1940. május tizenharmadika, délután 15 óra. Winston Churchill nemrég fejezte be első miniszterelnöki expozéját a brit Alsóházban. Bejelentette, nem ígérhet mást, csak „vért, szenvedést, könnyeket és verítéket”, megfogadta, a győzelemig fog harcolni a „tengeren, a földön és a levegőégen”:
Győzelem bármi áron, győzelem minden iszonyat ellenére, győzelem, bármilyen keserves és hosszú legyen is az út.”
E rövid beszédet ma már a brit történelem sorsfordító momentumaként tartják számon; a legújabb ötfontos bankjegy is őrzi az emlékét, rajta a Big Ben órájával, amely a beszéd elhangzásának idejére van állítva. Ám mai felfogásunkat az utólagos bölcsesség és a győzelem elnyerésének biztos tudata hatja át, ami akkor még se Churchillnek, se a beszéd címzettjeinek nem adatott meg. A miniszterelnök beszéde – akinek pozíciója korántsem volt szilárdnak mondható, s rövid távon csak tovább romlott a helyzet – alig hat percet vett igénybe.
Senki nem választotta meg a britek vezetőjének, kizárólag azért nyerhette el a pozíciót, mert a Munkáspárt nem volt hajlandó Neville Chamberlain, a konzervatívok regnáló kormányfőjének vezetése alatt belépni a nemzeti egységkormányba, s mert a szintén konzervatív külügyminiszter, Lord Halifax, rangjánál fogva a Lordok Háza tagja, nem merte megkockáztatni, hogy az Alsóházon kívülről próbáljon vezetni egy háborús kormányt.
Fotó: AFP
Churchill már régóta figyelmeztetett a náci veszélyre, s láthatólag elszánta magát, hogy harcba száll az ellenséggel, amivel a közvéleményt és a sajtót is megnyerte – ám saját pártján belül is sokan voltak, akik opportunistának és kalandornak tartották. A szűkebb, háborús kabinetbe muszáj volt a Munkáspárt vezetőit, Clement Attlee-t és Arthur Greenwoodot is bevennie. Hogy a konzervatívok támogatását is megőrizze, a maradék két helyet riválisainak, Chamberlainnek és Halifaxnek adta.
Arra sem maradt ideje, hogy összeszedje magát, a hadi helyzet a vártnál is gyorsabban alakult egyre kilátástalanabbá. A hollandokat már az első hullámban maguk alá temették a németek, német tankhadosztályok törtek maguknak utat az áthatolhatatlannak hitt Ardenneken, megkerülve a rendíthetetlennek vélt Maginot-vonalat. Pár nap alatt végigszáguldottak Franciaországon, elérték a La Manche partjait, elvágva a francia északi hadsereg és a Brit Expedíciós Haderő utánpótlási vonalait és visszavonulási útvonalát.
Boulogne május 25-én elesett, Calais ostrom alatt állt. Churchill alig két hete volt miniszterelnök, s máris azzal szembesült, hogy a kontinensen lévő brit erőket megsemmisíti, fő szövetségesét eltiporja az ellenség.
Május 26.
A franciák kérik, tegyen engedményt az olaszoknak
Május 26., vasárnap nem épp a pihenésről szólt Churchill és háborús kabinetje számára. Világossá vált, hogy a Brit Expedíciós Haderő a megsemmisülés szélére került, és folyamatosan harcolva kell Dunkerque kikötője felé visszavonulnia. Félő volt, hogy a szárazföldi műveleteket irányító franciák dezertálásként fogják fel mindezt. Paul Reynaud francia miniszterelnök és hadügyminiszter személyesen repült Churchillhez, hogy tanácskozzanak a kialakult válsághelyzetről.
Komor híreket vitt a tarsolyában: a 150 német hadosztállyal mindössze 50 francia hadosztály nézett farkasszemet, és a főparancsnok Weygand tábornok úgy vélte, egy komolyabb rohammal szemben összeomlik az ellenállásuk.
Hová fordulhat akkor Franciaország segítségért?”
– tette fel a kérdést Reynaud Churchillnek.
A francia kormányfő azt gondolta, a fasiszta Olaszország az utolsó reménysugár, amely egyelőre semleges, ám bármelyik percben a szövetségesek ellen fordulhat. Ha sikerülne kivonni az egyenletből, az ország déli határaitól elvonhatnának 10 francia hadosztályt. Ám a be nem avatkozásért az olaszok által szabott ár feltehetően Málta demilitarizálását, Gibraltár és a Szuezi-csatorna semlegesítését is tartalmazná, és mivel e területek brit fennhatóság alatt álltak, Reynaud arra kérte Churchillt, tegyen engedményeket az olaszoknak, hogy a franciák harcoló felek maradhassanak.
Fotó: Roger-Viollet / AFP
Churchill egyértelmű választ adott Reynaud-nak:
Inkább elbukunk harc közben, mint hogy a németek rabszolgái legyünk.”
Ám amikor aznap délután 14 órakor beszámolt minderről a háborús kabinet ülésén, világossá vált, hogy nem mindenki látja fekete-fehéren e kérdést. Lord Halifax úgy vélte, meg kell környékezni az olaszokat, hiszen Mussolininak sem érdeke az, hogy Hitler uralja egész Európát, talán ráveheti a német diktátort, hogy valamivel józanabbul viselkedjen. Más szóval a németekkel való békekötéshez az olaszokon keresztül vezet az út.
Churchill mindent elkövetett, hogy kézben tartsa az eseményeket. Miniszterelnökként ő hívta össze és határozta meg a háborús kabinet napirendjét. A Mussolinival való tárgyalásról szóló vita kizárólag egy szűk csoportra tartozott: a háborús kabinet öt tagjára, akikhez május 27-étől a külügyminisztérium egyik vezető tisztviselője, Alexander Cadogan, valamint kulcsfontosságú koalíciós partnerként, a liberális párt vezetőjeként Archibald Sinclair csatlakozott. E belső kör három megbeszélést szentelt az ügynek: május 26. délután az Admiralitáson, május 27-én délután fél ötkor a miniszterelnöki rezidencián, majd május 28-án 16 órakor az Alsóház miniszterelnöki irodájában.
Elképzelhetetlen nyomásnak voltak kitéve, nem meglepő tehát, hogy néha élesebben fogalmaztak és magasra csaptak az indulatok.
Május 26.
Tárgyalóasztalhoz ülni Mussolinivel
Május 26-án még egyszer, mélyebben is belementek az egyezkedés kérdésébe. Churchill kinyilvánította, hogy Nagy-Britannia és Franciaország helyzete gyökeresen eltér: előbbi még képes az ellenállásra és ellentámadásra, így az utóbbinak nem kellene elfogadhatatlan feltételekbe belerángatnia a briteket. Lord Halifax a logikát és a diplomácia nyelvezetét hívta segítségül: megengedhető a franciáknak, hogy „mérlegeljék az európai egyensúly esélyeit”. Ha Nagy-Britannia olyan feltételekhez jut, melyek nem csorbítják függetlenségét, érvelt Halifax,
bolondok lennénk, ha nem fogadnánk el”.
A végén egyik nézet sem kerekedett felül; Churchill hajthatatlannak mutatkozott abban, hogy csak egyet tehetnek: megmutatni Hitlernek, nem győzheti le ezt az országot,
ugyanakkor nem emelt kifogást az ellen, hogy valamilyen formában Signor Mussolinihoz forduljanak”.
Május 27.
A külügyminiszter majdnem lemond
Amikor másnap 16 óra 30 perckor a Downing Street 10. alatt folytatták az eszmecserét, Churchill már erősítést hozott Archibald Sinclair személyében. Ő Churchill közeli barátjának számított: együtt szolgáltak az első világháborús lövészárkokban, később Sinclair Churchill személyi titkára volt, amikor Churchill (akkor épp liberális párti) miniszterként helyet kapott Lloyd George kabinetjében. Sinclair ellenezte a tárgyalást, ami szerinte csak aláásná a brit harci morált és felbátorítaná az ellenséget.
A miniszterelnök kijelentette:
Kerüljük el, hogy Franciaországgal együtt lerántsanak minket a lejtőn.”
Későbbi megjegyzései – egyebek mellett, hogy „ha minden kötél szakad, nem az lenne hazánknak a legrosszabb, ha harcban bukna el” – arra indították a külügyminisztert, hogy kilátásba helyezze lemondását. Cadogannek utána azt mondta, nem tud többé Churchill-lel dolgozni, végül csak egy a kertben lezajlott privát beszélgetés oldotta valamelyest a feszültséget a két politikus között.
Halifax választ várt arra a kérdésére, egy Hitler által ajánlott béke esetén Churchill vajon tárgyalna-e. Mivel nem akarta kenyértörésre vinni a dolgot, Churchill úgy felelt,
nem csatlakozik a franciák békekérelméhez, ha viszont közlik vele a feltételeket, hajlandó megfontolni”.
Úgy tűnhetett, Halifax kisebb győzelmet aratott. De ha tüzetesebben megvizsgáljuk a jegyzőkönyvet, láthatjuk, a külügyminiszter kezdte elveszíteni kollégái támogatását. Churchill ekkor már tudta, hogy a dunkerque-i csapatmentésre indított Dinamó-hadművelet folyamatban van, és aznap reggel a vezérkartól is megerősítették, a haditengerészet és a Királyi Légierő képes lenne ellenállni egy német inváziónak, amennyiben a légierő nem veszti el ütőképességét és a brit harci morál is magas marad. Azzal is tisztában volt: utóbbit minden másnál jobban lerontaná, ha a közvélemény értesülne az olaszokon keresztül tett békeajánlatról.
Fotó:AFP / DSK
Május 28.
Churchill győzelmet arat
Churchill időhúzásra játszott, teret adott a hosszas kibeszélésnek, mindvégig vigyázva arra, hogy ne idegenítse el magától kollégáit. Május 28-án, kedden azonban lépett egyet a sakktáblán. Muszáj volt valahogy reagálnia Belgium német elfoglalására, és elkerülnie az olyannyira fontos közhangulat romlását, így a játszmát kiterjesztette a parlamentre. Miután az Alsóház ülésén nyilvánosan megerősítette, hogy harcolni akar, újra összehívta a háborús kabinetet a parlamenti irodájában. Ezer az egyhez az esélye annak, mondta, hogy a britek tisztességes békefeltételekhez jutnának, és kinyilvánította:
a nemzetek, melyek harcolva buktak el, ismét felemelkedtek, de amelyek ellenállás nélkül adták meg magukat, azok elvesztek”.
Churchill ezen a ponton vetette be utolsó, leghatékonyabb trükkjét: a háborús kabinet vitáját megszakítva, a másik szobában első alkalommal hívta össze a teljes kormányt. Kapva az alkalmon, rögtönzött beszédet intézett hozzájuk, kifejtette, mennyire súlyos a helyzet, majd bejelentette:
Merész, az érzelmeket harcba hívó előadás volt, amelyet ezek a viharedzett és többnyire cinikus politikusok általános ovációval fogadtak. Amikor este hét óra tájban folytatódott a háborús kabinet ülése, nyilvánvalóvá vált, hogy egyszer s mindenkorra megnyerte a csatát.
A drámai szócsata és Churchill bizonytalan helyzetének további izgalmas részletei a BBC History 2018. májusi számában olvashatók.
