságok pedig természetesen sorba állnának tudósításainak közlési jogaiért.
Így is történt, a feleségének sikereire egyre irigyebb Hemingway viszont az ajánlatok közül azét a Collier’s magazinét fogadta el, ahol Martha írásai is megjelentek. További tőrdöfés volt, hogy Hemingway helyet kapott a Normandia felé meginduló armada egyik hajóján is, így első kézből tudósíthatott a D-nap eseményeiről. Miközben férje úgy zárhatta 1944. június 6-áról írt sorait, hogy „ez volt a nap, amikor elfoglaltuk a Fox Green partszakaszt”, Marthával közölték, hogy a frontvonal közelébe sem mehet, írjon csak szépen a hátországról, mutassa be a „női nézőpontot”.
Ki se lehetett mondani előtte a nevét
Valószínűleg ez volt az a pont, amikor Greenhorn feldühödött, és úgy döntött, így vagy úgy, de eljut Normandiába. Magát ápolónőnek álcázva feljutott egy kórházhajóra, és egy mellékhelyiségbe zárkózva átszökött a La Manche túlpartjára. Június 8-án már a normandiai partokon állt, meg is írta, amit látott, de persze a Collier’s következő számának a címlapján hirdette Hemingway ötoldalas cikkét, miközben Greenhorn egyoldalas írása a 16. oldalon árválkodott. A Normandiában látottakról szóló írása csak augusztusban jelenhetett meg, de ebben sem volt szó kalandos útjáról.
Beadta a válókeresetet, és a válás kimondása után még azt is megtiltotta ismerőseinek, hogy jelenlétében kimondják Hemingway nevét. Munkájából azonban nem ábrándult ki, tudósított a vietnámi háborúról, az arab–izraeli konfliktusokról, de még bőven hetvenéves kora felett is helyszíni riportokban számolt be dél-amerikai gerillaháborúkról az 1980-as években.
1998-ban halt meg, minden bizonnyal önkezével vetett véget életének, miután súlyos betegsége miatt már látását is elvesztette.
Illusztráció: Wikipedia
