A világháború után az Egyesült Államok az eszközök széles tárházát bevetve hosszú éveken át sikerrel akadályozta meg, hogy az ellenállásban az ország egyértelműen legerősebb pártjává nőtt Olasz Kommunista Párt (PCI) egyedül vagy a második legerősebb történelmi párttal, a kereszténydemokratákkal (DC) kormányra kerüljön.
A hidegháború éveiben ez a világpolitikában abszurdumnak, az olasz belpolitikában pedig evidenciának tetszett.
Természetesen a bel- és a világpolitika párharcából az utóbbi került ki győztesen – ugyanúgy, mint Franciaországban és Görögországban, ahol szintén a kommunisták képezték a nyugtalan erőt, vagy éppenséggel
A kommunisták nem kerültek kormányra és kormányba. Olaszország Európában példátlan kormányválság-sorozatokkal lépett be a legfejlettebb gazdaságok elitklubjába, és lett a „a Hatok”, a Közös Piac alapítóinak egyike.
Ám Olaszországban a történelmi játszma a baloldal és a jobboldal között még a hetvenes években sem zárult le. A moszkvai ortodoxiával egyértelműen szembeforduló „eurokommunista” Olasz Kommunista Párt Enrico Berlinguer vezetésével elfogadható partnernek kínálkozott a kereszténydemokraták balszárnya számára.
Nagy tekintélyű elnökük, Aldo Moro – korábban többször volt miniszterelnök és külügyminiszter – a legkomolyabban el akarta érni, hogy ha nem is szövetség, de a közös kormányzást is magában foglaló „megegyezés” jöjjön létre a két nagy párt között, s
Az 1976-os választások után nyilvánvaló realitássá lett, hogy az ország ezen az úton kerülhet ki a törékeny belpolitikai helyzetből fakadó általános instabilitás ingoványából.
Hiába hangzottak el kemény amerikai figyelmeztetések e lehetséges megegyezés esetére – 1974-ben külügyminiszterként maga Aldo Moro is kapott ilyet –, a kereszténydemokraták balszárnya nem adta fel elképzelését.
A „történelmi kompromisszum” nemcsak mindkét szövetségi rendszerből és a DC derékhadából váltott ki súlyos aggodalmakat, hanem az olasz szélsőbaloldal terrorszervezetéből, a Vörös Brigádokból is.
A szervezetet 1970-ben, Milánóban alapították többnyire az Olasz Szocialista Párt balszárnyából kiszorult értelmiségiek és egyetemisták. Tagjai önmagukat kommunista városi gerillaként határozták meg – példaképeik az uruguayi tupamarók voltak. A csoport 1970 és 1987 között 73 merényletet követett el, és rengeteg bank-, valamint emberrablás terhelte a számlájukat.
A kormány hajthatatlan
1978. március 16-án, kilenc óra után a Vörös Brigádok elrabolták Aldo Morót. A pártelnök éppen a parlamentbe igyekezett, hogy a nagy nehezen, a kommunisták támogatásával létrejött negyedik Andreotti-kormány beiktatását megszavazza.
A terroristák lemészárolták a volt miniszterelnök öt testőrét, Morót elhurcolták. 55 napig tartották fogva, s Az emberrablók 10 alkalommal jelentkeztek, s terroristatársaik szabadon bocsátását szabták feltételül. Nyilvánvalóan kényszer nyomására Moro is tárgyalásokra kérte a kormányt, amely – szinte teljes konszenzussal – elutasította a kapcsolatfelvételt. Az elvi okokon kívül az öt testőr halála is kizárta ezt.
Andreotti miniszterelnök jóval később egy interjúban elmondta:
az egyik testőr özvegye közölte a kormánnyal, hogy ha tárgyalnak a Vörös Brigádokkal, ő a miniszterelnöki palota előtt elégeti magát.”
Moro életéért három ízben emelt szót VI. Pál pápa is, s a szakszervezetek is tartottak tiltakozó gyűléseket. A Vörös Brigádok válaszul bejelentették, hogy „pert” tartanak Moro felett, majd április 20-án közölték, hogy a politikust halálra ítélték, s ha a kormány nem cseréli ki bebörtönzött terroristákra, akkor kivégzik.
Jóllehet elsősorban a szocialista Bettino Craxi nyomására voltak titkos előkészületek a kapcsolatfelvételre, a DC és a kormány végül hajlíthatatlan volt – elutasították a javaslatot.
Bár a Vörös Brigádok nem érte el célját, ellenkezőleg, még nagyobb lett az elutasítottsága, nem hagyott fel a tevékenységével.
Annak ellenére sem, hogy a Moro-gyilkosság felgyorsította a „bűnbánó törvény” meghozatalát, amelynek eredményeképpen a szervezett több tagja vallott a terroristák ellen. 1987-re a Vörös Brigádok működését gyakorlatilag felszámolták.
Hogy mennyire kiterjedt volt a szervezet, bizonyítja az is, hogy 1969 és 1989 között 1337 tagját tartóztattak le. Még 1999-ben is előbukkant a nevük: a titkosszolgálatok jeleket találtak arra, hogy
Kiemelt fotó: VI. Pál pápa, Farabola/Leemage
