„Tegyük fel, hogy 2500 év múlva a Beatles dalaiból csak néhány szöveg maradna fenn, Mozart és Verdi operáiból is csak szavak, de maga a zene nem. Képzeljük el, milyen izgalmas lenne ekkor újraalkotni a zenét, újra felfedezni a hangszereket, melyeken játszották, s a megfelelő átiratban meghallgatni a dalokat”

– próbálta pár évvel ezelőtt érzékeltetni Armand D’Angour klasszika-filológus, az Oxfordi Egyetem docense annak a kutatási projektnek a jelentőségét, amelyet az ókor görögök zenéjének szenteltek. Évezredeken keresztül ugyanis csupán találgatott az emberiség, a fennmaradt drámák, ódák, verses elbeszélések hogyan is hangozhattak egykoron.

Jól érzékelteti a feladat nehézségét Wilfrid Perrett zenetudós megjegyzése, aki már 1932-ben egy meg nem nevezett, az ókori Görögországot tanulmányozó professzorra hivatkozva kijelentette:

„Soha senki nem tudott még eligazodni az ókori görögök zenéjén, és soha nem is fog. Ez színtiszta őrület.”

Énekért kaját

És valóban, őrült dilemmával néztek szembe azok a szakértők, akik rá akartak jönni, hogyan csendültek fel a jól ismert klasszikus sorok. Azzal persze eddig is tisztában volt a tudomány, hogy a görög társadalom minden rétegét és eseményét át- meg átszőtte a muzikalitás, az eposzoktól a népzenéig, a színháztól a szerelmes költészetig, a házasságtól a temetésig, a politikától a vallási szertartásokig. Platón Az állam című dialógusában nem véletlenül adta Szókratész szájába a következő szavakat, melyekkel Periklész tanítója, Damón elveire is utalt:

„ha valaki a zenei formákat módosítja, ez kihat az állam legfőbb törvényeire – ezt tanítja Damón, s ezt vallom én is” (Jánosy István ford.).

A Kr.e. 750 és Kr.e. 350 között született költeményeket – beleértve a Homérosznak, Szapphónak tulajdonítottakat – énekelt, zenével kísért dalként komponálták és adták elő, sőt néha tánccal is kísérték. Olyan népszerűek voltak egyes dalok, hogy Plutarkhosz leírása szerint életet is menthettek: a peloponnészoszi háború Kr.e. 413-as, félresikerült szicíliai hadjárata során

több ezer athéni katonát dolgoztattak a szürakuszai kőbányák forró katlanában, de azok, akik el tudták énekelni Euripidész legújabb szerzeményeit, juthattak némi ételhez és ivóvízhez.

Elvetélt kísérletek

A ránk maradt irodalmi szövegek bőséggel és igen részletesen leírják a felhasznált hangjegyeket, hangsorokat, effektusokat és hangszereket. Az egyik legkedveltebb hangszernek a líra számított, amelynek számos változatáról tudunk, de szintén igen elterjedt volt az aulosz, a nádból, fából vagy csontból készült fúvós hangszer, amelyből egy-egy fúvós egyszerre kettőt szólaltatott meg.

Annak ellenére azonban, hogy rengeteg információ van birtokunkban, az ókori görög zene tényleges stílusa és hangzása eddig megfoghatatlannak bizonyult a szakértők számára, mivel a domináns rezgésmód, az enharmónikus hangok, a diézis módjai mind igen nehezen befogadhatónak és bonyolultnak tűntek. S bár ismerünk néhány, zenei jelölésekkel ellátott szöveget, ezek igen ritkák és ráadásul töredékesek is. Amikor néhány évvel korábban ezek nyomán próbálták rekonstruálni a görögök zenéjét, igen zavarba ejtő,

valahol az ősemberek barlangi kántálása és a középkori egyházi kórus között

elhelyezhető énekhangokat és mély, nyers fúvós zenét sikerült előállítani:

Közelebb az eredetihez

Ám a legújabb, 2013-ban megkezdett, a Brit Akadémia és az Oxfordi Egyetem által finanszírozott kutatások már biztatóbb eredményekre jutottak. Olyannyira, hogy az így előállított éneket és zenét közönség előtt be is mutatták 2017 nyarán, az oxfordi Ashmolean Museumban, ahol az Euripidész Oresztész című tragédiájából származó kórusművet egyebek mellett egy rekonstruált aulosszal kísérték.

A fordulatot az Armand D’Angour vezette kutatócsoport részben annak köszönhetően érhette el, hogy az előző években számos ókori auloszt sikerült munkára fogni, s jól képzett zenészek vettek részt az ókori zene hangmagasság tartományának, valamint az egyes hangszerek tulajdonságainak feltérképezésében, hangszínük, hangolásuk csínjának-bínjának kiismerésében. Az oxfordi kutatók a tudományos hátteret biztosították ahhoz, hogy az eredetihez közelítő hangzást érjenek el.

Armand D’Angour szerint a legfontosabb, hogy a dalok ritmusát megérezzük, s ehhez

a kulcsot az időmértékes verselés, a szótagok hosszának metruma adja.

Ugyan az ókori dalok zenei üteme általában nem ismert, a szótagok, szavak időmértéke alapján a verselés gyorsasága is kikövetkeztethető (a metronómok feltalálásáig a zenei ütem előadónként, előadásonként igencsak eltért). Ám ahhoz, hogy egy kor meghatározó zenei stílusát fel tudjuk idézni, az ütem eltalálása elengedhetetlen feltétel.

Mi a helyzet a dallammal és az összhanggal? Amikor arról értekeztek korábban, hogy az ókori görög zene „elveszett” a számunkra, általában ezt értették alatta. Ugyanakkor a dallammal, a zenei harmóniával kapcsolatban ezrével maradtak fenn fejtegetések olyan auktoroktól, mint Platón, Arisztotelész tanítványa, a zeneteoretikus Arisztoxenosz, Ptolemaiosz vagy Arisztidész Quintilianosz.

Először a XVI. században, Firenzében kerültek napvilágra zenei jelölésekkel ellátott dallamtöredékek, ám ezek még mindig nem voltak elegendőek ahhoz, hogy a szövegekben megőrzött melódiát érzékeltetni tudják.

1581 óta összesen mintegy 60 különböző, papiruszra írt vagy kőbe vésett dokumentum került elő,

melyeket Egert Pöhlmann és Martin West klasszika-filológusok az ezredfordulón gondosan összeállítottak, átírtak és értelmeztek.

A legkorábbi ilyen zenei anyag az 1892-ben megtalált karének-részlet Euripidész Oresztész című, Kr.e. 408-ban keletkezett tragédiájából. A töredék – elősorban a negyedes hangtávolság miatt – régóta ellenállt a tudósok interpretációinak, mivel idegen hangzásúnak vagy egyszerűen pusztán hamisnak tűnt a nyugati zene egész- és félhangos intervallumaihoz szokott fülnek.

Siránkozó ritmusban

Az oxfordi docens azonban egy idén, társzerkesztőként publikált könyvben (Tom Phillips, Armand D’Angour (eds): Music, Text, and Culture in Ancient Greece, Oxford University Press, 2018) igen érdekes következtetésre jutott. Abból indult ki, hogy a partitúra egyes elemei valójában festői leírások, vagyis a dallammal próbálják körülírni a szavak jelentését.

A „panasz, sirám” szót például ereszkedő ritmikával, a „felszökik” szót pedig, ezzel ellenkezőleg, gyors, hirtelen emelkedéssel követi a zene.

A másik alapvető megállapítás arra épül, hogy a negyed hangok valójában átfutó elemek, a kompozíció igazából tonális, amelyet az ókori zenéről fennmaradt dokumentumok, köztük a kőbe vésett Kr.e. II. századi, úgynevezettdelphoi himnuszok is megerősítenek.

Mindezen megállapítások képezték az Oresztész-karénak rekonstruált előadásának alapjait. A csellistaként is ismert oxfordi tudós – akit egyébként a 2004-es athéni és a 2012-es londoni olimpiai játékokhoz kapcsolódva az eredetihez megszólalásig hasonló pindaroszi ódák komponálására is felkértek – a következő években a meglévő és esetleg újonnan előkerülő ókori zenei töredékek elemzése mellett teljes ókori drámák eredeti helyszínen – például a csodálatos epidauroszi színházban – történő színre állításának elősegítését tervezi.

Ami pedig a görög zene korábban feltételezett „idegenes”, sőt enyhén orientális hangzásvilágát illeti: az új kutatás arra a következtetésre jutott, hogy bár a nyugati klasszikus zene gyökereit a 9. századi gregorián énekig szokás visszavezetni, az interneten mindenki számára hozzáférhető, rekonstruált ókori görög zene meghallgatása alapján nem légből kapott a feltételezés, hogy ez utóbbi tradíció is szorosan kapcsolódik e gyökerekhez.

Illusztráció: NIKOS LIBERTAS / SOOC