Ha I. (Nagy) Péter cár uralmának kettős arculatát akarnánk bemutatni, keresve sem találhatnánk jobb példát az általa alapított új fővárosnál, Szentpétervárnál. Mint ismeretes, a cár ifjúkorában inkognitóban járta be Nyugat-Európát, és hazatérve, majd 1682-ben a trónt elfoglalva tele volt ötletekkel, hogyan ültesse át az elsősorban Hollandiában és Angliában látottakat a polgárosodó nyugati országokhoz képest sok évszázados elmaradásban lévő Oroszország viszonyai közé.
Péter a lengyelekkel szövetséget kötött, a svédek ellen pedig 1700-ban háborút indított. Ez kezdetben katasztrofális döntésnek látszott, ugyanis a svéd hadak élén minden idők egyik legnagyobb katonai zsenijével, XII. Károly királlyal került szembe, aki annak rendje és módja szerint egymás után verte tönkre Péter ellene küldött hadseregeit.
A cár ugyan nem volt olyan ösztönös hadvezéri tehetség, mint Károly, viszont hosszú távra tervezett. Mi sem mutatja ezt jobban, hogy még javában a svéd győzelmek szakaszában tartott a háború, amikor a cár elkezdte a birodalom nyugati kapujának szánt új főváros építését a Néva folyó torkolatának egy svédektől elfoglalt, értéktelennek látszó, mocsaras darabkáján. A háborús viszonyokra való tekintettel az új város első épülete a Péter-Pál erőd lett, melynek alapkövét 315 évvel ezelőtt, 1703. május 27-én rakták le.
A cár védőszentjéről Szentpétervárnak elnevezett új város megálmodásakor Péter szemei előtt Amszterdam és Velence példái lebegtek, főépítésznek pedig egy svájci olaszt, Domenico Trezzinit kérte fel, akinek természetesen nem kellett a költségek miatt aggódnia. Az új város egy új orosz építészeti stílust, az úgynevezett péteri barokkot hozott létre, és a következő években megépülő monumentális épületek, mint a Téli Palota vagy a Szent Péter és Pál-katedrális méltán nyűgözték,
A cár 1712-ben nevezte ki a még jócskán épülőfélben lévő települést a fővárosává, amelynek benépesítése már a svédek felett 1709-ben, Poltavánál aratott döntő győzelme után megkezdődhetett. Oroszországból több tízezer embert telepített a Néva torkolatához, míg nyugatról busás fizetésekkel csábított udvarának közelébe neves tudósokat, művészeket és mérnököket. A rövid megszakítással egészen a bolsevik hatalomátvételig az ország fővárosaként működő Szentpétervár valóban a hatalmas birodalom legnyugatibb pontjává vált, és korántsem földrajzi értelemben.
A polgárosodó társadalom álmát megtestesítő épületeket az ország minden tájáról, fegyveres kísérettel kényszermunkára szállított jobbágyok tízezreinek (akiknek még szerszámaikról, valamint az úton fogyasztott elemózsiájukról is maguknak kellett gondoskodni), illetve svéd hadifoglyok ezreinek rabszolgamunkájával építették fel.
A mocsaras vidék egészségtelen éghajlata és a rettenetes munkakörülmények miatt a munkások legyekként hullottak, az építkezés évei alatt folyamatosan utánpótlásra szorultak. A felvilágosult cárt nem túlságosan érdekelte, hogy csillogó új városa a csatornák és a paloták mellett a kényszermunkába belepusztultak városa is lett – persze valahol igaza volt, hiszen mindez legfeljebb lábjegyzet marad a történelemkönyvekben, míg a város már három évszázada hirdeti alapítójának dicsőségét.
