Tudomány bbc history

A brit büdzsé egyik fő bevételi forrása volt: a tea

Az 1763-ban lezárult hétéves háborút tulajdonképpen teljes joggal titulálta Churchill később az első világháborúnak. A több kontinensen zajló ádáz küzdelem Európában nagyjából döntetlenre végződött ugyan, a világ többi táján viszont a Brit Birodalom egyértelmű sikereit hozta:

  • a britek kiszorították a franciákat Észak-Amerikából,
  • megerősítették vezető szerepüket India gyarmatosításában, illetve
  • gyakorlatilag megsemmisítették a francia flottát.

A háború pénzügyi terhei viszont ennek ellenére is súlyosak voltak, III. György kincstára pedig olyannyira kiürült, hogy egyenesen az államcsőd veszélyével kellett szembenéznie.

A király és kormánya úgy gondolkodhatott, hogy miután a birodalom pénzt és vért nem kímélve megvédte gyarmatait, most azokon a sor, hogy a „számla” egy részét megfizessék. Mindenesetre a békét követő években több olyan törvényt is elfogadtak, amely a tengeren túli kolóniákra vetett ki újabb terheket, különösen a virágzó Észak-Amerikából származó bevételeket igyekeztek növelni .

Így született 1765-ben a Stamp Act, amely illetéket vetett ki az amerikai gyarmaton megjelenő kiadványokra és sajtótermékekre, majd 1767-ben a Towshend-törvények, amelyek több árucikkre, köztük az Észak-Amerikában is óriási népszerűségnek örvendő teára is különadókat vetettek ki. Noha az illetéktörvényt a felháborodás miatt már egy évvel később visszavonták, és a többi adó közül is megszűnt néhány, a teára vonatkozó rendelkezés azonban érvényben maradt.

A teából származott a fő bevétel

Az ügy nemcsak az angol hagyományokat még őrző telepesek tea iránti különleges vonzalma miatt volt fontos, a teából származó hatalmas bevételek jelentették a brit államkincstár egyik fontos jövedelmi forrását, az Indiát tulajdonképpen koncesszióban gyarmatosító, ekkoriban szintén súlyos pénzügyi nehézségekkel küszködő Brit Kelet-indiai Társaságnak pedig a léte múlt a tea kereskedelmén.

Tovább bonyolította a helyzetet, és drágította a teát, hogy a törvények értelmében a Kelet-indiai Társaság nem szállíthatott közvetlenül teát az Újvilágba, hanem kötelező volt áruját londoni árveréseken értékesíteni. Amerikába innen erre specializálódott kereskedők szállították tovább, persze a maguk hasznát is lefölözve az üzleten.

Nem csoda, hogy a kettős teher miatt rendkívül drága tea észak-amerikai kereskedelmében mások, főként holland csempészek is meglátták a lehetőséget. Ők ugyan gyengébb minőségű, ám jóval olcsóbb árut szállítottak a piacra, méghozzá óriási sikerrel: az 1770-es évek elején a hollandok már közel kétszerannyi teát szállítottak az amerikai telepeseknek, mint a brit kereskedők.

Erre már a brit kormány is reagálni kényszerült, és 1773. április 27-én meg is szavazta a parlament a Tea Actet, azaz a teatörvényt, amelynek fő rendelkezése az volt, hogy ezután engedélyezte a Kelet-indiai Társaságnak, hogy áruját közvetlenül szállítsa Amerikába. A terv az volt, hogy egy csapással két problémát is megoldjanak, a közvetítők kiiktatásával olcsóbbá vált tea kiszorítaná a piacról a csempészárut, miközben növelné a Társaság bevételeit – ráadásul a Towshend-adó fenntartásával az államkincstár sem járna rosszabbul, mint korábban.

A valóság kicsit másképpen alakult. Ugyan a legális úton érkezett tea valóban olcsóbb lett, viszont mind a holland tea „terítésével”, mind a korábban a teát Nagy-Britanniából Észak-Amerikába szállításával foglalkozó kereskedő megélhetése is veszélybe került. Ráadásul a vásárlók sem voltak elégedettek, hiszen az igazságtalannak tartott különadó fenntartásával még mindig jóval drágábban juthattak csak teához, mint anyaországi társaik.

Bostoni teadélután Kép: Leemage

Sokan ezért dacból ezután is ragaszkodtak az immár drágább és rosszabb, de az ellenállást jelképező holland teához, a Kelet-indiai Társaság szállítmányainak bojkottjára pedig a telepesek jó részét egységfrontba tömörítő mozgalom alakult ki. A Társaság hajóit több kikötőből visszafordították vagy megtagadták rakományuk kipakolását, az is előfordult, hogy a tealeveleket egyszerűen hagyták megrohadni a molókon. A legfeszültebb helyzet a bostoni kikötőben alakult ki, ahol a – teakereskedelemből egyébként személyes hasznot is húzó – kormányzó nem volt hajlandó a Társaság három, teával megrakott hajóját visszaküldeni az óceán túlpartjára, a helyiek viszont nem voltak hajlandók az árujukat amerikai földre engedni.

Az események csúcspontja a jól ismert „bostoni teadélután” lett, a hajókra vonatkozó Towshend-adó megfizetésének határideje előtt, 1773. december 16-án néhány amerikai indiánnak öltözve rohanta meg a Társaság három hajóját és a teakészletet a kikötő vizébe szórta. A brit válasz sem késett: az úgynevezett „kényszerítő intézkedések” lezárták például a bostoni kikötőt, de a tüzet ekkorra már csak szítani lehetett, a függetlenségi háború kirobbanásával aztán a britek nemcsak a teából származó adóbevételt, de észak-amerikai gyarmataik nagyobb részét is elvesztették.

Kiemelt fotó: Marcello Mencarini/Leemage 

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.