Az esernyő nem új találmány, fontos státuszszimbólum volt az ókori Kínában, és elterjedt a Közel-Kelet és a Mediterráneum térségében is, ám elsősorban napernyő formájában és szolgák által cipelve védte az előkelőbb hölgyeket és urakat, bár egyes feljegyzésekből eső ellen is használatos változatainak létezésére következtethetünk.
A középkori nemes hölgyek is használtak napernyőt, az eső ellen azonban inkább vastag köpenyeket hordtak az emberek akkoriban. Az esernyők újkori divatját egy francia kereskedő, Jean Marius indította útjára, aki a 18. század elején kezdett készíteni egy könnyű, vízhatlan anyagokat felhasználó, összecsukható változatot.
Piperkőc divat
Amikor aztán a francia király egyik udvarhölgye is vett magának ilyet, Marius esernyői hamar elengedhetetlen kellékei lettek egy divatos hölgy ruhatárának, a francia szokásokat árgus szemekkel figyelő és követő európai udvarokon keresztül pedig hamarosan az egész kontinensen elterjedtek, és egy idő után a férfiak is rákaptak a használatára. A britek viszont ellenálltak.
Ezen kívül jellemgyengeségnek is tartották: egy férfi csak viselje el rezzenéstelen arccal – na jó, talán néhány fanyar megjegyzéssel – az esőt, még sincs cukorból, a birodalmat sem úgy építették, hogy egy kis víztől megijedtek volna.
Mindez azonban nem érdekelt egy Jonas Hanway nevű férfiút, aki franciaországi látogatásáról egy esernyővel tért vissza az 1750-es évek elején, és nem is félt használni azt. Hanway mondjuk amúgy sem adott sokat a társadalmi konvenciókra, 1756-ban például hosszú eszmefuttatást tett közzé a – kapaszkodjunk meg! – teafogyasztás ártalmairól, illetve megjelentetett egy négykötetes munkát a Kaszpi-tengeri brit kereskedelem fejlődéséről is, amellyel sokak véleménye szerint örök helyet kapott a legelviselhetetlenebbül unalmas britek panteonjában is.
Csak hordani kellett
Hanway hordani kezdte esernyőjét Londonban, és ezzel akkor sem hagyott fel, miután az első időkben megannyi szitok, gúnyos megjegyzés, szeméttel megdobálás és ujjal mutogató kinevetés volt az osztályrésze. Leghevesebben a fővárosi kocsisok támadták – nem kifinomult divatérzékük miatt, hanem azért, mert esős időben a tetővel ellátott kocsijaik forgalma a sokszorosára nőtt, Hanway szokása tehát bevételüket veszélyeztette.
A támadások ellenére a haladás kerekét nem lehetett visszaforgatni, lassan minden városnak lett egy saját Hanwaye, azaz egy bátor, esernyővel járó úttörője, Hanway 1786-os halála idején már egy londoni újságban is megjelent egy esernyőhirdetés, a következő években pedig lassan bevetté vált az esernyőhordás a brit utcákon.
Illusztráció: MANUEL COHEN / MCOHEN
