Napjainkban reneszánszukat élik a különböző, országokat és népeket elválasztó falak és kerítések. De akár a mexikói–amerikai határra felhúzni kívánt falról, akár az izraeli kísérletekről, akár az Európa határait megvédeni hivatott létesítményekről van szó, érdemes számba venni a történelmi előzményeket, már csak az esetleges tanulságok levonása miatt is.
A kínai nagy falat senkinek sem kell bemutatni, ám arról kevesebben hallottak, hogy a britek is létrehoztak egy nagyjából 1700 kilométer hosszú falat Indiában.
Kiszolgáltatott indiaiak
A történet még abban az időben kezdődik, amikor India jelentős része a Brit Kelet-indiai Társaság közvetlen kormányzása alatt állt. Miután 1780-ra a Társaság rátette a kezét a Bengálban található sómanufaktúrákra, a profit maximalizálásában igen kreatív gyarmati kormányzat felismerte a tartományban régóta létező sóadóban rejlő lehetőségeket. Az adót egy tollvonással nagyjából a tízszeresére emelték. Ez óriási bevételeket hozott a társaságnak, azonban elviselhetetlen terhet rótt a tartomány lakosságára, hiszen
Nem csoda, hogy sokan megpróbálták elkerülni az adót: egyesek kisipari módszerekkel állították elő, de a brit bevételeket igazán a tartományt a környező, még nem közvetlen brit uralom alatt álló vidékektől elválasztó vámhatáron, az Inland Customs Line-on keresztül folytatott, virágzó csempészet veszélyeztette.
Véletlen adta az ötletet
A kezdetben inkább elméleti határvonal mintegy kétezer, a 19. század második felére pedig már körülbelül négyezer kilométer hosszú volt, és a Himalája lábaitól a Bengáli-öböl partjaiig húzódott. Azt gondolhatnánk, ennek ellenőrzése lehetetlen feladat volt, de a brit gyarmati politika konok eltökéltségét hiba lenne lebecsülni. A határon először vámbódékat emeltek, ahonnan őrjáratok cirkáltak a határ hozzájuk tartozó szakaszán.
Ez azonban nem sokat ért, ezért az őrség tagjai az 1840-es évektől kivágott bokrokat és fákat halmoztak fel a határ egyes szakaszaira, hogy megnehezítsék az átjutást. Ezeket rendszeresen pótolni kellett, viszont egy részük gyökeret eresztett és újra életre kelt – ez adta az ötletet, hogy élő sövényt ültessenek.
Bokrok a sivatagban
Az 1860-as évek végétől a – megszüntetett Társaság helyett 1858-ban felállított – új gyarmati kormányzat is felkarolta a tervet, és elkezdtek kísérletezni a különböző növényekkel. Ez sem volt egyszerű feladat, mert a klimatikus viszonyok sem voltak állandóak a határvonal mentén, az ugyanis keresztülment olyan vidékeken, ahol alig élt meg bármilyen növény, de olyanokon is, ahol a túl sok eső okozott gondokat.
De a britek nem adták fel, ha kellett, új talajt hordtak az elsivatagosodott részekre, kutakat, öntözőcsatornákat ástak, megküzdöttek a sövényt pusztító sáskákkal, patkányokkal, élősködőkkel, betegségekkel, a néha sok kilométernyi sövényt elpusztító homokviharokkal és tüzekkel.
Elenyészett
Az 1870-es évek közepére már nagyjából teljes hosszában állt a 2-4 méter magas és még ennél is szélesebb sövény. Az élő fal persze közel sem volt áthatolhatatlan, ám így is erősen megnehezítette a csempészek dolgát, közben viszont több ezer embert kellett foglalkoztatni a fenntartására. A vámhatár különben is igen nehézkessé tette az emberek és az áruk mozgását a szubkontinensen, így a gyarmati vezetés az 1870-es végén fokozatosan egységesítette vagy eltörölte a különböző adókat, 1880-ra szinte teljesen szabaddá téve a kereskedelmet Indiában.
A só adója megmaradt, de mértékét lecsökkentették, ezzel a „nagy sövényfal” értelme is megszűnt. Gondozás hiányában a következő években, évtizedekben lassan az enyészeté lett, a 20. század végén egy kutató már semmilyen nyomát nem tudta fellelni a hatalmas vállalkozásnak.
Illusztráció: The British Library
