Több mint fél évszázada, az 1960-as évek óta vitatkoznak a tudósok azon, hogy a németországi sírokban feltárt megnyúlt koponyájú emberek eredetileg honnan származhattak. Úgy tűnik, e vita végére tett pontot egy nemzetközi tudósokból álló kutatócsoport, melynek tagjai nemrégiben tudományos közleményben tárták elő populációgenetikai elemzéssel előállított bizonyítékaikat. A cikk a Proceedings of the National Academy of Sciences of the United States of America (PNAS) hasábjain látott napvilágot.
EGYÜTTÉLÉS, KEVEREDÉS
Az ókor végén, a középkor elején, az i. sz. 4–6. században lezajlott „népvándorlásokról” leegyszerűsített kép él ma is a közvéleményben: etnikai alapú közösségek egységes áttelepüléseként képzeljük el, ami viszonylag rövid idő alatt véget vetett a korabeli európai hatalmi és kulturális viszonyoknak, birodalmak omlottak össze a nyomában és valami radikálisan új kor következett.
Ma már a tudósok többsége nem osztja ezt a felfogást, inkább afelé hajlanak, hogy a hunok megjelenésétől kezdve etnikailag messze nem egységes szűkebb katonai elitek használták ki a kritikus periódusát élő népesedési, klimatikus, hatalmi helyzetet az európai kontinensen, és a régebb óta itt élő törzsekkel, államokkal való kapcsolatukat nem az állandó konfliktus, hanem a gyakoribb interakciók, hosszabb együttélés és keveredés jellemezte.
Igaz ez a bajorok törzsére is, amely a mai délnémet vidékeken telepedett le, és – ahogy ez temetőikből is kiderül – élénk kapcsolatokat ápoltak a környező, sőt területüktől jóval távolabb lévő törzsekkel. Bár először a 6. században tesznek róluk említést a római krónikások, valószínűleg már az 5. században kialakulóban voltak a Római Birodalommal szomszédos helyi népesség és a Duna északi folyása felől érkező idegenek keveredésével.
A korban elsősorban a hunokhoz kötött szokás, amely egy időben egész Európában megfigyelhető volt, számos eurázsiai törzsnél férfiak és nők között is egyaránt elterjedt, és a szépséggel, kiemelt társadalmi helyzettel állhatott összefüggésben.
Még a 20. század közepéről is ismerünk olyan példákat, amelyek e szokás gyakorlását bizonyítják a világ számos táján, de már jóval a hunok előtt, az i. sz. 1–2. században is jelen volt, ahogy ezt a mai Románia területén talált sírokból előkerült leletek bizonyítják. Míg azonban a keleti térségeken, az 5. századi temetőkben jóval gyakrabban találkozunk velük – a tanulmány adatai szerint a magyarországi feltárások e korból 50–80 százalékos arányt mutatnak, és mindkét nemet érintik –, addig nyugaton ritkább, alig 5 százalékos az előfordulás és főként felnőtt nőknél fordul elő.
A jelenség okát azért is nehéz megmagyarázni, mert nehéz kizárólag a nők migrációjára, beházasodásra gondolni, hiszen a velük eltemetett tárgyak kulturálisan azonosak a koponyatorzítás nélküli maradványok melletti tárgyi emlékekkel, s ebből egyes kutatók arra következtetnek, inkább a gyakorlat kulturális adaptációjáról beszélhetünk.
Szőke, kék szemű férj, barna, sötét bőrű feleség
Mindkét elmélet melletti érveket és ellenérveket próbálták mérlegre tenni a tudósok akkor, amikor a több különböző bajorországi temetőből származó felnőtt férfi és női csontok genetikai és antropológiai adatait összevetették. Mindegyiket i. sz. 500 körülre datálták a szakemberek, akik a válogatásnál ügyeltek arra, hogy lehetőleg egy generáción belül vizsgálják az alanyokat.
Rajtuk kívül egy római katona közeli sírjából és négy távolabbi leletből (közülük kettő megnyújtott koponyájú volt) is mintát vettek, utóbbiak a vélt migráció forrásvidékéről származtak. Egy Krím-félszigetről való maradványt osztrogót tárgyi kultúra vett körül, egy gepida kultúrájú lelet a mai Szerbiából származik, két további, szarmata lelet az Urál déli vonulatainál, a mai Oroszországban került elő.
A 14 deformált koponyájú egyed közül 9 esetben tudták egyértelműen igazolni a mesterséges torzítást, 5-nél (köztük egy férfi koponyájánál) nem. A 22 normál koponyájú maradványból 13 női volt, ám egyiküknél sem észleltek eltérést a környéken elterjedt temetési szokásokhoz képest.
A koponyák eltérő formáin kívül azonban más furcsaságot is észrevettek a genetikai elemzés során: a normál koponyájú egyedek genetikai állománya igen közel áll a ma élő észak- és nyugat-európai emberekéhez, és nagy valószínűséggel szőke hajúak, kékszeműek lehettek. Két nő jelentett csak kivételt közülük, az ő génjeik inkább a mai görög és török területen élő népekére emlékeztet.
A bajor temetőkben talált, megnyúlt koponyájú nők génjei azonban a ma Romániában és Bulgáriában élők génjeire hasonlít (egy főnél 20 százalékos kelet-ázsiai eredetre utaló genetikai nyomokat találtak), esetükben a barna vagy szőke haj és barna szem a valószínű, és könnyen lehet, hogy a bőrszínük is sötétebb árnyalatú volt.
Miként a tanulmány egyik szerzője, a Mainzi Egyetem populációgenetika kutatója, Joachim Burger fogalmazott:
Régészeti értelemben nem nagyon különböznek a populáció többi részétől. Genetikailag azonban teljesen eltérőek.”
Rajtuk kívül még a római katona génjei mutattak déli eredetet, ő azonban inkább a mai spanyol, dél-francia területeken élőkkel őrzött rokonságot.
Női migráció
A régészeti feltárásokból kibontakozó kép azt valószínűsíti, hogy a bajorok törzse nem gyakorolta a koponyamegnyújtás tradícióját, ezt a vonatkozó gyerekleletek hiánya erősíti meg elsősorban. A tanulmány szerzői amellett érvelnek, hogy az általuk is vizsgált leleteket korábban tanulmányozó Susanne Hakenbeck, a Cambridge-i Egyetem tanárának feltételezése jóval hihetőbb: a szóban forgó nők Délkelet-Európából vándorolhattak a kora középkori bajor vidékekre; arról a területről, ahol nem csak a legkorábbról, de a leggyakrabban találhatók a koponyatorzításon átesetteket sírjai.
A tudósok úgy vélik: A tanulmány szerzői mindebből arra következtetnek, a leletek egyértelműen bizonyítják a nagy távolságból érkező nők migrációját, egyben e nők genetikai örökségének nagyobb összetettségét, sokszínűségét a férfiakéval szemben.
A tudósok azt is kimutatták, hogy a bizonyos betegségekkel szembeni ellenállásért felelős génvariációk – allélok – már a feltételezett nagy középkori járványok utáni korszaknál jóval korábban, i. sz. 500 körül jelen voltak a nyugat- és közép-európai emberek kromoszómáin. Az elméletet támogató Hakenbeck mellett akadnak bírálók is: Israel Hershkovitz, a Tel-Avivi Egyetem antropológia professzora túlságosan messzemenőnek tekinti a leletekből levont következtetéseket. Miként azt a tanulmány értékelői hangsúlyozzák, további, nagyobb mintán végrehajtott vizsgálatok szükségesek ahhoz, hogy tisztán lássunk a kérdésben, s a migráció, genetikai keveredés folyamatait behatóbban ismerjük.
Egy biztos: a népvándorlás kori leletek még bőven tartogatnak meglepetéseket, és a legújabb tudományos módszerekkel nagy esély van rá, hogy jelentősen bővül a tudásunk őseink eredetét és vándorlását illetően.
Kiemelt fotó: pnas.org
