Az 1987-es montreali jegyzőkönyv egy két évvel korábbi felfedezés miatt született meg: 1985-ben egy lyukat azonosítottak az ózonrétegen az Antarktisz felett. Az ENSZ arra jutott, hogy a CFC-k kibocsátásának jelentős korlátozására van szükség, hogy megakadályozzák az ózonlyuk további tágulását.
A Geophysical Research Letters folyóiratban megjelent új tanulmány most ismerteti a megegyezés eredményeit – számol be az IFLScience. A kutatók a NASA Aura műholdjának adatait felhasználva kimutatták, hogy 2005 óta 20 százalékkal kevesebb ózonkárosodás tapasztalható.
Susan Strahan, a NASA Goddard Űrközpont munkatársa és a tanulmány társszerzője szerint egyértelműen látszik, hogy a CFC-kben található klór szintje fokozatosan csökkent az ózonlyuknál, ennek köszönhetően pedig az ózonréteg állapota is javult.
Az Antarktisz felett minden szeptemberben kialakul egy ózonlyuk. Ennek oka az, hogy a napsugarak ekkor teszik lehetővé a főként a CFC-kből származó klór és bróm számára, hogy reakcióba lépjenek az ózonnal.
Az Aura műhold egyik berendezésével a szakértők képesek voltak felmérni, hogyan változott ez a szezonális ózonlyuk évről évre, illetve hogy miként alakult a légkörben előforduló vegyületek aránya.
Ez pedig azt jelenti, hogy a montreali jegyzőkönyv bevált.
A szakértők október közepén figyelték meg a régiót, amikor az Antarktisz feletti klór sósavvá alakul. A kutatók az anyagot a szintén veszélyes dinitrogén-oxid-szintjével összehasonlítva megállapították, hogy évente átlagosan 0,8 százalékkal csökkent a klór koncentrációja.
Ez pedig elegendő volt ahhoz, hogy látványosan javuljon az ózonréteg állapota. Mivel a CFC-knek 50-100 évre van szükségük a teljes lebomláshoz, a folyamat igen lassú – legkorábban 2060-ra tűnhet el teljesen az ózonlyuk.
A montreali jegyzőkönyv sikere azt mutatja, hogy hatalmas jelentőségük van az efféle globális összefogásoknak – remélhetőleg ezt idővel minden döntéshozó belátja.
(Kiemelt kép: Thinkstock)
